Valahogy nem halljuk igazán... – megnéztük A vadon hívó szava című filmet
Adott egy bíró elkényeztetett hatalmas kutyája, akinek arany élete van kaliforniai birtokukon. Egészen addig, míg komiszsága miatt otthon ki nem zárják a verandára, ahonnan kapzsi rosszfiúk elcsalogatják, majd eladják szánhúzónak Alaszkába. Egyébként hogy Miller bíró (Bradley Whitford) és családja hogyan dolgozzák fel szeretett kutyájuk eltűnését, arról semmit tudunk meg, mert a film azon epizódszereplői közé tartoznak, akik nyom nélkül eltűnnek a történetben.
Bucknak innentől cudar élete lesz: először a postaszánhúzó kutyák nyomorúságos munkáját kell elsajátítania, ráadásként még át kell vennie a falkavezéri szerepet is egy gonosz huskytól, Spiztől a film egyik leglátványosabb jelenetében.
Aztán kiderül, hogy a távíró megjelenésével a postaszánokra nincs szükség (ezt az érdekes értékrendváltást egy fél mondatban elintézik), így a film addigi legpozitívabb szereplője, Buck színesbőrű gazdája (Omar Sy) mintegy 20 másodperc alatt könnyes búcsút vesz, és túlad az összes kutyáján.
Az ebek aztán a főgonosz Hal tulajdonába kerülnek, aki teljesen kizsigereli őket, hogy valószínűtlenül sok csomagjával eljusson a Yukon folyóhoz aranyat találni. Buckot szerencsére megmenti a történetben nem először felbukkanó jólelkű, bár kissé alkoholista John Thornton (Harrison Ford). Itt is kissé zavaró, hogy az addig megismert, és valamelyest személyiséggel és tulajdonságokkal felruházott többi kutya további sorsáról semmit nem tudunk meg.
Buck és John élete azonban innentől összefonódik, és kifejezetten jót tesz a filmnek, hogy ez esetben a cselekmény lelassul.
Viszonylag hosszan nézzük azt, ahogyan kalandjaik közben az idős ember gyászolja gyerekként meghalt fiát és tönkrement házasságát, miközben Buck farkasokkal bandázva egyre inkább rájön, valójában hová is tartozik, míg végül mindkettejüknek világos lesz, mi a fontos az életben. (Spoiler: nem az arany).
Kétségtelen, hogy a fiatal generáció gyorsabb tempóhoz szokott, és talán több információt dolgoz fel az agyuk, mint a jó öreg analóg mozikon felnőtteknek, de biztosan nem ártott volna a műnek, ha néha-néha hagytak volna időt a látottak feldolgozására. Már csak azért sem, mert az elvitathatatlan a filmtől, hogy nagyon szép tájakat mutat be (apró szépséghiba, hogy nem mindig valósághűen), de jó lett volna, ha a gyönyörű helyszínek nem mindig csak háttérként szolgálnának a rohanó cselekményhez.
Talán a 6-os karika, talán a politikai korrektség miatt, de az eredeti történettől eltérően végül az indiánok mészárlását, John kivégzését a film kihagyja, ugyanakkor a befejezés így is érdekes és elgondolkodtató.
Az pozitívum, hogy látszik, hogy a készítők (élükön Chris Sandersszel, a Lilo és Sitch és az Így neveld a sárkányodat első részének rendezőjével) igyekeznek érzelmes, szívvel teli filmet készíteni – kár, hogy nem érezni, hogy nekik mélyen szívügyük lett volna a történet.
Így egy egyszer emészthető történetet kapunk, amit valószínűleg a cuki kutya miatt a 12 év alattiak előszeretettel fogyasztanak majd, de nehéz elhinni, hogy bármelyikük akár csak nosztalgiából is valaha újra akarná nézni a sztorit.
