Amikor a rock végleg nagykorúvá vált – 50 éve rendezték meg az utolsó „eredeti Wight-szigeti” fesztivált
1970 fordulópont a rock-zene történetében. Megszűnik az addigi referencia, a Beatles, a műfaj kezd óriási üzletté válni, miközben egyre távolodnak egymástól a slágergyárosok és azok, akik, nem ritkán komoly zenei előképzés birtokában, tartalmas, elgondolkodtató muzsikában, értékteremtésben gondolkodnak. Nő a szakadék a semmitmondó dalocskák és az olyan darabok között, amelyeknek szövege önálló költői alkotásként is megállja a helyét.
Ugyancsak ez az az év, amikor véget ér a rock első nagy fesztiválkorszaka, amely elválaszthatatlan volt az 1967-ben Kaliforniában indult „szeretetnyaraktól”, amelyeken a testi-lelki szabadság áradása kihatott a zenei kínálat korlátlan sokszínűségére. Ez jellemezte a három fő pillért, 1967-ben Monterey-t, 1969-ben Woodstockot és 1970-ben a Wight-szigeti fesztivált, e világ hattyúdalát.
Az Anglia déli partjaitól alig 10 km-re fekvő legnagyobb Csatorna-sziget kellemes klímájával, buja növényzetével, színes élővilágával a 19.század óta a legkedveltebb üdülőhelye az országnak: itt töltötte gyermekkorát és itt is halt meg Viktória királynő (1819-1901), de szívesen időztek Wight-on olyan irodalmi nagyságok, mint Lord Tennyson és Charles Dickens. Még a Beatles is megénekli, mint a nyugdíjas vágyak netovábbját a When I’m Sixty-Four című dalában. Ma az UNESCO bioszféra-programjának védelme alatt áll. Érthető, hogy amikor az 1960-as évek második felében egymást érték az Egyesült Államokban és Nagy-Britanniában a nagy szabadtéri rockfesztiválok, e kis földi paradicsomban is voltak olyan vállalkozó kedvű fiatalok, akik oda akarták csábítani az új zene csillagait és három év alatt rocktörténelmet írtak.
A Foulk-fivérek, Ray, Ron és Bill, akik a Wight-on nőttek fel, 1968-ban rendezték meg az első, két napos fesztivált, amelyre még csak 10 ezren látogattak el – a legnagyobb nevek a San Franciscó-i hippizenekar, a Jefferson Airplane és a horror-rock atyja, Arthur Brown voltak – egy évvel később viszont már 150 ezren töltöttek 48 órát a szabad ég alatt. E fesztivált 11 nappal Woodstock után rendezték meg, és az ottani fellépők közül többen is, köztük a The Who és Joe Cocker is útba ejtették a szigetet. A legnagyobb szenzációt azonban Bob Dylan keltette, aki először játszott élőben három évvel korábbi, kis híján halálos végű motorbalesete után, és miután visszautasította a woodstock-i szereplést, inkább a Wight-szigetet választotta visszatérése helyszínéül.
1970. augusztus 26. és 30. között zajlott minden idők addigi legnagyobb fesztiválja a szigeti nyugati felén lévő Afton Down lankáin: legalább 600 ezren lepték el a környéket, és akik ott lehettek, a kortárs élő zene szinte teljes keresztmetszetét kapták meg, felejthetetlen, máskor baljós hangulatú koncertekkel.
Szerencsére nagyon sok hang- és filmfelvétel jelent meg azóta, így a mai nemzedékeknek is lehet fogalmuk arról, hogy késői születésükkel miről maradtak le.
Pedig rosszul kezdődött, mert az amerikai énekes-színész Kris Kristofferson fellépése a rossz hangosítás miatt botrányba fulladt, az előadó és a közönség kölcsönösen sértegette egymást. A második napon a publikum kapott egy kis ízelítőt a tropicalia zenéből a brazil Gilberto Gil révén, de színpadra lépett a brit blues-hullám „második vonalának” kiváló bandája, a Groundhogs, egy ma már alig ismert énekes, Terry Reid, akit egy évvel korábban Jimmy Page csábítgatott új bandájába, a New Yardbirds-be, mielőtt meghallotta volna Robert Plantet, továbbá egy elsőlemezes, furcsa nevű és hangzású banda, amelyet akkor még senki sem ismert, néhány év múlva viszont világsztárok lettek: a Supertramp.
Augusztus 28-án a The Voices of East Harlem nevű fekete gyermekkórust állva tapsolta meg a közönség. A nap egyik sztárja a klasszikus zenébe oltott angol progresszív rock egyik úttörője, a Procol Harum volt, a másik a fúvósokkal felerősített Chicago, a lázadó amerikai diákok egyik kedvence, a harmadik pedig Rory Gallagher Taste-je – lett volna. A 21 éves ír gitárzseni azonban úgy érezte, nagyon rosszul játszanak, ráadásul a fesztiválról filmet készítő Murray Lerner operatőrei is zavarták őket. Ez a koncert adta meg a kegyelemdöfést a kor tán legjobb rock-blues triójának, néhány héttel később feloszlottak.