Fekete-fehér, lassú őrület és sellőszex – avagy Robert Pattinsonról is kiderül, hogy kiváló színész
A film egyik legnagyobb pozitívuma, hogy kiderült, Robert Pattinson, a Twilight-filmekből ismert vámpír-ficsúr egy kiváló színész, csak a megfelelő szerepet kell rábízni. Mondjuk partnere, Willem Dafoe mellett volt kitől szakmai ihletet nyernie, de ez igazi jutalomjáték mindkettőjük számára.
A dráma lassan csordogálva kúszik be az ember bőre alá, a film elején bőven van ideje a nézőnek megszokni a sajátos atmoszférát.
Nem fullad azonban unalomba a cselekmény, a keményen dolgozó férfiak néhol obszcén, máskor pedig agresszív kitörésekkel próbálják meg elviselni az egyre fojtogatóbb magányt. Egy idő után összefolyik valóság és képzelet, vágy és félelem, és a két toronyőr átlép minden határt.
Ráadásul egysíkú életük részévé válik egy hableány is, annak minden erotikus vonzatával. Az előzmények után nem meglepő a filmtörténelem szó szerint egyik legsikamlósabb jelenete sem, amely ugyan csak néhány másodpercig villan fel, de annál emlékezetesebb.
Ha még egy képzeletbeli díjat kioszthatnék, akkor a legcifrább káromkodásra is adnék egyet az öregnek, üdítő volt ilyet hallani abban a miliőben, ahol általában egy sima ’fuck’-kal elintézik az ilyesmit.
Az egyik dramaturgiai csúcspontnál szándékos utalást éreztem a Ragyogásra, pontosabban Jack Nicholson felejthetetlen baltás jelenetére. A tisztelgés nem véletlen, eléggé hasonló a lélektani párhuzam, ahogyan az elme feladja a küzdelmet és átvált valami emberhez nem méltó tudatállapotba.
Összességében A világítótorony egy kellően elvont, kissé beteg film, nem az a szotyizabálós-kólaszürcsölős kategória. De ha valami teljesen mást néznél, mint általában, és rá tudsz hangolódni, akkor a különleges élmény garantált.