Arthur király - A kard legendája: látványos fantasy egy csipetnyi gengszterkedéssel
Érdekes, hogy az 1990-es évek egyik legmeghatározóbb angol kultfilmese az elmúlt 10 évben hamisítatlan hollywoodi látványfilmekkel vált ismét komolyan vehető rendezővé. A Ravasz, az Agy és két füstölgő puskacső és a Blöff egykor ünnepelt sztárrendezője, Guy Ritchie a 2000-es évek bukásai után olyan kasszasikerekkel került vissza a térképre, mint a Robert Downey Jr. főszereplésével készült Sherlock Holmes-filmek.
Ritchie azonban a rossz emlékű Hullámhegy óta folyamatosan ügyelt arra, hogy ne távolodjon el túlságosan a humoros bűnügyi filmek világától, vagyis attól a műfajtól, amelynek első sikereit köszönhette.
A héten bemutatott Artúr király: A kard legendája című fantasyvel is csak látszólag kanyarodott el a műfajtól: az Artúr-mondakör feldolgozásával az angol rendező ugyanis
nem kevesebbre vállalkozott, minthogy az általa (is) népszerűsített gengsztervígjátéki elemekkel oltsa be a jól ismert Artúr-mondakört.
Így lesz Artúrból egy bordélyházat üzemeltető nagydumás london(ium)i gengszter, aki szintén nagydumás társaival közösen még akkor is szívesebben maradna a saját üzleténél, amikor kiderül, hogy ő a törvényes trónörökös.
Ez az Artúr utcagyerekből lett az utca királya, és fogalma sincs származásáról, ahogyan arról sincs, hogy édesapját a népet rettegésben tartó nagybácsi, Vortigern (Jude Law) távolította el a trónról.
Amikor azonban kihúzza a kardot a sziklából, a feje tetejére áll az élete, és harcba kell szállnia a jogos örökségéért.
Az Artúr király: A kard legendája első meglepetése, hogy Guy Ritchie jellegzetes humora, illetve videoklipes stílusa a fantasy-közegben is kiválóan működik.
Sőt, a rendező akkor van igazán elemében, amikor Artúr és a kerekasztal leendő lovagjai úgy ugratják egymást, akár a kisstílű londoni bűnözők. Charlie Hunnam kiváló a csibészes mosolyú, aranyszívű gazfickó szerepében, akitől elolvadnak a nők, és aki még a legveszélyesebb pillanatokra is tartogat egy-egy jópofa beszólást.
Olyan hős, akivel a pillanat töredéke alatt képes azonosulni a 21. század közönsége,
egyben a rendező (egykori?) rajongóiban is kellemes nosztalgiát kelt.
Ha a film végig ezen a nyomvonalon haladna, szinte fenntartások nélkül ajánlhatnánk a filmet, sajnos azonban Ritchie nem gengsztervígjátékot, hanem egy hatrészesre tervezett fantasy-franchise első részét készítette el. Onnantól kezdve pedig, hogy Artúr vonakodva bár, de elvállalja a megmentő hős szerepét, a fantasztikus kaland pillanatok alatt ledobja magáról a „gengszterkedést”.
Kár, hogy Londonium alvilágától egy meglehetősen sablonos fantasy kedvéért kell elbúcsúznunk, ebben a műfajban ugyanis már jóval kevésbé mozog otthonosan a rendező. A váltással a film kezdeti lendülete megtörik, a történet pedig egy hektikus akcióorgiában csúcsosodik ki.
Mindent összevetve az Arthur király így is hozza egy tisztességes popcorn-mozi színvonalát,
hiszen a látvány rendben van, a film humora is eltalált, Charlie Hunnam és Jude Law pedig egyaránt kiválóak a szerepükben. Más kérdés, hogy elég lesz-e ez ahhoz, hogy a nézők bizalmat szavazzanak egy a Trónok harca és A gyűrűk ura-sorozat felé kacsintgató, de azok színvonalát soha el nem érő franhise-nak.
Képek: Intercom