A világ leghíresebb gyalogos átkelője – 50 éve sétált át az Abbey Road-on a Beatles
A háttérben parkoló bogárhátú Volkswagen is „jel”: a rendszámban szereplő LMW azt jelenti, „özvegy Linda McCartney” („widow”), a 28IF pedig hogy Paul, ha élne, 28 lenne. A basszusgitáros ugyan csak júniusban töltötte be 27. életévét, de ezt is megmagyarázták: a keleti filozófiákban, amely iránt a fiúk érdeklődtek, a születést a fogantatástól számítják.
Amikor az egész agyrém kipattant, Paul éppen skóciai birtokán pihent és semmit nem hallott az egészről. Amikor végre eljutott hozzá a hír, csak ennyit mondott: „Már megszoktam, hogy mindent én tudok meg utoljára”.
Később is többször tréfálkozott ezeken az elméleteken, 1993-ben Paul is Live című koncertalbumának borítója az Abbey Road paródiája volt, és most is ott van a parkoló autó 51 IS rendszámmal. Ekkor volt ugyanis 51 éves.
Egy utolsó érdekesség a fotóról: látható rajta egy járókelő, akit sikerült azonosítani. Amerikai turista volt, Paul Cole-nak hívták.
Persze nem csupán a borító teszi rock-történeti klasszikussá az Abbey Roadot, hanem a zene: John, Paul, George és Ringo csúcsformában vannak, a felvételek idejére sikerült félretenni erősödő ellentéteiket, amelyek már majdnem szétrobbantották a csapatot az év elején a később Let It Be címen megjelent albumuk munkálatai közben.
Lennon és McCartney egyaránt fémjeleztek egy-egy remek rhythm and blues-t (Come Together, Oh, Darling), John ez utóbbi műfajt próbálta vegyíteni egy végtelenített dallammal (I Want You/She’s So Heavy), Paul bedobott a kalapba egy kuplét (Maxwell’s Silver Hammer), Ringo, ezúttal énekes-szerzőként, egy country-dalt (Octopus’ Garden), George pedig két gyönyörű, finoman érzelmes dalt, a Somethingot és a Here Comes The Sunt, amelyek előrejelezték az ő hamarosan fellendülő szólópályájának irányvonalát.
A lemez B-oldala egyszerre szól a különleges dallamvezetésű, váltásokkal teli kompozíciókról és az örömzenélésről. A Because szinte kortárs kórusmű, a többtételes You Never Give Me Your Money az 50-es évek táncdal-hangulatától eljut a kemény rockig alig 4 percben. Egymásra hangoltságukat jelzi, hogy ezen kívül még két olyan darabot is hallunk, amelyekben több dalt fűztek egymásba, a második (Golden Slumbers/Carry That Weight/The End) valóságos kis rock-szimfónia, amibe még dobszóló és egy gitár-felelgetős is belefér. A méltóságteljes befejezés, majd végül Macca 20 másodperces poénja (The Queen), amely a színházi előadások és koncertek végén felcsendülő királyi himnusz mára már megszüntetett hagyományát fricskázta meg, azért arra utal, hogy a Fiúk érezték: itt a vége.
Már mindannyian külön utakon jártak, John az először alkalminak szánt Plastic Ono Band-del koncertezett, George is, Paul is elkezdte készíteni saját felvételeit. A pohár akkor telt be, amikor kiderült, hogy McCartney a többiek háta mögött megállapodott az Apple-lel első szólólemeze 1970. áprilisi megjelenéséről, még a szerződésben vállalt, de egyikük által sem szeretett Let It Be kiadása előtt. Végül Paul április 10-én a Daily Mirrorban tette közzé kilépését a Beatles-ből. A Fab Four-nak örökre vége lett. Komolyan fel sem merült, hogy bárki is Macca helyére lépjen, hiszen egyik fő erejük éppen a közöttük tökéletesen működő kémia volt. Sokan mégis reménykedtek, hogy kibékülnek – a következő egy-két évben sokszor önmagukhoz méltatlan vitákba és vádaskodásokba merültek egymás ellen - és hogy talán egyszer még újra együtt játszanak. John Lennon 1980. december 8-i meggyilkolása azonban végleg eloszlatta ezeket a reményeket.
