Áldja meg az Isten, Mr. Vonnegut! – 100 éve született Amerika humanista és infantilis élő lelkiismerete
1922. november 11-én épp négy éve ért véget a négyéves vilagégés, az addigi legnagyobb, ami után elképzelhetetlennek tűnt, hogy az emberiség még egyszer ebbe a hibába essen. 1918-ban ezen a napon az esztelen öldöklés legfőbb szereplői egy vasúti kocsiban leültek, hogy egy tollvonással véget vessenek a borzalomnak. Mikor szülessen meg a világ egyik legjelentősebb humanista írója, ha nem ennek évfordulóján? Stílusos.
A német-amerikai Kurt Vonnegut Jr. nem csak az egyik legnagyobb humanista volt az irodalom történetében, hanem egyszersmind az egyik leginfantilisebb író. És ezt a legkisebb sértés nélkül írom. Ő maga sem venné annak, ebben biztos vagyok. Talán inkább: sőt.
Egyáltalán nem volt már gyerekkorú, amikor az 1950-es években íróvá vált, de 2007. április 11-én, halálának napján is egyértelműen gyereknek tekinthettük. Utolsó, még életében megjelent teljes műve, A hazátlan ember alapján teljes bizonyossággal. Gyereki érdeklődéssel, kíváncsisággal és tiszta logikával tekintett a világra, szépségekre (mint a New York-i posta alkalmazottja vagy az élet értelme) és borzalmakra (mint a II. világháború vagy George Bush).
Kurt Vonnegut egy olyan német-amerikai családba született a 20-as évek Amerikájában, ahol az övé volt az első generáció, amelynek már nem tanították meg a németet – szülei még ezen a nyelven kommunikáltak mindennapjaikban. A család – amelynek ősei az előző évszázad derekán vándoroltak ki az USA-ba – viszonylagos jómódban élhetett volna, ám az alkoholtilalom és a gazdasági válság tönkretette őket. Emiatt apja, idősebb Kurt a komoly építészeti munkák helyett bohémabb művészéletet választott, édesanyja pedig annyira súlyos depresszióba esett, hogy aztán 1944-ben öngyilkosságot követett el.
Abban az évben az ifjabbik Kurt Európába került, ahol részt vett a II. világháborúban, azaz „a gyermekek keresztes hadjáratában” – ahogy később művének alcímében hívta. Ott volt többek között annak egyik legvéresebb és legkegyetlenebb eseményénél, Drezda 1945. február 13-i porig bombázásánál. Ebből az élményből született meg később talán leghíresebb, Az ötös számú vágóhíd című regénye. Mint Vonnegut sokszor utalt rá, nem teljesen értette, hogy hogyan és miért élte túl a hadifogságot és azt a bombázást, amelyben egyetlen éjszaka alatt legalább 135 ezer (más források szerint akár 200 ezer) ember vesztette életét. Az sem véletlen, hogy a tudományos-fantasztikus elemekkel tarkított regény csak 1969-ben jelent meg: Vonnegut állítása szerint csak több mint 20 évvel az események után jutott el oda, hogy a borzalmakról írni tudjon. Az időben ide-oda utazni tudó, egy másik bolygóra is eljutó Billy Pilgrim figurájával még így is finoman szólva nem dokumentarista stílusban tudósít. Csak ilyen elidegenített formában tudott beszámolni arról a szörnyűségről, amit drezdai szőnyegbombázás során átélt – saját szövetségeseitől.
A regény aztán nagyon hamar kultikussá vált, 1972-ben már filmet is készítettek belőle, 2020-ban pedig egy nemzetközi rajzolócsapat képregényformában is feldolgozta. Ebből a művéből származik pályafutása egyik leghíresebb mondata: „Így megy ez” („So it goes”). Vonnegut ezzel a lényegretörő, három szóban mindent elmondó frázissal kommentálja a háborús helyzetből adódóan nem ritka haláleseteket a regényben.
Az ötös számú vágóhídig (majd később más remekművekig, például a Bajnokok reggelijéig) viszont nem volt simán kikövezett az út. Kurt Vonnegut Jr. (aki utóbbi kitételhez mindig ragaszkodott nevében) viszonylag későn, 30 évesen jelentkezett első regényével, az Utópia 14-gyel (Player Piano – magyarul Utópia és Gépzongora címmel is megjelent) – ami ráadásul nem is lett egyértelmű siker. Első három regényét – az említett mellett az 1959-es A titán szirénjeit és az 1961-es Éj anyánkat – csak később, a "nagy" művek után kezdte elismeréssel illetni a kritika. Első két nagy regénye folytatta a korábban a novellákban megkezdett hagyományokat: Vonnegut előszeretettel boncolta ember és gép, ember és a világmindenség, a technikai fejlődés lehetőségeinek témakörét. Ennek ellenére egyszer úgy fogalmazott: ő akkor lett sci-fi író, amikor elkezdték annak hívni.
1963-ban megjelent, Macskabölcső című (szintén tudományos-fantasztikus alapú) regénye, ami underground körökben már meghozta a sikert az író számára. Ahogy egy autodidakta művészhez illik, aki sosem tanulta, csak tanította az írást, első sikeres művének híre leginkább szájhagyomány útján terjedt, elsősorban fiatal egyetemisták körében, akik (afféle romantikus hagyományokkal élve) a kiutat keresték a mindennapokból, így telibe találta őket Vonnegut valóságtól gyakran elrugaszkodó stílusa.
1965-ben kijött kevésbé sikeres, de mindenképp egyedi témát boncolgató Áldja meg az Isten, Mr. Rosewater (God bless you, Mr. Rosewater) című regényével, amelyben finoman a szocializmust mint társadalmi eszmét helyezi középpontba. Jellemző módon a történet központi figurája, a milliárdos Eliot Rosewater elmebetegségét azon tette alapján akarja bizonyítani környezete, hogy hatalmas vagyonát szétosztani készül a szegény emberek között. A szocializmus alapvetően pozitív volta többször visszatérő momentum Kurt Vonnegut életében: a hidegháború Amerikájában azonban ez komoly vád is volt egy közszereplővel szemben, így élete végéig nem egyszer próbálták meg ilyen alapon ellehetetleníteni, amire ő jobbára valamilyen ironikus, szatirikus gesztussal vagy levéllel válaszolt.
Fotó: Lynn Goldsmith / Zuma – NorthfotoVonnegut életét tragédiák sora árnyékolta be: 1944-ben öngyilkos lett édesanyja, ő maga pedig átélte a világháború egyik legértelmetlenebb pusztítását. 1958-ban rákban elhunyt szinte rajongásig szeretett nővére, Alice, majd pár napra rá egy balesetben férje is. Három gyerek maradt árván utánuk, akiket Kurt és felesége, Jane örökbefogadott. Így a vér szerintiekkel együtt hat gyereket neveltek, majd második feleségével, a fotóművész Jill Krementzcel 1982-ben még egy lányt fogadtak örökbe. Vonnegut láncdohányos volt, egész életében biztos volt benne, hogy a cigaretta fogja a vesztét okozni. Élete vége felé egy interjúban azzal tréfálkozott, hogy beperli a cigarettagyárakat, amiért – "ígéretük" ellenére – termékeik nem ölték meg őt. Holott 2000-ben áttételesen ez majdnem sikerült: a vizsgálatok szerint a gondatlan cigarettahasználat miatt gyulladt ki manhattani házuk, ahol az író súlyos füstmérgezést szenvedett. Később mégsem ebbe, hanem egy másik banális balesetbe halt bele: 2007-ben otthonában leesett a lépcsőn, agysérülést szenvedett, és április 11-én elhunyt.
Keveset mondunk, ha kijelentjük, hogy Vonnegut besorolhatatlan volt. Irodalmilag, és valószínűleg emberileg is. A XX. századi amerikai próza egyik legjelentősebb alkotója, aki azonban sosem volt a "mainstreem" tagja. Kora egyik legnagyobb gondolkodója, aki ugyanakkor nem félt – gyakran öncélúnak tűnő – trágárkodással élni műveiben, vagy épp legmagvasabb gondolatai közé segglyukat rajzolni egyik legnagyobb hatású műve, a Bajnokok reggelije sorai közt.
Élete végefelé egyre kevésbé szűrten, nem annyira regényhősein keresztül fejtette ki kritikáját a társadalom és elsősorban hazája, az Egyesült Államok felé. Úgy is fogalmazhatunk, hogy gondolatait egyre inkább kivette például Kilgore Trout szájából (a mérsékelten sikeres, de elképesztő fantáziával megáldott sci-fi író, a szerző kvázi alteregója számos művében felbukkan), és helyezte el precíziós támadásként esszéiben, rövidebb eszmefuttatásaiban. Gondolkodásmódjára jellemző, hogy utolsó műve, a 2005-ös A hazátlan ember idején a legfőbb ellenségeinek George W. Bush elnököt és kormányzatát tartotta, akik például minden értelmes ok nélkül megindították az esztelen háborút Irak ellen. Csak egy pillanatra időzzünk el a gondolattal, hogy mit szólhat a túlvilágon dohányozva, ha látja a mai helyzetet Donald Trumppal, Vlagyimir Putyinnal, az ukrajnai háborúval...
Kurt Vonnegut a világ legfontosabb és legértékesebb dolgait boncolgatta. Ugyanakkor azt is vallotta:
Ki tudja, talán ha hajlandóak és képesek leszünk kicsit kevésbé vérkomolyan venni a mindennapok apróbb és nagyobb gondjait-bajait, mi is eljuthatunk a Tralfamador bolygó állapotába. Addig is, áldja meg az Isten, Mr. Vonnegut!
