KULT
A Rovatból

Megnéztük az animációs Addams Familyt – való a galád család gyerekeknek?

Nem szép, nem látványos, nem akciódús, nem kiemelkedően vicces, de mégis egy elvont, beteg módon szórakoztató, bájos kis szörnyűség. Már ha van mersze a szülőknek jegyet venni.

Link másolása

Egy animációs film manapság nem tud kilógni a sorból azzal, hogy lélegzetelállítóan szép, vagy rettenetesen cuki. Az Addams Family készítői ezért egy teljesen más irányt választottak, megpróbáltak különlegesek lenni, egy groteszk, „Tim Burton-szerű” látványvilággal, amely nemcsak a költségvetésnek tett jót - ha rápillantunk egy képkockára, rögtön tudjuk melyik mesét nézzük.

A karaktermodellek egyediek, különlegesek, az 1970-as rajzfilm képi világát próbálták meg a képernyőre varázsolni, kreatív a megvilágítás, ez segít az amúgy gyengécskébb animációnak, és sok beteg poénnal szolgál a szörnycsalád.

Mi kell még?

Ahol számomra megbukott a film, az a történet. A sztori annyira erőltetetten és vontatottan indul, hogy amikor már ténylegesen történik valami (a 20. perc környékén), akkor sem érzi úgy a néző, hogy sodornák magukkal az események, inkább egy sor szkeccsből

összeollózott Frankeinstein-szörnyet nézünk.

Poénok ugyan vannak, de inkább mellémennek, minthogy telitalálatok lennének. Az alkotók sajnos inkább a mennyiségre, mint a minőségre mentek a viccek terén.

A sztori spoiler nélkül: Addamséket életük folyamán mindig üldözték, menekülniük kellett, míg nem letelepedtek New Jersey-ben egy elhagyatott elmegyógyintézetben.

Élik is szörnyű kis életüket nagy boldogságban,

egészen addig, amíg a mellettük lévő lápot le nem csapolják, hogy egy Született feleségekből ismerős, külvárosi lakónegyedet építsenek melléjük a „normális” emberek. Természetesen ez csak ellentéteket szül a lakópark üzemeltetői és a „galád” család között. Minden klisét felvonultatnak az írók, ami a 87 perces hosszba belefér. Van itt minden, mi szem-szájnak ingere: ismerjük meg a másik oldalt, fogadjuk el egymást,

nem is biztos, hogy mi annyira különbözőek vagyunk,

meg persze a végén kiderül, ki is az igazi szörnyeteg típusú klisé… Nem panaszkodom, gyerekfilm, de mint felnőtt… (mondjuk a családom nem ezt a szót használná rám) bevallom, untam. Miután a cselekmény felpörög, még akkor is majdnem sikerült egyszer elaludnom, és ezzel a véleménnyel nem voltam egyedül. Azt viszont biztonsággal ki lehet jelenteni, hogy a gyerekek többsége jól szórakozott ezen a „furácska micsodán”.

Nem véletlen a 12-es karika, a morbid humor kedvelőinek vannak gyöngyszemek -

láthatunk utalást a Testrablók inváziójára vagy a Gonosz halottra,

tehát nem mondható, hogy ne lettek volna kreatívak a készítők. Egy jó pár poént magyarázni kellene a kisebbeknek, de nincs rá igazán idő, mert egy másodperccel rá érkezik egy fenékre esős jelenet… Hiába az egy két ütős poén, ha mellé van temérdek gyenge, illetve ha markánsan elütnek a felnőtteknek és a gyermekeknek szóló poénok. Érdekes volt megfigyelni, hogy míg a felnőtt vicceken a teremben ülők ímmel-ámmal nevetgéltek, a gyerekek az esős-kelős poénokon azért folyamatosan jól szórakoztak. Tehát

hiába a 12-es karika és az „érettebb” humor, ez mégis egyértelműen egy gyerekmese.

Ahol nem tudok rosszat mondani a filmre, az a zene: egyszerűen mesteri módon fűzték bele a történetbe a különféle zenéket. Néha már-már musicali szinten, de nem zavaró módon. Engem kevés dologgal lehet kizavarni egy filmről, de a musicalt sajnos nem tudom értékelni, az a zsáner bizony nem nekem készült. De ebben a mesében egyáltalán nem zavart a folyamatos zenei aláfestés,

kimondottan tetszettek a dalok.

Más kérdés, hogy olyan művészekkel készült a „score”, mint a Migos, Snoop Dogg, Christina Aguilera, Reem, tehát illusztris társaság, aki kedveli a populáris zenét, az élvezni fogja.

Amiért ajánlanám a felnőtteknek is a film megtekintését, az a morbid, beteg, elvontabb poénok és a világbajnok zene. Ha ezeket nem tudjuk értékelni,

egy unalmasabb gyerekmesét köszönthetünk a 2019-es Addams Family-ben.

Lehet, hogy csak a nosztalgia beszél belőlem, de az élőszereplős filmeket Raul Juliával sokkal tisztább lelkiismerettel tudom ajánlani, még akár gyerekeknek is.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
„Így tovább nem lehet élni” – Újabb zseniális Bödőcs-kisfilm készült, Csákányi Eszter és Znamenák István is remek benne
Amolyan igazi Bödőcs-humor, két lazán odapakolt nagyszerű színészi alakítással. Egy kis Örkény, egy kis Wes Anderson négy és fél percben.

Link másolása

Új kisfilm került fel Bödőcs Tibor YouTube-oldalára: a mintegy 4 és fél perces alkotás két főszereplője Znamenák István és Csákányi Eszter.

A kérvény című opus egy Wes Anderson-szerű miliőben játszódik, és lényegében egy kérvény felolvasásából áll, na meg a hangos csattanóból. De az egészben benne van az „elmúthatvanév” Magyarországa, persze a megfelelően vicces, ironikus körítéssel. A kérvény című kispróza egyébként Bödőcs Prímszámok hóesésben című kötetének egyik fejezete.

Amolyan igazi Bödőcs-humor, két lazán odapakolt nagyszerű színészi alakítással.

De felesleges is ennél több, nézzük a kisfilmet:


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Nem Zendaya cicijével próbálja eladni a filmjét Luca Guadagnino a Challengersben
Április 25-től játsszák a hazai mozik a Challengerst. Zendaya eddigi pályafutásának talán legfontosabb filmjét készítette el, és mindent meg is mutatott a cél érdekében.

Link másolása

FIGYELEM: A CIKK APRÓ SPOILEREKET TARTALMAZ!

Napok óta azon töprengek, miért is tetszett ennyire a Challengers. Hiszen ha az ember nagy vonalakban elmondja a sztorit, talán fel sem kelti a figyelmet. Szerelmi háromszög, a tenisz, mint az emberi kapcsolatok, játszmák metaforája, bla-bla-bla. De ahogy sokszor hangsúlyozzuk, a művészet fő kérdése a nem a „mit”, hanem a „hogyan”.

Luca Guadagnino rendező az egyszerű hozzávalókat mesterien elegyíti, a romantikus drámából már-már lélektani thrillert csinál. Az első pillanatban megalapozza az egész filmen átívelő feszültséget. Két férfi teniszezik. Izmosak, leharcoltak, feszültek. Már-már mitikus alakok. Csatájukat a nézőtérről figyeli egy szépséges nő.

A három szempárt látjuk egymás mellé vágva, és rögtön tudjuk, miről van szó, mi is lehet a valódi tétje ennek az összecsapásnak.

Ezután a film ügyesen ugrálva az idősíkokon azt mutatja be, hogy jutottak el a szereplők eddig a pontig.

Tashi (Zendaya) ígéretes teniszcsillagnak indult, ám egy sérülés miatt le kellett mondani az álmairól. Manapság férje, Art Donaldson (Mike Faist) teniszcsillag edzője és menedzsere, akivel van egy közös lányuk is. Art rossz passzban van, sorra veszti a meccseit, szíve legmélyén már szívesen visszavonulna, de fél, hogy elveszti felesége megbecsülését, ha feladja. Ám mindannyiuk életét felrázza, amikor egy kisebb rangú versenyen Art szembe találja magát Patrickkal (Josh O’Connor), aki egykor a legjobb barátja volt, egészen addig, amíg meg nem ismerkedtek Tashival.

Mindenképpen ki kell emelni még Trent Reznor és Atticus Ross zenéjét. Mert bármennyire jó is a rendező és a szereplőgárda, voltak olyan helyek a filmben, ahol egyedül a lüktető soundtrack biztosította a feszültséget, anélkül túl hosszú és lapos lett volna egy-egy snitt.

Bámulatos a fényképezés, minden beállítás talál, olykor egyenesen a száguldó labda szemszögéből látjuk a meccseket. Bár a filmben végig erős az erotikus túlfűtöttség, Luca Guadagnino remek ízléssel bánik a kérdéssel. Nem Zendaya cicijével próbálja eladni a filmjét, sosem látszik több, mint ami indokolt, és ami szükséges ahhoz, hogy plusz töltetet adjon egy-egy jelenetnek. Egyébként is túl sok a történés, amit követni kell ahhoz, hogy a szemünket legeltessük. Kimondottan szokatlan módon ebben a filmben sokkal többet vetkőznek a pasik.

Nem is emlékszem, láttam-e valaha olyan mainstream amerikai (vagy bármilyen) filmet, ahol a férfi öltözőt mutatják a maga természetes valóságában.

Itt ez is megtörtént. Sőt, Guadagnino attól sem fél, hogy kicsit behozza a képbe a látens homoszexualitás kérdését. Mindezt kellő lazasággal és humorral teszi.

Félreértés ne essen, a Challengers nem a szexről, és még csak nem is a teniszről szól. Ahogy maga Tashi ki is mondja valahol a film elején: a tenisz nem sport, hanem emberi kapcsolat. Akkor lesz jó egy meccs, ha a pályán lévő két ember szinte eggyé válik, tökéletesen érti egymást.

A Challengers három zseniális színész és egy nem kevésbé nagyszerű rendező összmunkájától lett az, ami, de ez mégiscsak Zendaya filmje, ő a csúcstámadó, a többiek az alaptábort biztosítják neki. A még mindig nagyon fiatal színésznő nem is választhatott volna jobb filmet, hogy megmutassa tehetségét azok számára, akik eddig legfeljebb a Pókember-filmekben és a Dűnében találkoztak vele.

A szép színésznők sokszor úgy próbálnak kitörni a skatulyából, hogy csúnya, vagy legalábbis a nőiességüket háttérbe szorító női karakterek bőrébe bújnak. Zendaya más utat választott: maximálisan kihasználja előnyös külsejét, erotikus kisugárzását, sőt, maga a szerep is arról szól részben, hogy egy vonzereje tudatában lévő fiatal nő miként manipulálja az életében lévő férfiakat. De közben láthatjuk fiatal lányként, anyukaként, femme fatale-ként, üzletasszonyként és tehetetlenül szerelmes nőként is. A színészi sokoldalúság olyan skáláját vonultatja fel, amire kevés szerep nyújt lehetőséget.

Kisujjában van a színész és a nő egész eszköztára, és így könnyedén az ujja köré csavar mindenkit.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

A Rovatból
Több mint száz év után került elő egy eddig ismeretlen írás Agatha Christie-től
Az első Poirot-regénye környékén írhatta az első világháború alatt.

Link másolása

Váratlan szerzőre bukkantak egy, a Brit Pszichoanalitikus Társaság archívumában talált magazin hasábjain: minden idők legtöbb könyvet eladott regényírójára, Agatha Christie-re.

A magazint Sylvia Payne, a psziszhoanalízis brit úttörőjének papírjai között találták meg, aki még az első világháborúban, nővérként ismerkedett meg a krimi későbbi koronázatlan királynőjével.

A Mit csináltunk a Nagy Háborúban című, hatvanoldalas, saját készítésű szatirikus magazin is ebből az időből származik és Christie, Payne, illetve kolléganőik különböző írásait tartalmazza: novellákat, verseket, színdarabokat – és egy képregényt is egy mérgezéses esetről, amit Christie és szintén nővér barátnői „követtek el”.

Christie a magazinban elsősorban a kérdezz-felelek rovat vezetőjeként szerepel, ahol képzeletbeli olvasók kérdéseire válaszol, válaszait Agatha néni néven szignózva,

de rejtvényoldalt is szerkesztett, továbbá írt egy bírósági álhíreket tartalmazó rovatot.

A belsős nővérmagazint könnyed, pozitív hangvétele miatt minden bizonnyal saját maguk lelkesítésére készítették a nővérek, akik nap mint nap szembesültek a világháború borzalmaival a Franciaországból hazatért brit háborús sebesültek révén.

Christie nagyjából a magazin keletkezésekor írhatta első regényét is, A titokzatos stylesi esetet, a később legendássá vált Hercule Poirot detektív főszereplésével, de ekkor még senki sem sejthette, hogy az írónő könyveinek eladását csak Shakespeare és a Biblia tudja majd megelőzni, ugyanis első regényének kéziratát három éven át hat különböző kiadó utasította vissza.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Meghalt András Ferenc
A nemzet művészének rendezőként olyan filmek fűzödnek a nevéhez, mint a Veri az ördög a feleségét vagy a Dögkeselyű. 81 éves volt.

Link másolása

Nyolcvanegy éves korában elhunyt András Ferenc Kossuth- és Balázs Béla-díjas filmrendező, forgatókönyvíró, producer, érdemes művész, a nemzet művésze – jelentette be csütörtökön Szombathelyen Kollarik Tamás, a Nemzeti Média-és Hírközlési Hatóság elnöki főtanácsadója és Lovass Tibor, a Savaria Filmakadémia elnöke a 11. Savaria Filmszemle keretében rendezett médiakonferencián.

András Ferenc, a Savaria Filmszemle életműdíjas zsűritagja emléke előtt a konferencia résztvevői néma felállással tisztelegtek.

A Színház- és Filmművészeti Egyetem MTI-hez eljuttatott közleménye szerint az intézmény harmadéves filmrendező osztályának osztályvezető tanára csütörtökön hajnalban hunyt el.

András Ferenc 1942. november 24-én született Budapesten, 1973-ban szerzett rendezői diplomát a Színház- és Filmművészeti Főiskolán. Életében mindvégig jelentős szerepet játszott a film és a televízió. Pályáját 1962-ben kezdte a Magyar Televízióban, majd dolgozott a filmiparban is, ahol a korszak legnagyobb rendezőivel működött együtt, köztük Ranódy Lászlóval és Makk Károllyal.

Rendezőként és forgatókönyvíróként olyan rendkívüli alkotások kötődnek a nevéhez, mint a Veri az ördög a feleségét, a Dögkeselyű, A kárókatonák még nem jöttek vissza, a Családi kör vagy a Törvénytelen című film – olvasható az SZFE méltatásban.

Mint írták, András Ferenc 1977-ben aláírta a Demokratikus Chartát, kifejezve tiltakozását a csehszlovákiai diktatúra intézkedései ellen, a politikai nyilatkozat támogatása miatt hosszú ideig nem forgathatott újabb játékfilmet.

A nyolcvanas években a MAFILM színésztársulatának vezetője volt, majd később a Dialóg Filmstúdiót irányította. Produceri tevékenysége mellett meghatározó szerepet vállalt a szinkronszakma alakításában, valamint a Duna Televízió szinkronműhelyének korszakos vezetője volt. Szerteágazó tudása és tapasztalata ellenére viszonylag későn kezdett tanítani: 2021-től volt az Színház- és Filmművészeti Egyetem filmrendező osztályának osztályvezető oktatója, aranydiplomáját pedig 2023-ban vehette át ugyanitt - emelik ki a közleményben.

András Ferenc halálával a magyar film világa kiváló alkotót veszített el, emlékét a filmjein és oktatói munkáján keresztül őrzi a Színház- és Filmművészeti Egyetem

– írták.

Link másolása
KÖVESS MINKET: