KULT
A Rovatból

Akár hiszitek, akár nem, ez volt a legjobb Terminator 3!

És ez nem dicséret... A Terminator: Sötét végzet kritikája.


A Terminator – A halálosztó című filmmel 1984-ben James Cameron berobbant Hollywoodba, majd egy Bolygó neve: Halál és A mélység titkai után elkészítette 1991-ben a Terminator 2. – Az ítélet napja című akció/sci-fi klasszikust,

megalkotva minden idők egyik legjobb folytatását.

Cameron munkásságára jellemző, hogy zsánert vált a folytatása, valami újat akar mutatni. Alien és Terminator kis költségvetésű horrorjaiból epikus akciófilmet varázsolt. Szerencsénkre a Titanic-ot nem tudta folytatni.

A szinte tökéletes Terminator 2-t nem kellet volna folytatni, szépen lezárt egy kerek történetet. De sajnos Hollywood úgy döntött, a pénz mindenek felett áll, és

James Cameron nélkül elszabadult a filmgyártás:

2003-ban megszületett a borzalmas Terminator 3. – A gépek lázadása, 2009-ben egy nem rossz, de feledhető Terminator – Megváltás, és 2015 egyik „legjobb” rossz filmje a Terminator: Genisys, ahol már a cím is fájt, pedig nem a botrányos magyar címadás áldozata volt. Még egy tévésorozat is készült, A Terminator: Sarah Connor krónikái címmel, ami nem is volt olyan rossz – sőt így utólag belegondolva egyedül ez adta vissza Cameron világának hangulatát. Érdekesség, Sarah Connor karakterét így két királynő is játszotta a Trónok harca szereplőgárdájából, mindenki khaleesi-je: Emilia Clarke és nagy ellenfele, a Cersei Lannistert játszó Lena Headey is. Más kérdés, hogy utóbbi mérföldekkel jobb alakítást nyújtott.

Mint ebből a hosszú bevezetőből is érezhető, elég

nagy rajongója vagyok Cameron korai munkáinak

és világoknak, amiket mai nyelven, marveli módszerekkel bővített: minden alkotásával egyre mélyebb univerzumokat teremtett. A fő probléma ezzel az, hogy amikor 2003-ban kikerült a kezéből a gyeplő, akkor szó szerint csak a Terminator-brand és Schwarzenegger erős nevének jelenléte vonzotta be a nézőket. Hiába vártunk egy igazi Terminator-folytatásra, ami nem csak az első két film kliséire, történetszálaira és beszólásaira épített. Azt ígérte James Cameron, amikor visszakerült hozzá a franchise, hogy

végre méltó folytatást kap Az ítélet napja.

Ez lenne a Sötét végzet? Folytatás lett a film és a jövő kellően Sötét végzetet is mutat a Terminator brand jövendőjét illetően. A rendezést Mr. Cameron nem tudta vállalni, épp el van foglalva a kék űrpocahontas negyvennégy folytatásával,

így lepasszolta a rendezést Tim Millernek,

akit pont a forgatás kezdete előtt dobtak ki a Deadpool 2 rendezői székéből. A Deadpool 2016 egyik legkellemesebb meglepetése volt, így elképesztően örültem, hogy őt választották ki a rendezésre, és ott van Cameron is produceri szerepben. Nem tudhattuk akkor, hogy a Deadpool 2 nélküle is tök jó lesz, a Terminator: Sötét végzet pedig vele is középszerű. Tim Miller az akciójeleneteket teljesen korrekt módon levezényelte - minden átlátható és követhető, de amikor a karakterek megszólalnak, csak klisék és utalások esnek le a vászonról.

Ez persze nem az ő hibája, de amikor nincs akció, akkor unalom van. Nagy, kövér UNALOM. Túl sok a CGI, amikor megmozdul egy számítógépes animációval készült teremtmény a vásznon, akkor elüt a ténylegesen jelenlévő tárgyaktól, szereplőktől. Ez pedig az amúgy kreatív akciójelenetekből is kizökkent.

Nem tudom, hogy a pénz volt-e kevés a filmre, vagy az idő volt szűkös,

de az amúgy kemény kaszkadőrmunkát is elfeledteti a műanyag látványvilág. Minden vérpacánál, robbanásnál, ugrásnál, hirtelen mozdulatnál lehet látni a gépi „segítséget”.

Tim Miller nem hibáztatható mindenért, bár a rezignált rendezés hozzátesz a problémához, a legnagyobb gond a forgatókönyv, ami egy Terminator-filmekből összeollózott Frankeinstein szörny. A főgonosz Rev-9-es halálosztója olyan, mint a 3. rész T-X robotja és a 2. rész T-1000-ének a keresztezése. A Mackenzie Davis által alakított Grace olyan, mint a Terminator - Megváltás főszereplője, felturbózott ember/gép hibridizé. Nem tudom pontosan megfogalmazni, milyen lény Grace, mert a film sem teszi. Rengeteg részlet csak el van mismásolva: ahogy Grace fogalmaz az eredeti nyelvű verzióban – "Future shit". Ez leír minden megoldást, csavart, következményt a filmben.

Miért történik ez a filmben? Future shit. Most miért csinálja ezt valaki? Future shit. Nem fogok spoilerezni, de első alkalommal láttam a filmet és együtt tudtam mondani a dialógusokat, szinkronban a szereplőkkel, pedig még az előzetesét sem láttam. Vannak pillanatok, amikor az írók (gondolom mind az öten…) „büszkék” lehetnek magukra. A fanservice (kikacsintás a rajongóknak) mennyisége a csillagos egekben mozog:

vannak konkrét jelenetek, beállítások, amik visszaköszönnek az első, a második, sőt még a borzalmas harmadik részből is.

Olyan, mintha az alkotók tudták volna, „hogy látjátok, mennyivel jobbak vagyunk, mint a Genisys, itt nem lesz I’ll be back”, aztán mégis elsütik, csak kicsit máshogy. Ez a megoldás még talán rosszabb, mert az ötödik részről tudtuk előre, hogy egy nevetséges kliséhalmaz, ennél a mozinál pedig nem vártuk volna, hogy csupán az előző részek nosztalgiájára épít. Valami kreatív folytatást vártunk, egy jó akciófilmet, nem egy gyenge „újrát”.

A színészek is nyújtottak egy kis reményt, Linda Hamilton visszatér, mint Sarah Connor, T-800-as Mr. Universe maga, Mackenzie Davis és Gabriel Luna pedig kellemesen hangzó nevek a két őskövület mellett. Az igazság, hogy a fiatalok leiskolázzák az öregeket, kivéve a főszereplőt játszó Natalia Reyes. A történet szerint az ítélet napja nem történt meg. Így John Connorból sem lett az ellenállás vezetője, a Skynet nem született meg.

Helyette létre fog jönni a Legion, ami gyakorlatilag Skynet 2.0,

és megtörténik majd ugyan az a jövőben, ami a Terminator 2 mozgatórugója is volt – háború a gépekkel. Dani Ramos (Natalia Reyes) a jövő nagy megmentője lesz, ezért a Legion célba veszi még fiatalabb korában, Gabriel Luna által alakított Rev-9-es gyilkológép pedig visszautazik az időben, hogy megölje. Az ellenállás visszaküldi Grace-t, (Mackezie Davis-t) a felturbózott, augmentált félig ember-félig gépet, hogy megmentse Dani életét. Innentől elindul egy fogócska, aminél kevés értelmetlenebb dolgot láttam az életem során. Pedig

a felállás ugyan az, mint a T2-nél

és mégis, itt nincs semmi cél, csupán menekülnek, nincs igazi lényege a cselekménynek, csak sodorják az embert az események kellemetlen ritmusban, béna CGI-jal megfűszerezve.

Hiába a nagy visszatérés, Linda Hamilton nem mai csirke, hozza az eredetileg nem ilyen mértékben unalmas karaktert, de semmit nem ad hozzá. Arnie vicces, de ő is mintha rezignált lenne – karaktere szó szerint erőszakkal bele lett erőltetve a történetbe – nem forgathatunk Terminatort Schwarzenegger nélkül.

Natalia Reyes lelkes, de gyenge színésznő, kb. Emilia Clarke Sarah Connorjához tudom hasonlítani,

mind magasságában, mind színészi képességeiben egyaránt. A családja halálát sokkal könnyebben dolgozza fel, mint anno Edward Furlong a nevelőszülei elvesztését. Mint említettem, minden elem ismerős lesz valahogy az eddigi részekből. Gabriel Luna kihozza a 100%-ot abból az alapanyagból, amit a forgatókönyvnek nevezett fan fiction-ből ki lehet.

Aki túlteljesít és megmenti a filmet a teljes csődtől: az Mackenzie Davis.

Szerethető, érthető, drámai alakítás, Grace kiemelkedik az amúgy közepesen rossz filmből, az ő nevét én biztosan megjegyzem, többre hivatott ennél a trainwreck-nél.

Sajnos a Terminator: Sötét végzet csalódás rajongói szemmel, unalmas nézőként, egyszer nézhető vak „fanboyként”. Egyik ismerősöm örült, hogy végre láthatott egy nézhető Terminator-folyatatást nagyvásznon – de én úgy érzem, ez nem volt elég.

Mindenki döntse el, melyik csapatba tartozik.

Záráskápp az alkotók mottóját hoznám fel: felejtsük el a T2 folytatásait, majd kiegészíteném egy saját gondolattal: beleértve a Sötét végezet is. Köszönjük előre is, ha nem lesz több folytatás.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Cserhalmi György a Kossuth-díjról: Rosszabbul áll a helyzet, mint a szocializmusban
A Magyar Színházi Társaság független bizottsága a díjátadó után tette közzé saját névsorát. A lépéssel azt jelzik, hogy az állami döntnökök több mint tíz éve figyelmen kívül hagyják javaslataikat.
F. O. / Fotó: - szmo.hu
2026. március 14.



Alig pár órával azután, hogy március 14-én, szombaton átadták az idei Kossuth-díjakat, a Magyar Színházi Társaság máris közzétette a saját, független szakmai bizottsága által javasolt névsort, nyíltan jelezve, hogy a szakma másokat részesített volna a legmagasabb állami elismerésben. A nemzeti ünnep alkalmából tartott díjátadón a színművészek közül Nemcsák Károly, a József Attila Színház igazgatója és Gáspár Tibor színész vehette át az elismerést, mellettük Pataky Attila és Rúzsa Magdi énekesek is Kossuth-díjasok lettek.

A Magyar Színházi Társaság közleményben jelezte, több mint egy évtizede „szorongató hiányérzettel” figyelik a szakmai elismerések alakulását, mert úgy látják, az állami döntnökök nem veszik figyelembe a felterjesztéseiket.

Bodor Johanna, a szervezet elnöke szerint elfogadhatatlan, hogy a javaslataikat újra és újra mellőzik. „Több mint tíz éve – egy-két kivételtől eltekintve – nem érnek célba az MSZT javaslatai. Most egy szakmai minőséget, kvalitásérzéket reprezentáló, nagy szakmai és erkölcsi felelősséggel jelölő grémium felterjesztéseit hagyták figyelmen kívül. Amikor az előadó-művészeti szakma legnagyobb tekintélyű alkotói közül tizenketten névvel vállalják szakmai javaslataikat – sőt ők még konzultáltak további Kossuth-díjas kollégáikkal –, az nem pusztán ajánlás, hanem felelősségvállalás a magyar művészet értékeiért” – fogalmazott.

A Magyar Színházi Társaság tavaly kérte fel tizenkét Kossuth-díjas művész – Bánsági Ildikót, Cserhalmi Györgyöt, Csikos Sándort, Hegedűs D. Gézát, Kolonits Klárát, Kovács Jánost, Máté Gábort, Molnár Piroskát, Nagy-Kálózy Esztert, Szakács Györgyit, Valló Pétert és Volf Katalint –, hogy egy független Művészeti Díj Bizottság tagjaiként segítsék a 77 tagszervezetük jelölési folyamatát. A bizottság konszenzussal döntött a felterjesztésekről, hogy a névsorok hitelesek és megkérdőjelezhetetlenek legyenek.

A testület Kossuth-díjra javasolta Fekete Ernő, Fodor Tamás, Gáspár Tibor, Kiss Mari, László Zsolt, Monori Lili, Ónodi Eszter, Takács Katalin, Tóth Ildikó és Pintér Béla színművészeket.

Mellettük Lőcsei Jenő, Lőrinc Katalin és Nagy Tamás táncművészeket, Kovácsházi István, Ötvös Csaba és Pitti Katalin énekművészeket, Dukay Barnabás zeneszerzőt, Szokolay Balázs zongoraművészt, Várdai István gordonkaművészt, valamint Antal Csaba és Khell Csörsz tervezőművészeket tartották érdemesnek a díjra. A bizottság Kiváló Művész díjra terjesztette fel Derzsi Jánost, Für Anikót, Hernádi Juditot, Kerekes Évát és Mucsi Zoltánt, Érdemes Művész díjra pedig Fekete Gizit, Görög Lászlót, Harsányi Attilát, Hegyi Barbarát, Keresztes Tamást, Máhr Ágit, Martin Mártát és Mertz Tibort.

Cserhalmi György, a független bizottság tagja az állami díjátadó után úgy nyilatkozott, Gáspár Tibor Kossuth-díjának felhőtlenül örül, de a helyzetet jóval borúsabban látja.

„Azt gondolom, rosszabbul áll a helyzet, mint a szocializmus időszakában. Ott azért néha elég alaposan beletrafáltak, és még az utolsó pillanatban megpróbálták azt a csorbát is kiköszörülni, hogy Őze Lajosnak és Latinovits Zoltánnak nem adtak Kossuth-díjat, de 1990-ben posztumusz nekik ítélték oda.

Ezért fordulhatott elő az, hogy én egy évben kaptam velük Kossuth-díjat. Kinek hiányzik az, hogy majd posztumuszokat osztogassunk pár év múlva?

Minden rendszernek az egyik legnagyobb hibája az előítéletesség”

– fogalmazott a nemzet színésze. Cserhalmi szerint nem egy „ellenlistát” akartak összeállítani, hanem egy szakmailag és morálisan száz százalékosan vállalható névsort. Hozzátette: „A művészeti díjaknak nem törésvonalakat kellene kijelölniük a szakmán belül, hanem éppen azt kellene megmutatniuk: a magyar kultúra értékei túlmutatnak minden megosztottságon.”

Az állami díjakról döntő Kossuth- és Széchenyi-díj Bizottság állandó elnöke a mindenkori miniszterelnök, a korábbi albizottsági rendszert pedig már nem alkalmazzák. A művészeti díjakra javaslatot tevő bizottságok tagjait a kulturális miniszter kéri fel, a szakmai szervezetek javaslatainak mérlegelésével. Az állami kommunikáció szerint a díjak a magyar kultúra kiemelkedő teljesítményeit ismerik el.

Via Telex


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Törőcsik Franciska a Jászai Mari-díjjal kapott teljes pénzjutalmat egy alapítványnak ajánlotta fel
A színésznő a Facebookon jelentette be a jó hírt. A nemes gesztussal a jövő kiemelkedő alkotóit szeretné támogatni.


Törőcsik Franciska egy Instagram-posztban jelentette be, hogy Jászai Mari-díjban részesült. A színésznő szerint „igazán megtisztelő, hogy a magyar színjátszás egyik legnagyobb alakjáról elnevezett díjban” részesülhetett.

Közölte továbbá, hogy a díjjal járó teljes pénzjutalmat az Igazgyöngy Alapítványnak ajánlja fel, „akiknek a munkáját nagyon fontosnak tartom, és régóta figyelemmel kísérem”.

A posztban azt írta, mások is tudják támogatni a szervezet tevékenységét, „hiszen már közöttünk vannak a jövő kiemelkedő alkotói, és talán éppen egy ilyen odaadó csapat munkáján múlik, hogy egyszer majd nagyon büszkék lehessünk rájuk”.

Törőcsik Franciska 1990-ben született Budapesten, a nagyközönség többek között az RTL A mi kis falunk című sorozatából ismeri. A színésznő színházi munkái mellett zenés projektekkel is foglalkozik, és a névrokonság ellenére nem áll rokoni kapcsolatban Törőcsik Marival.

Az Igazgyöngy Alapítvány 1999-ben jött létre Berettyóújfaluban, L. Ritók Nóra alapításával. A szervezet komplex esélyteremtő modellként működik Kelet-Magyarországon, ahol a vizuális nevelésre építve művészeti oktatást, kríziskezelést, családtámogatást és közösségfejlesztést végeznek a generációs szegénységben élő családok körében. Az alapítvány vezetője 2025-ben az operatív feladatok egy részét átadta, de stratégiai szerepben továbbra is részt vesz a munkában.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
A Pamkutyán is zengett a „Mocskos Fidesz!”
Az Osbáth testvérek hatalmas nosztalgiabulit ígértek, de a Z generációs közönség váratlanul átvette az irányítást. A youtuberek ártatlan viccei helyett hirtelen a „Mocskos Fidesz!” zúgott az arénában.
F. O. / Fotó: - szmo.hu
2026. március 14.



Aki azt várta, hogy a nyár elmúltával a „Mocskos Fidesz!” skandálás is eltűnik a magyar koncertekről, nem is tévedhetett volna nagyobbat. Péntek este ugyanis nem egy politizálós előadó fellépésén, hanem a youtuber viccduó, a Pamkutya koncertjén harsant fel a rigmus a döntően tizenévesekből álló közönségből az MVM Dome-ban. A videófelvételek tanúsága szerint

nemcsak egy-két fiatal kiabált, hanem rendesen zúgott a Z generációs véleménynyilvánítás az Orbán-kormányról,

írta a 444.

Az Osbáth testvérpár, Márk és Norbert eredetileg egyetlen nosztalgiakoncertet hirdetett meg, de akkora érdeklődést váltott ki, hogy végül még hat további dátumot is be kellett jelenteniük. A jelenség, vagyis

a kormánykritikus rigmus skandálása nem új keletű: 2025 nyarától rendszeresen felhangzott nagy fesztiválokon, például a Szigeten és a Fishing on Orfűn is.

Azonban az, hogy egy zárt arénában, egy deklaráltan nem politizáló, szórakoztató formáció eseményén is tömegesen jelenik meg, új szintet jelent.

Bár a Pamkutya közvetlenül nem politizál, az Osbáth fivérek neve már korábban is felmerült közéleti kontextusban.

Két évvel ezelőtt, 2024 márciusában részt vettek David Pressman amerikai nagykövet meghívására egy követségi rendezvényen.

Akkor ezt posztolták: „Néha meglepő dolgok történnek velünk, […] meghívást kaptunk az Amerikai Nagykövetségtől.” A látogatás vitát váltott ki az influenszerek között, Dancsó Péter youtuber például feltette a kérdést: „Vajon miért járkálnak ennyien az amerikai nagykövetségre?”


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Pamkutya-koncert: amikor egy mém 16 ezer ember előtt válik valósággá
Életében először lépett fel a magyar youtuber testvérpár, de rögtön a teltházas MVM Dome-ban. Zeneileg maximum középszerű a produkció, popkulturálisan azonban igazi mérföldkő, az év legfontosabb eseményei között van a helye.


A Pamkutya duó a magyar YouTube igazi hőskorában, 2010-ben jelent meg a videómegosztón, ahol ma bő másfél millió feliratkozóval az övék a legnagyobb hazai csatorna. Mindezt kevesebb mint 300 videóval érték el: havi 2-3-nál többet ritkán tesznek közzé, szemben például a sokáig a toplista élén álló Dancsó Péterrel, aki velük egy időben regisztrált, de már majdnem 1000 videónál tart.

A kezdeti szárnypróbálgatások után az igazi áttörést a paródiák hozták meg számukra: nagyjából 2012-től sorozatban készítették a vicces átiratokat az épp aktuálisan taroló hazai- és világslágerekhez.

Feldolgoztak szinte mindent, ami a maga idejében nagyot ment, a Gangnam style-tól a Wellhello Rakpartján át a Despacitóig, ezek a videók pedig akár több tízmilliós nézettséget is elértek. Később néhány saját számot is kiadtak, hasonló sikerrel.

A duó közben fokozatosan nyílt meg egyre jobban: először a védjegyükké vált kabátokat vették le, majd a valódi nevüket is elárulták, végül pedig a napszemüvegek is lekerültek róluk. A nyilvánossághoz azonban így is ambivalens maradt a viszonyuk, interjúkat szinte egyáltalán nem adnak és fellépéseik se voltak.

Pedig kezdettől fogva adta magát a kérdés, vajon fognak-e koncertezni, ők azonban nem akartak kötélnek állni. Általában azzal ütötték el a dolgot, hogy talán egyszer, valamikor a jövőben sor kerül majd rá, de simán lehet az is, hogy végül soha. Bár 2020 óta nem jelent meg se paródiájuk, se saját számuk, a koncertek lehetősége egyfajta beváltatlan igéretként azóta is a levegőben lógott.

Erre a rajongóik is erősen rásegítettek: folyamatosan nyomasztották őket a dologgal, például petíciót indítottak, a Tiktokon pedig az utóbbi időben már AI-generált videókat is elkezdtek közzétenni, amelyeken elképzelték, hogy nézne ki egy Pamkutya-koncert. Végül tavaly tört meg a jég: a testvérek először júniusban kérdezték meg egy videóban, tényleg lenne-e rá igény, az elsöprő pozitív reakciók után pedig szeptemberben megtörtént a hivatalos bejelentés.

Kezdetben egyetlen MVM Dome-os dátumról volt szó, ami már önmagában példátlan, hiszen Magyarországon soha nem fordult még elő, hogy valaki az első koncertjét egyből egy arénában adja. Az érdeklődés azonban minden várakozást felülmúlt, pillanatokon belül a Puskás Arénás Azahriah-koncertekhez hasonló hype alakult ki.

Egy órán belül elkelt minden jegy, de rengetegen maradtak hoppon, szóval még aznap bejelentették a második estét, majd egy harmadikat és egy negyediket is. Végül a négy márciusi alkalom után áprilisban is lefoglalták egy hétvégére az MVM Dome-ot, igy egy hónapon belül hétszer állnak színpadra, összesen több mint 100 ezer fős közönség előtt.

Ennél jobb bizonyíték aligha kell rá, mennyire feje tetejére állt a zeneipar: még 10-20 éve is elképzelhetetlen lett volna, hogy valaki a lépcsőfokok végigjárása nélkül jusson el erre a szintre, különösen úgy, hogy zeneileg – főleg rap- és énektudás terén – enyhén szólva se képvisel magas színvonalat.

Ugyanakkor kétségtelen, hogy egy egész generáció nőtt fel rajtuk, akiket egyáltalán nem érdekelt sem az, hogy nem operaénekesi minőséget kapnak, sem az, hogy az alapokat felvételről játszották be, hangszerek egyáltalán nem voltak.

A színpadképet tánckar, illetve helyenként pirotechnika szinesítette, egyébként viszont végig a testvérek voltak a középpontban. Akik, meg kell hagyni, egészen profin hozták le az estét: annak ellenére, hogy eddig legfeljebb pár száz fős közönségtalálkozókon vettek részt, most pedig 16 ezer ember elé kellett kiállniuk, egyáltalán nem látszott rajtuk a rutintalanság. Pedig a színpadi jelenlétet a dalokkal ellentétben nem lehet próbateremben begyakorolni.

Végig érződött, hogy még ők is nehezen hiszik el, hogy ez tényleg megtörténik velük: az átkötő szövegeket a videóikban egyébként is gyakori, szinte gyermeki lelkesedés jellemezte. Többször is megszólítottak konkrét embereket, akik például egy-egy táblával, vagy a kabátjaikhoz hasonló öltözékkel hívták fel magukra a figyelmet, nem maradt ki a közönségénekeltetés, a telefonokkal világítás, sőt egy ponton a nézőtér két részre osztásával a decibelmérés sem.

A közel két órás koncerten a paródiák nagy részét előadták, a ráadásban pedig a saját számok is előkerültek. Hátul a kivetítőn sokszor az eredeti klipek mentek a dalok alatt, ami kissé elvitte a fókuszt: főleg a távolabb helyet foglalók tekintetét vonzotta oda könnyen. Nekem is többször figyelmeztetnem kellett magam arra, hogy inkább azt nézzem, ami ténylegesen a színpadon történik.

Ezt a produkciót aligha lehet összemérni valódi, hagyományos zenészek koncertjeivel, inkább közösségi élményként érdemes tekinteni rá. Annak viszont elsőrangú: akik eljöttek, alighanem mind megkapták azt, amire vágytak.

Azzal pedig, hogy az egész egyáltalán megtörtént – és még hat alkalommal újra meg fog –, a Pamkutya végképp beírta magát a hazai popkultúra történelemkönyvébe.


Link másolása
KÖVESS MINKET: