A világpolitika nem is oly szürke eminenciása – 100. születésnapját ünnepli Henry Kissinger
A 20. századi diplomácia egyik legbefolyásosabb és legzseniálisabb alakja, és gátlástalan politikus, aki szó szerint vette példaképe, Niccoló Macchiavelli mondását, mely szerint „a cél szentesíti az eszközt”? A hidegháború enyhülésének fő kovácsa, véres puccsok bűnös háttérembere? Mindent és mindenkit túlélt, tekintélyvesztés nélkül vonult vissza a nagypolitikától, de a mai napig odafigyelnek írásaira, nyilatkozataira. Henry Kissinger egykori amerikai nemzetbiztonsági tanácsadó és külügyminiszter, egyetemi tanár és üzletember május 27-én ünnepli 100. születésnapját.
A sors különleges kegye, hogy rövid időn belül ő a második vezető amerikai diplomata, aki megéri a centenáriumot. Három évvel ezelőtt George Schultz, Ronald Reagan elnök külügyminisztere töltötte be a százat, de ő e ritka jubileumot csak három hónappal élte túl.
A 70-es évek belpolitikai válsága közepette egy amerikai felmérés szerint sokan szívesen látták volna Kissingert az Egyesült Államok elnökeként, csakhogy ennek alkotmányos akadálya volt: a németországi Fürth-ben született, családja 1938-ban a nácizmus elől előbb Nagy-Britanniába, majd az Államokba menekült, és a leendő politikus 1943-ban kapta meg az amerikai állampolgárságot. Márpedig a Fehér Ház egyik feltétele, hogy az elnök amerikai földön lássa meg a napvilágot. Anvar Szadat egyiptomi elnök egyszerűen csak „My dear Henry”-ként emlegette, és még a magyar kabaréba is bekerült az elnyomott „krahácsiak” révén, akik szerint ő valójában „a kis Singer” volt, a helyi csapat balszélsője. Ebből annyi igaz, hogy Kissinger már gyerekkorában is nagy futballrajongó volt és a 30-as években gyakran a náci faji törvényekkel dacolva próbált bejutni a stadionokba, ahonnan szintén kitiltották a zsidókat. De a hitlerizmus száműzte őt a gimnáziumból és tanár édesapját is elbocsátották állásából.
A fiatal Kissinger, bár német akcentusát soha nem vetette le, gyorsan beilleszkedett az amerikai életbe, és már középiskolásként is kiváló eredményeket ért el. 1943-ban azonban a friss állampolgárt besorozták és 1944 őszén a 84. gyalogsági hadosztállyal átvezényelték az európai hadszintérre, ahol önkéntes felderítőként vett részt az ardennek-i csatában. 1945 tavasza már az amerikai katonai elhárításban találta őt, külön egységet kapott, amelynek feladata a szövetségesek által megszállt német területek nácitalanítása volt. E tapasztalatai sokat jelentettek későbbi előmenetele szempontjából.
Útja a háború után egyenesen a Harvardra vezetett, először summa cum laude diplomázott a Harvard College-ben politika-tudományokból, majd a neves egyetemen szerzett előbb mester, majd doktori fokozatot. Doktori disszertációjának középpontjában Metternich államférfiúi tevékenysége és a Napóleon leverését követő 1815-ös bécsi kongresszus állt. Érdemes megemlíteni, hogy a leendő politikus miként vélekedett 1954-ben a legitimitás fogalmáról:
Közben Kissingerre rábízták még diákként az egyetem nyári nemzetközi szemináriumát, amelyet egészen 1971-ig vezetett, és olyan hallgatói voltak, mint Pierre Trudeau későbbi kanadai miniszterelnök vagy Valéry Giscard D’Estaing francia államfő és egy értelmiségi lapot alapított Confluence (Összejövetel) címen, amelynek szerzői között volt a filozófus-történész Hannah Arendt, Raymond Aron és Arthur Schlesinger jr. És mindemelett fenntartotta kapcsolatait a hadsereggel, a hírszerzéssel, sőt, az FBI-nak is jelentéseket küldött az egyetemen tapasztalt „Amerika-ellenes” jelenségekről.
Kissinger politikai karrierje 1955-ben kezdődött, amikor konzultánsa lett az amerikai nemzetbiztonsági tanács titkos hadműveleteket felügyelő testületének. 1957-ben nagy felzúdulást keltett Atomfegyverek és Külpolitika (Nuclear Weapons and Foreign Policy) című könyvével, amelyben, szemben Dwight Eisenhower elnök „tömeges megtorlás” doktrinájával felvette a taktikai atomfegyverek harctéri bevetését. Miközben egyre több kormányszervezet és agytröszt mellett lett tanácsadó, egyre erősödtek nagypolitikai ambíciói. Így lett az elnökségre pályázó milliárdos New York-i kormányzó, Nelson Rockefeller külpolitikai tanácsadója 1960-ban, 1964-ben és 1968-ban egyaránt.
A következő években, előbb nemzetbiztonsági tanácsadóként, majd külügyminiszterként az Egyesült Államok külpolitikájának első számú kovácsa lett.
Henry Kissinger esetében felmerül az örök kérdés: a rendkívüli történelmi helyzet hozott-e felszínre egy ilyen képességű politikust, vagy pedig a személyes törekvések találkoztak szerencsés módon a világ dolgainak állásával? Tény, hogy Kissingernek elévülhetetlen érdemei vannak a vietnami háború lezárásában a Le Duc Tho észak-vietnami külügyminiszterrel folytatott párizsi tárgyalásokon – még ha sokan túlzásnak is tartották 1973-as megosztott béke Nobel-díjukat – és bár 1970-ben kezdetben ellenezte Kambodzsa bombázását, végül mégis engedett Nixonnak, 1972-ben sikerült lebeszélnie főnökét arról, hogy atombombát dobasson Hanoira. 1971-ben ő volt a kiagyalója a „pingpong-diplomáciával” kezdődő amerikai-kínai kapcsolatfelvételnek, amelyet a következő évben a pekingi Mao Ce-tung-Nixon csúcstalálkozó követett.
Innen már egyenes út vezetett a Washington részvételével zajló európai biztonsági és együttműködési folyamatnak, amelyet 1975. augusztus 1-én a Helsinki Záróokmány aláírásával pecsételtek meg. Közben Kissinger irányította az 1973-as Jom Kippur-i háború lezárását célzó amerikai ingadiplomáciát, egyaránt hiteles tárgyalópartnernek tartották Izraelben, az arab országokban és Moszkvában is. Akkoriban már körvonalazódott az 1978-as Camp David-i egyezményben kicsúcsosodott egyiptomi-izraeli különbéke, amelynek egyik célja az egyiptomi-szovjet stratégiai együttműködés végleges lezárása volt.
Kissinger és Nixon viszonya korántsem volt feltőlen. Előfordult, hogy a főtanácsadó szándékosan késve tájékoztatta elnökét, hogy megakadályozzon egy esetleges hibás döntést. Kapcsolatukat még Kissingernek egy 1972-ben Oriana Fallacinak adott interjúja is beárnyékolta, amelyben magát a westernek magányos cowboy-ához hasonlította, aki saját belátása szerint cselekszik, de rendszerint jókor és jó helyen. Ezt az önállóságot különösen a Watergate-ügy kirobbanása után gyakorolta és az amerikai külpolitika eredményes volt az egyre szorultabb helyzetbe kerülő Nixon mellőzésével is. Valószínűleg ennek is köszönhető, hogy a Nixon lemondása után elnökké előlépett Gerald Ford egészen 1975 novemberéig kettős funkcióban számított Kissingerre és akkor is csak a nemzetbiztonsági tanács éléről váltotta le, ráadásul alelnökének Nelson Rockefellert választotta. Külügyminiszteri tisztségét egészen Jimmy Carter 1977. januári beiktatásáig megtartotta.
Kissinger már 1970-ben, Allende választási győzelme után felhatalmazást adott a CIA-nek, hogy támogassák a chilei fegyveres erőket a baloldali elnök beiktatásának megakadályozásában. Ennek érdekében ölték meg René Schneider tábornokot, a chilei fegyveres erők főparancsnokát.
Végül az 1973. szeptemberi santiagói események megfeleltek az elvárásoknak Washingtonban, ahol szinte paranoiásan rettegtek egy „második Kubától” az amerikai földrészen. A következő években több politikai gyilkosságot is végrehajtottak a „Condor hadművelet” nevű titkos akcióterv keretében, amelyről a külügyminiszternek is tudomása volt. 2001-ben, miután Pinochetet hazájában vád alá helyezték, Schneider családja pert indított Kissinger ellen bűnrészesség címén a washingtoni kerületi bíróságnál, a törvényszék azonban nem adott helyt a keresetnek. Hasonló vádak merültek fel az Isabel Perón argentin elnök elleni 1976-os államcsíny és a Jorge Videla vezette katonai junta hatalomra kerülése, és véres diktatúrája kapcsán. Felelősségre vonására természetesen ez ügyben sem került soha sor, pedig egyes titkosság alól feloldott iratok szerint Kissinger ellenezte a Carter-kormányzat erőfeszítéseit a halálbrigádok általi gyilkosságok leállítására.
1977 után Kissinger visszatért az egyetemi katedrához, és széles körű nemzetközi kapcsolatait kamatoztatta az üzleti életben is. Amikor 2002-ben George W. Bush elnök felkérte a 2001. szeptember 11-i terrortámadások hátterét kivizsgáló bizottság vezetésére, egy hónap múlva lemondott, mert nem volt hajlandó üzleti partnereinek névsorát a testület elé bocsátani. Számos könyvet írt, köztük az 1995-ben megjelent, közel ezer oldalas Diplomácia nem csupán a szakma kézikönyvének tekinthető, hanem mindazok számára rendkívül érdekes, akik meg akarják érteni világunk hatalmi és geopolitikai viszonyait.
Henry Kissinger matuzsálemi kora ellenére ma is aktív, és véleményére odafigyelnek világszerte. 2016-ban, miután korábban ellenezte a Krím-félsziget orosz bekebelezését, azt tanácsolta Donald Trump elnöknek: ismerje el ezt a helyzetet, hogy javítsa ezzel az amerikai-orosz viszonyt.
A koronavírus-pandémiáról úgy vélekedett, hogy az a „liberális világrendet” fenyegeti és globális erőfeszítéseket sürgetett nemzeti megoldások helyett. Néhány héttel ezelőtt egy interjúban aggodalmának adott hangot, hogy az USA és Kína rivalizálásának fokozódása akár tíz éven belül fegyveres konfliktussá fajulhat. A volt külügyminiszter kezdettől fogva figyelemmel kísérte az orosz-ukrán háborút is, és bár máig kitart a felek közötti tűzszünet és a tárgyalásos rendezés mellett, legutóbbi nyilatkozataiban már arról beszélt, hogy Ukrajnát mielőbb fel kell venni a NATO-ba…
