KULT

„Akkora srácokat ölnek, mint a mieink” – 7 Oscarra-jelölték Kenneth Branagh Belfast-filmjét

Tíz évvel a Thor után és két Agatha Christie-feldolgozás között saját gyerekkoráról csinált filmet Kenneth Branagh, a Shakespeare-adaptációk királya. Az 1969-es északír zavargásokat egy kisfiú nézőpontjából mutatja be.

Link másolása

Ritkán fordul elő, hogy egy rendezőnek egyszerre fut hollywoodi blockbustere és szerzői darabja is a mozikban, de Kenneth Branagh-nak most összejött. Egy hete játsszák itthon a Halál a Níluson-t, amiben Branagh pár évvel a Gyilkosság az Orient expresszen után megint felragasztotta Poirot felügyelő bajuszkáját. Közben pedig megérkezett hozzánk a saját gyerekkori élményeit bemutató, mélyen személyes ihletésű szerelemprojektje, a Belfast is, amivel Branagh nem titkolt szándéka volt, hogy újrapozicionálja magát a filmvilágban, és nagyon úgy tűnik, hogy sikerült neki. Hét Oscarra-jelölték.

A kilencéves Buddy (Jude Hill) Belfastban él a családjával. A bátyjával, az anyukájával (Caitriona Balfe) és a londoni építkezések meg az otthona között ingázó apjával (Jamie Dornan). Buddy ide született, ide köti minden. Az imádnivaló nagyszülők, az unokatestvérek, az iskola, a barátai, a hegyek és nemsokára egy szép, szőke kislány is az osztályból.

A fiú számára a városnak ez a darabkája jelenti az egész világot, el sem tudja képzelni, hogy máshol is lehet élni. Azt meg pláne nem, hogy hamarosan talán csak máshol lehet.

1969-et írunk ugyanis, az észak-írországi zavargások kezdetén járunk. Buddyék környékét sem kerülik el az események, az utcába, ahol laknak, egy napsütötte délutánon tör be az erőszak. Az addig teljes békében egymás mellett élő protestánsok és katolikusok egyik pillanatról a másikra válnak ellenségekké.

Néhány nap múlva már szögesdrót szeli ketté az iskolába vezető utat, a magukat védeni próbálók barikádokat emelnek az otthonaik védelmére, előbb vagy utóbb pedig mindenkinek döntenie kell, melyik oldalra áll ebben a vallási ellentétekre hivatkozó, valójában politikai okokból szított háborúban.

A Belfastban született Branagh izgalmas Shakespeare-adaptációival hívta fel magára a figyelmet a kilencvenes években. Sokakat meglepett, amikor az V. Henrik, a Sok hűhó semmiért, a Hamlet, vagy amit akartok és az Ahogy tetszik rendezője elvállalta a Thort a 2010-es évek elején, a Marvel-mozi után pedig egy élőszereplős Hamupipőke-feldolgozást, amit a már említett Agatha Christie-film és az a bizonyos bajusz követett. Bár Branagh egyik bérmunkájával sem vallott kudarcot, igazán formabontót sem alkotott velük, és valószínűleg végleg el is könyvelték volna korrekt adaptációkat szállító iparosként, ha nem jön a koronavírus.

A Belfast ötlete, majd forgatókönyve ugyanis az első karantén alkotói magányában született, és Branagh még abban az évben, az őszi lezárások idején le is forgatta a filmet. Akkor még nem sejthette, hogy mire az utómunkálatokhoz érnek, két évtizedes látszólagos nyugalom után újra fellángolnak az észak-ír ellentétek, ezzel pedig nem csak a nosztalgia és az emlékezés filmje lesz, hanem szomorú aktualitást is kap a Belfast.

Ha az eddigiek alapján bárki azt gondolná, hogy Branagh mozgóképes történelmi tablót festett, vagy valamiféle hőseposzt énekelt meg az észak-ír konfliktusról, az rossz nyomon jár. A zavargások történelmi, politikai és vallási okairól, társadalmi és gazdasági következményeiről annyit tudunk csak meg, amennyit az események kellős közepébe csöppent, kilenc éves kisfiú ott és akkor megérthetett a körülötte zajló dolgokból és a felnőttek elejtett mondataiból.

Branagh a főszereplő Buddyba saját gyerekkori alteregóját írta bele, a történteket a kisfiú nézőpontjából láttatja, és végig következetesen tartja magát a történetmesélésnek és a képi ábrázolásnak a választott szemszög által megkövetelt törvényszerűségeihez.

Ez az alkotói döntés egyfelől a Belfast legnagyobb erénye, de, és ez elsőre talán kicsit ellentmondásosnak tűnik, éppen ebben rejlenek a korlátai is. A valós események ismeretének hiányában bizonyos jelenetek ugyanis néhol kicsit önismétlőnek és unalmasnak hatnak. Hiába telik az idő, Buddy szemszögéből nem érzékeltethető eléggé, hogy egyre nagyobb a tét és hogy merrefelé is haladunk, ahogyan az sem világos mindig, hogy a felnőtteknek mik a motivációik. Gyerekként pont ezt éljük meg, ez teljesen oké, de nézőként hiányérzetünk lehet emiatt, és az igazi katarzis is elmarad.

Hogy azok az önreflexív mozzanatok mennyire működnek, amikkel Branagh arra igyekszik felhívni a figyelmet, hogy itt és most a teljes eddigi életműve összegzését látjuk, ennek pedig szerves részét képezik a már sorolt hollywoodi szuperprodukciók is (gondolok itt a filmben olvasott Thor-képregényre vagy a dohányzóasztalon felejtett Agatha Christie-kötetre), döntse el mindenki maga.

Visszatérve a gyermeki nézőpontra, sok szempontból tökéletesen érvényesül, és ez adja a film igazi erejét. Branagh már azzal utal az események emlékszerű ábrázolására, hogy leszámítva a jelenbéli kezdő és lezáró képsorokat és a Buddyék által a moziban megnézett színes filmek (Egymillió évvel ezelőtt, Csodakocsi) jeleneteit, az egész filmet fekete-fehérben, bársonyosan meleg tónusú, úgynevezett hollywoodi fekete-fehérben forgatták. De nem csak képileg jelenik meg a filmben a stilizáltság, hanem dramaturgiailag is.

A történetmesélésnek bizonyos megoldásai azt hivatottak érzékeltetni, hogy a látott és megtapasztalt dolgok hogyan keverednek össze egy kisfiú képzeletében a félelmeivel, a kitalációival vagy éppen a korabeli filmek jeleneteivel.

Nagyon erős például Buddy templomi látogatásának lázálomszerű bemutatása vagy azok a jelenetek, amikben az apa (a belfasti születésű Jamie Dornan remekel) westernhősszerűen távozik vagy néz farkasszemet az ellenséggel.

Mind közül a legjobbra mégis a nagyszülőkkel való beszélgetések sikerültek (Judi Dench és Ciarán Hinds csodás páros) és egy bizonyos mosóporos jelenet, amit nem spoilerezhetek el. Legyen elég annyi, hogy az Omo mosóporról innentől valószínűleg sokaknak fog beugrani az a torokszorító kérdés, hogy hol van az a pillanat, amikor az embernek a gyerekei érdekében szednie kell a sátorfáját. Vagy éppen ellenkezőleg: muszáj maradnia.

Belfast

Angol filmdráma, 2021, 97 perc

Rendezte: Kenneth Branagh

Főszereplők: Caitriona Balfe, Jude Hill, Jamie Dornan, Ciarán Hinds, Judi Dench

Hazai bemutató: 2022. február 24.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Címlapról ajánljuk


KULT
Videó: Ilyen rossz állapotban van Ozzy Osbourne, ezért marad el a turnéja
A többek közt Parkinson-kórban is szenvedő énekes alig tud már járni, és képtelen színpadra állni többé. Online még talán hallhatjuk énekelni, de a budapesti koncert is elmarad májusban.

Link másolása

Ozzy Osbourne megtörten bejelentette, hogy sajnos fizikailag képtelen teljesíteni a már meghirdetett Európa-turnéját. Instagram oldalán posztolta: "Ez a valaha volt legnehezebb dolog, amit közölnöm kell veletek, drága rajongóim..."

A négy évvel ezelőtt történt quad-balesete és gerinc-sérülése miatt számos műtéten átesett teste már nem bírja a terhelést, nem tud utazni, fellépni pedig pláne nem lenne ereje.

A Black Sabbath frontembere 2020-ban hozta nyilvánosságra, hogy Parkinson-kórban szenved. Négy éve diagnosztizálták nála a betegséget, amikor egy szerencsétlen otthoni elesés miatt ugyancsak kórházba került. A rocklegenda akkor az amerikai televíziókban azt nyilatkozta: Minden végtagja fáj, remeg, zsibbad. Érthető tehát, hogy képtelen színpadon állva énekelni.

"Szintén hálás vagyok amiatt, ahogy mindannyian türelmesen ragaszkodtatok a megvett jegyekhez, de jó lelkiismerettel mostanra rájöttem, hogy fizikailag nem vagyok képes megcsinálni a közelgő európai és brit turnémat – írta Osbourne.

A videót a rocksztárról a Daily Mail hozta nyilvánosságra:

A Santa Monica-i sajtótájékoztató után láthatóan rossz állapotban, bottal bicegve kapták lencsevégre Ozzyt, aki igazi rocksztárhoz méltóan mégy egy peace-jelet mutatott a helyszínen várakozó rajongóinak.

"Sohasem gondoltam volna, hogy a turnéknak így lesz vége. A csapatom most azon dolgozik, hogyan léphetnék fel anélkül, hogy városról városra, országról országra utaznék"

- írta Ozzy.

A tavalyról idén májusra halasztott budapesti Aréna-koncert is része lett volna a Judas Priest-tel közös turnéjának, így ez is elmarad.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

KULT
A Rovatból
„A nagyok közé tartozunk” – mondta az első transznemű színész, aki szerepet kapott a Marvelnél
Zoe Terakes a 2023 második felében érkező Vasszívben fog játszani, de azt még nem hozták nyilvánosságra, hogy melyik karaktert.

Link másolása

Tavaly jelentették be, hogy Zoe Terakes csatlakozott a Marvel egyik új sorozatához, a Vasszívhez. Azt egyelőre nem lehet tudni, hogy ki alakít, a Marvel a szokása szerint az utolsó pillanatig titokban tartja a részleteket, csak annyit közöltek, hogy kulcsfontosságú lesz a szerepe.

Terakas az első transznemű színész, aki szerepet kapott a Marvel Moziverzum egyik produkciójában.

A 22 éves Terakes most a Collidernek beszélt arról, mit jelent számára ez a lehetőség.

„Én mint transznemű ember nem láttam magamhoz hasonlókat sehol, amikor felnőttem. Nem tudtam, hogy létezem. Főleg nem egy szuperhősös filmben vagy sorozatban. Úgyhogy most nagyon hálásnak érzem magam, meghat, hogy a kis transzgyerekek és tinédzserek most láthatnak valakit, el lesz ismerve a létezésük. Azt is láthatják, hogy akár szuperképességeik is lehetnek, hogy ennek a világnak is a részei, nem csak traumákat feldolgozó történetekbe, ahol annyi a szerepük, hogy meghaljanak. A nagyok közé tartozunk. Szóval igen, ez sokat jelent nekem”

- fejtette ki, ezzel talán arra utalva, hogy az ő karakterének is lesznek különleges képességei.

A Vasszív várhatóan 2023 második felében fog debütálni a Disney+-on. A főszereplője a Dominique Thorne által alakított Riri Williams lesz. A karakter tavaly a Fekete párduc 2. részében tűnt fel először.

Az elmúlt években a Marvel tudatosan törekedett a diverzitásra.

Az Örökkévalókban feltűnt az első süket (Lauren Ridloff mint Makkari) és az első nyíltan meleg (Brian Tyree Henry mint Phaisztosz) szuperhős. A Shang-Chi és a tíz gyűrű legendájában először kapott főszerepet egy ázsiai származású színész (Simu Liu) egy szuperhősfilmben, a Doktor Strange az őrület multiverzumában című filmben pedig egy az első latin származású, különleges képességű karakter (Xochitl Gomez mint America Chavez) tűnt fel.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Dave Bautista a legjobb benne, és ezzel el is mondtunk mindent a filmről – Kopogás a kunyhóban
Sajnálatos módon még thrillernek is kevés ez az M. Night Shyamalan-film, de a színészek kárpótolnak a pocsék moziélményért. Kritika.
B. M.; képek forrása: imDb.com és YouTube - szmo.hu
2023. február 03.


Link másolása

Sajnos mindenkit el kell keserítenem, csak egy középszerű film lett a végredmény. M. Night Shyamalan rendező régóta keresi önmagát, de a Jelek óta nem igazán volt jó filmje. A Széttörvét James McAvoy és Anya Taylor-Joy vitte a hátán, A látogatás és az Idő pedig annyira röhejesen rosszra sikeredett, hogy túlléptek önmagukon és átestek a már szórakoztató kategóriába.

Igazából a Kopogás a kunyhóban is majdnem annyira jó lett, mint a Széttörve,

köszönhetően a színészeknek, de a forgatókönyv gyengeségei miatt majdnem olyan szórakoztató, mint az Idő, de egyik lécet sem sikerült végül megugrania, így maradt a középszerűség.

A történet röviden: egy homoszexuális pár, Eric és Andrew (Jonathan Groff és Ben Aldridge) nyolcéves kislányukkal egy elszigetelt kis erdei kabinban nyaralnak, de kikapcsolódásukat megszakítja négy idegen, akik megkötözik őket és

azt követelik tőlük, hogy önként áldozzanak fel maguk közül valakit. Erre szerintük azért van szükség, mert csak így kerülhető el az apokalipszis.

A négy idegen nem ölheti meg a család egy tagját sem, de a feszültség és a tét egyre nagyobb és az idő fogytán van. Eléggé in medias res kezdődik, ahogy rögtön megjelennek a „rosszak”, de shyamalanosan tele van pakolva a film unalmas flashbackekkel, amikre nem tudom, hogy tényleg szükség volt-e, mert nagyon megtörik a lendületet és a feszültséget. A nagy kérdések: vajon tényleg igazat mondanak az idegenek? Valóban közel van a világvége?

A kopogás a kunyhóban egy számomra ismeretlen Paul Tremblay-könyvadaptáció, M. Night ebből írt forgatókönyvet, de a film története annyira mély, mintha egy kocsmai beszélgetésből írták volna. Ott szoktak ilyen abszurd dolgokkal viccelni egymással, hogy "Te mit csinálnál inkább: egy évig milliárdosként élnél, de közben tudod, hogy meghalsz az év végén, vagy száz évig szegénységben?", és társai. Valószínűleg a könyvben ennél mélyebb témákról is szó volt, de azokat nem sikerült adaptálni. Sok mindent érint Shyamalan forgatókönyve,

csak semmiben sem mélyül el igazán, nem ad hozzá semmi pluszt ezekhez a gondolatokhoz.

Például szóba került a rasszizmus, szexizmus, homofóbia, de nem fejti ki rendesen egyiket sem, mindent csak érintőlegesen. Bár mondhatnám, hogy cserébe a megvalósítás különleges és egyedi, de nagyon nem az. A képi világ és a set design annyira erős, mint egy hármasra értékelt egyetemi vizsgafilm. Mivel egyetlen helyszínen, az erdőben forgatták egy kunyhóban mikro büdzséből, így esélyes az anyagi siker, a stúdió nem kockáztatott nagyot vele. Nem tudni mekkora lehetett a költségvetés, de a nagyja biztosan a színészekre mehetett el.

Dave Bautista kiváló befektetésnek bizonyult, hihetetlenül jó a szerepében, széles vállán cipeli az egész filmet. Az ő karaktere érdekes, játéka komplex és végre nem csak egy vicces hústorony. A probléma, hogy még sem lehet neki drukkolni, mert hiába kiemelkedő a karaktere, a motivációja és a karaktere miatt egyértelműen ő az antagonista. A másik három idegent Abby Quinn, Rupert Grint és Nikki Amuka-Bird alakítja, ők is kiválóan hozzák a szerepeiket.

Mindenkinek van valami Shyamalanos szeszélye, ami definiálja a karakterét.

De sajnos semmi mélység nincs bennük, mégis tisztességesen eljátsszák őket. Az igazi gond az, hogy a másik oldalnak se nagyon lehet drukkolni, Ben Aldridge és Jonathan Groff kettőse szerethető, a homoszexuális pár, de papírvékonyak a karaktereik. Csupán annyit tudunk meg róluk, hogy nagyon szeretik egymást és a

kislányukat. A kilencéves Kristen Cui nagyon ügyes a kis Wen szerepében, ő talán az egyetlen szerethető szereplő, ami nem véletlen, hiszen ő szimbolizálja az ártatlanságot és az emberiség jövőjét.

Ami mellett viszont nem tudok elmenni, hogy vizuálisan mennyire rossz élmény nézni a filmet. Szinte már rondának is lehetne nevezni a kamerakezelést. Értem, hogy koncepció lehetett, de nagyon zavaróak a folyamatos szuperközelik, gyakorlatilag a színészek arcában van a kamera. Ez egy Dave Bautistánál ez különösen vicces, mert szegénynek amúgy sincs kis feje, de amikor premier plánban az egész vásznat betölti, még groteszkebb lesz a látvány.

A fókusz gyakran el van csúszva, gondolom művészi döntésből, de nézőként kifejezetten zavaró.

Zack Snyder használta hasonlóan a kamerát a Holtak serege forgatásán, én már ott se szerettem ezt a technikát. Szerencsére viszont a színészek kárpótolnak a pocsék moziélményért. Sajnálatos módon még thrillernek is kevés ez a film, mert alig van benne feszültség.

A főszereplőket nem lehet bántani, a brutális, erőszakosabb jelenetek a kamera látóterén kívül történnek, a CGI sokszor zavaróan gyenge, eléggé „tescogazdaságos” világvégét látunk. Nem vicceltem, amikor azt mondtam, hogy kisköltségvetésűnek hat az egész.

Nem moziba való lenne, a streaming szolgáltatók műsorán találkozunk hasonló művekkel.

Az igazság az, hogy talán csak Dave Bautista játéka miatt érdemes megnézni a Kopogás a kunyhóban-t, vagy ha esetleg felcsigáz valakit M. Night Shyamalan neve, hogy ebből az abszurd felvetésből mit fog kihozni. Minden úgy történik, ahogy azt a néző várja, semmi meglepetés, semmi adrenalin. Ugyan van a filmnek egyfajta bája, de nem biztos, hogy megér egy mozijegyet.

Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Szünetre vonul az X-Faktor, jön a The Voice az RTL-re!
Lesz még X-Faktor, csak nem 2023-ban. A The Voice-nak nagyon különleges szabályai vannak, a zsűri például háttal ül a versenyzőknek.

Link másolása

72 országot már meghódított, hamarosan pedig az RTL képernyőjére érkezik a The Voice - hangzott el az RTL Fókusz című műsorában. A világ egyik legsikeresebb tehetségkutató műsora az idén szünetre vonuló X-Faktort váltja.

Kolosi Péter, a csatorna programigazgatója mindenkit megnyugtatott: lesz még X-Faktor, csak nem 2023-ban.

A The Voice-nak nagyon különleges szabályai vannak: a zsűritagok háttal ülnek, nem látják, hogy ki énekel, ezért első körben a hangjukkal kell meggyőzniük a zsűrit a versenyzőknek. Itt tehát a hang a legnagyobb fegyver.

2015-ben egyébként Király Viktor vett részt a The Voice adásában, szép sikert is aratott.

Egy kommentelő ezt írta:

"Azt ugye vágod hogy egy világsztár kb 10mp-n belül megynomta azt a gombot, és állva tapsolt neked?! Ez nagyon nagy megtiszteltetés!"

Link másolása
KÖVESS MINKET: