Álruhában járta a cigány közösségeket a legendás kutató

Csuja Imre a kelenföldi erőműben csodálkozik rá a Liszt Ferenc Kamarazenekarra az együttes új imázsfilmjében. Várdai István művészeti vezetőt a kisfilm bemutatója kapcsán a 2024/2025-ös évad egyik újításáról, a 60 perces koncertekről és a bérletes sorozat vendégszólistáiról is megkérdeztük.

- A Liszt Ferenc Kamarazenekar imázsfilmjében a rozsdaövezetben feltárul egy ajtó, és megszólal Grieg magával ragadó zenéje. Mit üzentek ezekkel a képsorokkal?

- Ami a film képi világát illeti, a kelenföldi erőmű indusztriális környezete, a belső terek megkopott, de még mindig csodálatos art deco stílusa ragadott meg minket. A vezérlőterem az ólomüveg ablakokkal, a futurisztikus kapcsolóasztalokkal tökéletes helyszín volt a mi zenekarunknak. Remélem, hogy Grieg g-moll vonósnégyesének ez az energikus részlete, ami az imázsfilmben elhangzik, egy pillanat alatt életet visz a már nem működő erőmű falai közé, ahol valaha áramot termeltek. Csuja Imre egy portást alakít, aki a Sokol-rádión zenét hallgat, aztán a távolból hangokat hall, kinyit egy ajtót, és ott vagyunk mi, teljes létszámban. Ezzel a filmmel az új tagjainkat is szeretnénk megmutatni.

- Rendkívül sokat utazik a zenekar. Milyen visszajelzéseket kaptok a turnékon?

- Mindenhol, ahol az elmúlt években jártunk, szívesen fogadták és várják vissza a zenekart.

Épp most készítettünk egy lemezfelvételt Pablo Barragán klarinétművésszel és Sárközy Lajos zenekarával a német Accentus kiadónál Szinergia címmel, ami máris pozitív visszajelzéseket kapott. Csaknem öt év telt el, mióta átvettem a zenekar művészeti vezetői pozícióját, és a legfontosabb mérföldkőnek tekintem, hogy kiforrott egy új repertoárunk, és ezt megmutathatjuk a világnak.

Már a harmadik éve rendszeres résztvevői vagyunk a Musik der Meister-sorozatnak a bécsi Musikvereinban. Az előző évi svájci utazásaink eredménye, hogy 2026-ban visszalátogathatunk Genfbe, és nem először járunk Kronbergben, ami párezres kisváros létére nagy találkozási pontja az európai klasszikus zenének Németországban. Ha minden jól megy, sikerült megszerveznünk egy kínai turnét is, hiszen az ázsiai országban nagyon erős és „versenyképes” koncertélet alakult ki az elmúlt bő évtizedben. De jártunk Dél-Amerikában – Chilében és Brazíliában – az elmúlt évben, ahol nagyon lelkesen fogadták a magyar zenét, valamint Norvégiában, ahová ritkán hívnak külföldi együttest. Hamarosan erdélyi körútra indulunk, november elején négy koncertet adunk.

- Az új évadban indul a „60 percben” című koncertsorozat. Mi inspirált erre a koncepcióra?

- Ezek a szünet nélküli, egy órás hangversenyek megengedik, hogy egyetlen lendülettel megragadjunk egy-egy témát, zenei korszakot vagy motívumot. Mindenkinek ajánljuk, akár kezdő zenehallgatóknak is, bárkinek, aki nyitott a felfedezésre és szeretne többet tudni a zenetörténet korszakairól. A „60 percben” ötlete akkor merült fel bennünk, amikor a 45-50 perces gyerekkoncertek után visszahallottuk a fiataloktól, hogy szívesen eljönnének a hangversenyeinkre. Az első alkalomra október 19-én kerül sor a Pozsonyi úti református templomban, ahol barokk műveket adunk elő Bachtól Händelig, én pedig Vivaldi egyik csellóversenyét játszom. Később pedig a klasszika, a romantika és a kortárs zene kincseit mutatjuk be.

- Ihlet és forma címet viseli az évad. Kiket lát vendégül a zenekar?

- Minden évben igyekszünk olyan szólistákat meghívni, akiket a hazai közönség talán még nem ismer, de mi már tudjuk, micsoda értéket képviselnek. Nagyon örülök minden egyes alkalomnak, amikor egy olyan darabban muzsikálhatunk, mint Schumann csellóversenye. Vendégünk lesz Roman Simovic, aki a Londoni Szimfonikus Zenekar koncertmestereként és szólistaként is fantasztikus muzikalitással rendelkezik, és a miénkhez hasonló izgalommal nyúl hozzá az olyan ritkaságokhoz, mint Sosztakovics hegedűszonátája, amit vonószenekarra és ütőhangszerekre szabott átiratban adunk elő. A meghívásunkra jár először Magyarországon a francia trombitaművész, Lucienne Renaudin Vary, akit üstökösként üdvözöltek pár éve a szakmában. Abouzahra Amira és Abouzahra Mariam hegedűművészek mellett régi ismerősünk, Dmitry Sitkovetsky is itt lesz az általa átdolgozott Goldberg-variációkkal. Várjuk a közös munkát az Anima Musicae Kamarazenekarral, Bartók Zenéje különleges feladat lesz. Az évad lezárásaként Fejérvári Zoltán a magyar zene egyik kevéssé ismert mestere, Veress Sándor Zongoraversenyével lép fel május 14-én. Muszorgszkij darabja, az Egy kiállítás képei pedig az Everest lesz számunkra, és úgy néz ki, saját átiratban adjuk elő.

Jegyvásárlás ide kattintva!

Csütörtök este az ártatlanok győzelmével ért véget Az Árulók – Gyilkosság a kastélyban második évada. Hevér Gábor a végére egyedül maradt árulóként, végül őt is lebuktatták.

Rajta kívül még hárman maradtak a kastélyban: Muri Enikő, Hadas Kriszta és Url Izabella. Árpa Attila még egy utolsó próbatétel elé állította a kastély megmaradt lakóit, ennek tétje pedig egy tőr volt, amely két szavazatot ér a kerekasztal-beszélgetésen.

A játékosoknak egy fáraót kellett felszabadítaniuk az átok alól, a feladat pedig több részből állt, és alaposan megdolgoztatta őket. Végül a megmaradt egyetlen áruló, Hevér Gábor nyerte el az értékes tőrt. Az elmúlt hetekben 15 millió 100 ezer forint halmozódott fel, már csak azt kellett kideríteni, hogy ezt ki, vagy kik vihetik majd haza.

A kerekasztal-beszélgetés után jöhetett is a szavazás, ahol

Muri Enikőnek, Hadas Krisztának és Url Izabellának már csak arról kellett szavaznia, hogy van-e köztük még áruló. ŐK kétkedés nélkül hozták meg a döntést, hogy érjen véget a játék, majd felfedték egymás előtt, hogy mindannyian ártatlanként élték túl a műsort.

via Blikk

Spoileres kritika!

Szeptember 23-án indult el Az Árulók - Gyilkosság a kastélyban második évada az RTL-en. A csatorna őszi, egyébként elég színes, palettáját tekintve, számomra ez volt az műsor, amit úgy igazán vártam is. Az első évad zseniálisan sikerült, sok idő után nézőként azt éreztem, hogy végre itt egy olyan műsor, ami nem trash, ami nem pusztítja az agysejtiemet, ahol valóban lehet gondolkodni együtt az egyébként nagyon jól összeválogatott szereplőgárdával. Volt benne izgalom, dráma, megható pillanat, minden, ami hozzátett ahhoz, hogy kiszakadjak a napi mókuskerékből és minőségi időt tölthessek a TV előtt. Így tehát eleve magasra tettem a lécet a második évaddal kapcsolatban, és - még engem is meglepve - egészen az utolsó előtti adásig simán meg is ugrotta ezt a műsor, sőt!

Az Árulók egy gyilkosos társasjátékból merítő formátum, amely ötvözi a reality, a showműsor és a krimi műfaját. Az alapfelállás a következő: 22 híresség költözik be a nádasdladányi Nádasdy-kastély falai közé 12 napra. A játékosok közül az első nap a műsorvezető, Árpa Attila választja ki azokat, akik áruló, vagyis gyilkos szerepkörben kezdik meg a játékot. A gyilkosok esküt tesznek, hogy sem magukat, sem társaikat nem fedik fel az ártatlanok előtt, éjszakánként pedig a konklávé keretein belül választják ki áldozatukat. Az ártatlanok legfőbb célja az, hogy leleplezzék az árulókat, ennek érdekében folyamatosan nyomoznak, esténként pedig a kerekasztalnál kiszavazhatják azt a társukat, akit gyilkosnak tartanak. A műsort emellett játékokkal színesítik, amiken a csapat közösen tud pénzt gyűjteni egy nyereményalapba, illetve adott játékokon pajzsot is szerezhetnek, ami megvédi őket a gyilkosoktól éjszaka.

Az idei évadban 21 játékos érkezett meg a kastélyba. A csapat most is zseniálisan lett összeválogatva, mindenféle karaktert megtalálhattunk, illetve a nagy, ismertebb nevek, mint például Erős Antónia, Vadon János, Dér Heni, Molnár Áron vagy éppen Hevér Gábor mellett voltak az átlag számára kevésbé ismertek is, mint Url Izabell, Mehringer Marcell vagy Vályi István. A második évadba talán egy fokkal több karakteresebb, inkább vezéregyéniségnek tűnő szereplő került, ami rögtön az elején feltűnt, és tartottam is tőle, hogy elviszik majd a fókuszt, de szerencsére nem így történt.

A műsor egészen az utolsó napokig számomra abszolút hozta azt, amit vártam tőle. A helyszín ezúttal is kifogástalan volt, csodálatos belső tereket, hangulatos játékhelyszíneket láthattunk, és nem utolsó sorban mindezt képileg is nagyon szépen dolgozták fel. Tetszett, hogy sokszor amolyan leskelődő álláspontról láthattunk egy-egy beszélgetést, susmorgást. Külön kitérnék a műsorvezető, Árpa Attila szerepére is. Az előző évadhoz képest most talán nyugodtabbnak tűnt, eszméletlenül jól hozta a játékmester szerepét a maga “félelmetes”, tekintélyt parancsoló személyiségével, és ezúttal nem éreztem mesterkéltnek őt, nem játszotta túl. Az öltönyeiért pedig egy hatalmas plusz pont idén is az öltöztetőknek.

Ami pedig a tartalmat illeti: nagyon jó volt, hogy vitték tovább az előző évad sikeres momentumait, de bőven kaptunk újításokat is. Már az intróval berántottak, ezúttal ugyanis készítettek egy kisfilmet, amiben a kastély drámai részleteit láthatjuk és Árpa Attila monológját hallhatjuk. Tetszett, hogy Árpa mellett erre a pár percre megjelent egy Leopold nevű, idős, szakállas komornyik is, kár, hogy nem jutott neki több szerep ennél. Látványos volt, ahogy a vár ura szétlő pár cserepet egy puskával a kertben, miközben egy elhagyatott, romos épületben a játékosok lepelben és maszkban sorakoznak. Remek indítás volt, jól megalapozta a műsor hangulatát.

Árpa rögtön egy játékkal indította a műsort. Az előző évadban az első játék során távozott (igaz csak ideiglenesen) egy játékos, így a szereplők ezúttal szinte biztosra vették, hogy ez idén is így lesz. Izgalmas, és jó fordulat volt, hogy ezúttal nem ez történt, sőt, csatlakozott a csapathoz egy újabb szereplő. Méghozzá Sváby András, akit az előző évadban rögtön kiszavaztak. Valahol értem ezt a “csavart”, de nekem ez nem annyira jött be, bár eleve nem szeretem, ha egy műsorba visszatapsolják a korábbi szereplőket.

A játékok ezúttal is érdekesek és izgalmasak voltak, jó, hogy néhányat az előző évadból is megismételtek, ugyanakkor jól jött, hogy teljesen új feladatokkal is készültek a szerkesztők.

Rögtön az elsők között például volt egy olyan játék, ahol sírokat kellett “kifosztaniuk” a szereplőknek ládákat keresve, amelyekben aranyrudak és pajzsok voltak elrejtve. Mindeközben ketten festékgolyókkal lőttek rájuk. Ez eddig abszolút rendben van, kellett az ügyesség, a temető jól passzolt a műsor tematikájához, csakhogy a sírokon a játékosok nevei szerepeltek. Többen is megjegyezték, hogy ez mennyire szürreális, és őszintén szólva engem is kirázna a hideg, ha egy síron a saját nevemet látnám. De úgy gondolom, hogy a műsor tematikájába ez még belefér.

A gyilkosok egyszer azt a feladatot kapták, hogy ne éjszaka, hanem nappal öljenek. Így kiválasztottak maguk közül egyet, nevezetesen Dér Henit, aki a reggelinél “ölte meg” az egyik ártatlant, Szorcsik Vikit. Ez eddig szintén zseniális, ráadásul Heninek sokkal nehezebb feladata volt, az előző évadban ugyanis egy ölelés jelzett nyílt gyilkosságot, most pedig Heninek egy “mérgezett” almát kellett átnyújtania az áldozatnak, miközben elmondja a következő mondatot: “Ne egyetek belőle, ne érintsétek, nehogy meghaljatok”.

Dér Heni bravúrosan oldotta meg a feladatot, szinte észrevétlenül “gyilkolta meg” Szorcsik Vikit, akivel ráadásul a való életben nagyon jó kapcsolatot ápol.

Ugyanakkor Vikinek nem csak szimplán el kellett sétálnia a kastélyból. Aznap egy temetést rendeztek, amin minden szereplőnek fekete ruhában kellett beállnia a gyászmenetbe. A vonulás közben megálltak egy-egy helyen, ahol lekerült a listáról egy vagy több játékos. Végül csak hárman maradtak, Muri Enikő, Herceg Erika és Szorcsik Viki. Az utolsó állomáson három megásott sír várta őket, nekik pedig be kellett feküdni egy-egy fa koporsóba. A többieknek még virágot is kellett szórni arra a társukra, aki szerintük meg fog halni. Már ezen a ponton látszott a lányokon, hogy kiborultak, mindhárman zokogtak a koporsóban fekve. Végül Árpa Attila rácsapta a koporsó fedelét Vikire és le is szögelte azt.

Az utolsó előtti napig ez volt az egyetlen negatívum, amit fel tudtam volna sorolni a műsorral kapcsolatban. Aztán belekerült a történetbe egy olyan csavar, amin joggal háborodtak fel a nézők. Az utolsó előtti napon már csak egy gyilkos maradt, Hevér Gábor, aki a játék kezdete óta ebben a szerepben volt. Zseniálisan, emberként játszotta végig a műsort a szerepe ellenére is. Rajta kívül három ártatlan maradt még játékban: Muri Enikő, Url Iza és Hadas Kriszta. Azt gondolom, hogy nyomozóként nem ők voltak a legerősebbek a csapatban, de ezt a műsort nem is feltétlenül a legjobbak nyerik meg.

Az aznapi játékot Enikő nyerte, a nyereménye pedig az volt, hogy elhívtatott valakit az Igazság Vacsorájára, ahol a másik féltől megkérdezhette, hogy ő áruló vagy ártatlan-e, partnerének pedig kötelessége volt bevallani az igazat, méghozzá úgy, hogy leírta egy papírra, amit felmutatott, majd elégették. Gábor nyaka körül már egyébként is szorult a hurok, ketten is rájöttek, hogy ő gyilkos, egyedül Hadas Kriszta billegett még vele kapcsolatban. Enikő végül Gábort hívta el a vacsorára, aki így kénytelen volt felfedni a titkát.

Ráadásul még azt is megengedték Enikőnek, hogy ha szeretné, elmondhatja a többieknek is, mit tudott meg.

Úgy gondolom, hogy Gábor sorsa itt megpecsételődött, még az sem segített rajta, hogy az utolsó játékban nyert egy tőrt, amivel kettőt ért a szavazata a végső szavazásnál. Természetesen a végkimenetel innentől kezdve biztos volt, minden úgy is alakult, ahogy a papírforma diktálta, az ártatlanok kiszavazták Gábort, és így a három játékban maradt ártatlan nyerte az addig összegyűjtött 15,1 millió forintot.

Ráadásul a gyilkosok egyik alapszabálya, hogy nem fedhetik fel magukat vagy a társaikat, így meg aztán végképp nem értem, miért kellett erre kérni az egyik szereplőt.

Összegezve: Az Árulók - Gyilkosság a kastélyban második évada hosszú idő után bizonyíthatta volna, hogy nemcsak ugyanazt a szintet képes hozni egy műsorral a csatorna, amit korábban felépített, de még túl is tudják szárnyalni azt. Ha az Igazság Vacsoráját kihagyják, akkor ez ténylegesen így is lett volna.

2019-ben bombaként robbant be a filmvilágba és a köztudatba Todd Phillips Joker című filmje a 76. Velencei Nemzetközi Filmfesztiválon. Nem sokan számítottak arra, hogy a Másnaposok-trilógia, a Terhes társaság, a Cool túra, a Sulihuligánok és a 2004-es Starsky és Huch rendezőjének képregényfilmje megnyeri a fesztivál fődíját, a legjobb filmnek járó Arany Oroszlánt. Ráadásul teljesen jogosan. A Joker ugyanis minden volt, csak nem egy konvencionális képregényfilm.

A Joker szinte mindent elért, amit egy film elérhet: 11 Oscar-díjra jelölték, amelyből kettőt meg is kapott (Phoenix lett a legjobb férfi főszereplő, és a film zenéje is szobrot kapott), ráadásul ahhoz képest, hogy a divatos Marvel-filmektől annyira különbözött, amennyire csak lehet, és egyáltalán nem próbálta kielégíteni a széleskörű nézői igényeket, óriási kasszasiker lett, több mint egymilliárd dolláros bevételre tett szert világszerte.

A film egyébként kerek egésznek tűnt, alapvetően nem igényelt folytatást, az ilyen Oscar-matériák története amúgy is ritkán kap továbbgördítést. A Jokerről sem feltétlenül gondoltuk, hogy lesz második része, de úgy tűnik, ez egy ilyen franchise, folyton meglep. Minden bizonnyal azért a Warner stúdió presszionálta Phillipséket, hogy dobjanak már össze még egy etapot ebből az egymilliárdos projektből. Az alkotók elmondása szerint pedig végül azért jött létre a Joker: Kétszemélyes téboly, Joaquin Phoenix pedig azért vállalt el a már több mint 40 éves karrierje során először egy folytatást, mert kiokoskodtak hozzá egy olyan felfogást, ami megért egy újabb menetet.

Phillips és forgatókönyvíró-társa, Scott Silver ugyanis azt találták ki, hogy beemelik Arthur Fleck történetének elmesélésébe a musical műfaját is. A Kétszemélyes téboly tehát továbbra sem feltétlenül keresi a nézők kegyeit, sőt, talán még inkább megosztó lesz, hiszen egyrészt a musical jelen korunkban nem épp a legnépszerűbb zsáner, másrészt szinte az egész film az Arkham Elmegyógyintézetben (inkább börtön az) és egy tárgyalóteremben játszódik…

A sztori szerint az első részben a talkshow-házigazda Murray Franklint (Robert De Niro) élő adásban lelövő, és ezzel Gotham utcáin súlyos zavargást szító Arthurt letartóztatják, és az Arkhamba csukják. Éppen a tárgyalására vár, miközben persze továbbra is médiaszenzáció, sok rajongója akad, sőt, egy filmet is forgattak róla. Az intézetben láthatjuk a mindennapjait, többek között a nem túl kedves őrök (élükön Brendan Gleesonnal) ténykedéseit, akik saját szórakoztatásukra („Mondj egy viccet, kapsz egy cigit!”) használják Flecket. Az itteni körülmények persze erősen megviselik őt, ám találkozik a szintén bentlakó Lee Quinzellel (Lady Gaga), aki élénk érdeklődést mutat iránta, és hamarosan egymásba szeretnek. Majd jön a tárgyalás, amely kiemelt médiafigyelmet élvez, százak tombolnak a bíróság épülete előtt bohócmaszkokban/-sminkekben.

A Joker: Kétszemélyes tébolyról már most látszik, hogy többségében csalódást okoz a nézőknek és a kritikusoknak egyaránt. Senki nem ezt várta ugyanis a folytatástól. Ha egyáltalán várt valamit. Mert abban azért igazuk van, hogy alapvetően nem volt szükség rá. Illetve azzal vádolják még sokan, hogy az egész sztori lényege annyi, hogy az első rész történéseit magyarázza. Ebben is van valami. A Kétszemélyes tébolytól nagyjából azt várhatjuk, hogy Arthur megússza-e a halálbüntetést vagy nem, esetleg sikerül-e megszöknie Lee-vel, és átvenni az uralmat a gothami bűnbandák felett. Aki azonban csak ennyire számít, valóban csalódni fog

Joaquin Phoenix ismét parádésan alakítja őt, minden egyes rezdülése, a két énje, a visszafogott, akár gyámoltalannak és tehetetlennek is mondható Arthur és az elsöprő karizmájú Joker (akit igazán egy csodás tárgyalótermi jelenetben láthatunk, amúgy a film játékideje alatt nem túl sokat) közötti őrlődés, valamint az életnek nevezett poklából számára kiutat jelentő Lee iránti érzelmei egyaránt tisztán leolvashatók az arcáról. Lady Gaga pedig tökéletes partnere ebben.

Nehéz a Kétszemélyes tébolyt spoilerek nélkül elemezni, hiszen legfőbb ötlete és vélhetően elkészítésének legnyomósabb oka épp az utolsó snitt, amelynek a hátterében látható valami, ami jelentősen átformálja e franchise-ról alkotott képünket, felfogásunkat. Figyeljünk oda, mert nem érdemes lemaradni róla!

Phillips filmje tehát még annyira sem ismer kompromisszumot, mint az előd, nagy költségvetése tükrében pedig egy kifejezetten bátor és ambiciózus vállalkozásnak tekinthető, amit nem vesz majd be mindenki gyomra, pedig egy kifejezetten sokatmondó és metaforákkal teli, szépen megénekelt sztori többek között a média szenzációhajhász erőszakéltetéséről, és arról, hogyan romanticizáljuk a bűnt. Az egész egy feltartott középső ujj azoknak, akik félreértették az első részt, és menőnek gondolták mindazt, amit Arthur Jokerként véghezvisz. Reméljük, idővel megkapja azt a figyelmet és elismerést, amit megérdemel!