News here
hirdetés

KULT
A Rovatból
hirdetés

"A természet nem csenget, mielőtt ránk rúgja az ajtót" - NoÁr a klímatüntetés képeire rappel

Minden eddiginél kritikusabb szöveggel jelentkezett Molnár Áron a Levegőt című számában, amit a következő Globális Klímasztrájkon elő is ad. Nem mellesleg megtisztított egy erdőt.

Link másolása

hirdetés

Újabb, kritikus hangvételű, kemény szövegű videóklippel jelentkezett Molnár Áron, NoÁr. A Levegőt című számában a klímavészhelyzetről rappel.

A színész-zenész szerint itt az idő a cselekvésre.

"A klímavészhelyzet korunk legégetőbb problémája. Rajtunk áll, hogy erre a problémára megoldást találunk-e, vagy a kényelmes közönyt választjuk. Egy generáció gondolkodása és tudatossága a tét. Itt az idő a cselekvésre.

Tegyél Te is azzal most, hogy minél több emberhez eljuttatod a "Levegőt!" Oszd meg a videót és a véleményed az ismerőseiddel" - írta a kliphez a közösségi oldalán.

"A természet nem csenget, mielőtt ránk rúgja az ajtót, de most itt egy óriási lehetőség cselekedni. Ez csak együtt megy! Együtt tudunk változást elérni a politikusoknál, a cégeknél, a szüleinknél a gyerekeknél. Mi már elkezdtük. És jön a folytatás – mondta Molnár Áron.

hirdetés

A videóban a szeptemberi klímatüntetés képkockái is láthatók, és a csapat egy budapesti erdőt is megtisztított a klip kapcsán. A projektben a Greenpeace Magyarország is segítette őket.

VIDEÓ: noÁr - Levegőt! - Air!

A Levegőt! élő premierje november 29-én lesz a IV. Globális Klímasztrájkon. A globális klímasztrájkok a Greta Thunberg nyomán megszületett nemzetközi diákmozgalom rendszeresen megrendezett eseményei, amikor a világ összes pontján egy időpontban vonulnak utcára a fiatalok, hogy azonnali cselekvést követeljenek a klímaválság ellen.

Forrás: greenfo.hu

# Csináld másképp

Te mit csinálnál másképp? - Csatlakozz a klímaváltozás hatásairól, a műanyagmentességről és a zero waste-ről szóló facebook-csoportunkhoz, és oszd meg a véleményedet, tapasztalataidat!



hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

Címlapról ajánljuk

Címlapról ajánljuk


hirdetés
KULT
A Rovatból
hirdetés
Thuróczy Szabolcs, Jordán Tamás és az RTL-es Szabados Ágnes is feltűnik a Semmelweis-film ál-előzetesében
A film végül nem készül el, helyette Gárdos Péter regényt ír az anyák megmentőjéről. De egy egyperces trailert leforgattak hozzá.

Link másolása

hirdetés

Gárdos Péter eredetileg filmre szánta, végül regényt írt „az anyák megmentőjéről” Semmelweis Ignác rövid boldogsága címmel. Korábban ugyan a Geszti Péterrel közösen benyújtott forgatókönyvre pozitív visszajelzéseket is kaptak, ám utána lezárták a pályázatukat azzal az indoklással, hogy „más koncepció mentén” képzelik el Semmelweis életének feldolgozását.

„A filmkészítés drága műfaj, Magyarországon az állam finanszírozza, jelenleg ezek a játékszabályok, tudomásul vettem”

– nyilatkozta erről Gárdos a 24.hu-nak.

Semmelweis életének bemutatásáról pedig azt nyilatkozta: „Lehet II. Lajosról úgy is filmet készíteni, hogy a király sosem ér el a Csele-patakig. Széchenyiről pedig úgy, hogy soha nem lesz öngyilkos. Én ezt másképp képzelem. Semmelweis sorsának ma Magyarországon szerintem egyetlen érvényes megközelítése létezik: a nézőnek vagy olvasónak arra kellene választ kapnia, mennyire volt törvényszerű Semmelweis élete és halála. Adva van egy zseni a 19. században, akit kitagad a világ, akit lényegében elárul a magyar orvostársadalom túlnyomó többsége, és akinek a nevétől a halála után még a felesége is megszabadul.

Mi történt itt? Ki a felelős azért, hogy egy ilyen tehetséges embert olyan brutálisan, részvét nélkül elpusztítsanak, agyonverjék egy Bécs melletti elmegyógyintézetben?”

A történek ellenére az el nem készült filmhez mégis forgatott barátokkal egy „álelőzetest”. Az alig egyperces videóban neves színészek bukkannak fel, többek között Jordán Tamás és Thuróczy Szabolcs is, utóbbi alakítja a címszereplőt.

Gárdos Péter Semmelweis-filmjének álelőzetese

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

hirdetés
KULT
Ismét a mozikban az Avatar – rekordot dönthet idén a 13 év után érkező folytatás?
13 évvel ezelőtt az Avatar az egész világot elvarázsolta. Vajon a második rész megismétli a sikert, vagy már nem hoznak lázba minket a kék na’vik?

Link másolása

hirdetés

Szeptember 22-én a na’vik visszatértek a magyar mozikba, azóta ugyanis ismét megtekinthető a nagyvásznon a filmtörténelem legtöbb pénzt kereső filmje, James Cameron 2009-es Avatarja, pontosabban annak 4K-s remasterelt változata.

De mi az oka, hogy újra nagyra gúvadt szemekkel ámulhatunk a 13 évvel ezelőtti filmes fenomén szuperlátványos jelenetein, a Pandora bolygó részletgazdag fantasyvilágán?

Nos, egyrészt azok, akik az eredeti premier idején még nem éltek, vagy nagyon kicsik voltak, most a mozikban pótolhatják az élményt, másrészt pedig memóriafrissítésnek is jó, hiszen 2022. december 15-én kerül a magyar vásznakra a 13 éve várt folytatás, ami A víz útja (The Way of Water) alcímet kapta a keresztségben. Bizony, James Cameronnak, úgy tűnik, végre-valahára sikerül befejeznie a második részt, hogy ismét elvarázsoljon minket addig nem látott vizualitással és trükkarzenállal.

Mi az Avatar titka?

Mielőtt azonban elmorfondíroznánk azon, hogy az Avatar: A víz útja ennyi évvel az első epizód után ugyanúgy érdekli-e az embereket, hogy megvan-e még az a bizonyos hype, előbb érdemes megfejteni az eredeti jelenséget. Merthogy az Avatar jelenség volt. A valaha létezett legnagyobb filmes esemény.

Cameron híres arról, hogy nagyon sokat dolgozik egy projektjén, hosszú éveken át fejlesztgeti, csinosítgatja, mindenből a maximumot próbálja kihozni, ez pedig általában oda vezet, hogy a tervezett premierjei (Covid nélkül is) folyamatosan csúsznak. Akár éveket.

A Titanic is borzasztó nehezen állt össze, és amikor már mindenki a filmtörténelem legnagyobb bukásáról beszélt (maga a stúdió is nagyjából lemondott róla), jött a bemutató, és bamm, a gigantikus hajó süllyedése az addig legnagyobb bevételt (kb. 1,8 milliárd dollárt) produkálta a világ mozijaiban.

A Titanic után rendezőnk jó 12 éven keresztül szöszmötölt az Avatarral, amit szintén már jóval korábban bemutattak volna, a 2000-es évek végén azonban a forradalminak számító trükkök és a 3D-s látványvilág részletes kidolgozása sokkal több időt követelt, mint amire számítottak. A késlekedés mégsem szegte kedvét a nézőknek. Bár Jake Sully, Neytiri és a többiek kalandja 2009 decemberében nem startolt kiemelkedő bevétellel a nyitóhétvégéjén (77 millió dollárral), a roppant pozitív szájhagyomány és a második, harmadik és sokadik nézésre visszatérő nézők végül két hónapon át az amerikai box office lista első helyén tudták tartani a filmet, ami további egy hónapig ott volt a top 5-ben.

hirdetés
Az Egyesült Államokban így természetesen rekordbevételt ért el, kb. 750 millió dollárt, amivel James Cameron saját előző filmjét, a Titanicot taszította le 12 év után az anyagi trónról.

Az adatok pedig nem mutattak mást a nemzetközi fronton sem, a világ többi országából 1,9 milliárd dollárt folyt be, így a 2,74 milliárdos összbevétellel majdnem egymilliárddal kontrázott rá a Titanic addigi csúcsára. Akkor sokan úgy gondolták, ezt nem lehet megismételni, és valóban sokat kellett rá várni, az infláció azonban nagy úr, a mozijegyek is rendesen drágulnak, s így végül 2019-ben a 2,79 milliárdot bezsebelő Bosszúállók: Végjátéknak sikerült (nem sokkal) túlszárnyalnia az Avatart. A Marvel öröme azonban nem tartott túl sokáig, hiszen 2021-ben az Avatar kapott egy új mozis bemutatót, amellyel összeszedett nemzetközi szinten további 57,7 millió dollárt, amivel sikerült visszaelőznie a Végjátékot, és kb. két év letaszítottság után ismét elnyernie a legtöbb pénzt hozó film címét. Nem mellesleg pedig 2010-ben kilenc kategóriában kapott Oscar-jelölést (köztük a legjobb filmében is), amelyekből hármat szobrocskára is tudott váltani.

A kérdés: miért kattantak rá ennyire a nézők az Avatarra szerte a világon? Nos, a legkézenfekvőbb válasz a csodálatos látványvilág. A Pandora bolygó ökoszisztémája, benne a na’vikkal, valamint a csodálatosan kreatív flórával és faunával 2009-10-ben valóban lehengerlő volt, s ne feledjük, akkoriban élte virágkorát a 3D-s formátum, pontosabban Cameron hozta ki belőle a maximumot az Avatarral, a 3D-s jegyek pedig ugyebár jóval többet kóstáltak.

A vizuális varázs mellett persze nem mehetünk el a Pocahontas és a Farkasokkal táncoló sztorijainak bizonyos elemeit parádésan keverő izgalmas történet mellett sem, ráadásként pedig ott voltak a karakterek is, akikkel könnyű volt azonosulni.

A kerekesszékbe kényszerült, erősen mozgáskorlátozott Jake Sullyval (Sam Worthingtonnak akkor még nagyobb karriert jósoltak, mint amit végül azóta befutott) együttérző közönség egy pillanat alatt beleképzelte magát a gyors, erős és az emberhez képest jóval nagyobb avatárba, hogy milyen érzés lehet egy idegen lény testében harcolni, állatok hátán repülni lebegő szigetek között, és beleszeretni egy csábos pillantású, tűzrőlpattant na’vi lányba. Nem mellesleg pedig a saját fajtársak, vagyis az emberek ellen küzdeni, akik ki akarják szipolyozni az őslakosok élőhelyét, e célért pedig akár adott esetben fel is áldoznák őket.

Szóval sok minden állt itt össze, és minden bizonnyal szerencsés volt a csillagzat is, ami alatt az Avatar született, ám az valószínűbb, hogy James Cameron egyszerűen tudja, mi kell a nézőnek (a korábbi filmjei is ezt támaszták alá). Lehet, ennyire egyszerű az egész.

Kell-e nekünk még négy Avatar-film?

Senki nem olvasta rosszul, valóban minimum további négy folytatás érkezik a következő évtizedben, az első ezek közül, vagyis A víz útja idén decemberben.

Nos, az első film sikere miatt Cameront lényegében sarokba szorították, hogy folytatásokat készítsen a filmhez (alapvetően nem készült ilyesmire).

A második résznek eredetileg 2014-es premiert terveztek, és végre az idei, 2022-es ünnepi szezonban kerülhet a mozikba (drukkoljunk, hogy ez így is maradjon). Vagyis Cameron ezúttal sem hazudtolta meg önmagát (állítólag csak a második rész forgatókönyvét egy egész évig írta). De ha ilyen hosszú idő telt el két film között, vajon a közönség továbbra is annyira várja a közelgő folytatást, amennyire kellene? 13 év nagyon hosszú idő, különösen egy technológiailag olyan fejlett és progresszív korban, mint amilyenben jelenleg élünk. Persze a 2009-es Avatar trükkjei még ma is simán megállják a helyüket, a filmek látványvilága és CGI-effektjei azonban azóta rengeteget fejlődtek. Rendezőnket persze nem kell félteni, ő sosem riadt vissza attól, hogy naprakész maradjon a filmkészítési taktikák terén. Vagyis nyugodtan készülhetünk arra, hogy A víz útja vizuálisan még lenyűgözőbb lesz, mint az eredeti.

A félelem persze nem alaptalan, hiszen maga Cameron is némileg aggodalmát fejezte ki a két film közti nagy szünet miatt egy idei nyilatkozatában: „Kicsit aggódtam, hogy túlságosan sokáig húztam az időt a mi rohanó, modern világunkban, hiszen 13 évvel később jön az Avatar 2. Egészen addig, amíg ki nem adtuk az első kedvcsináló előzetest A víz útjából, amit 24 óra alatt kb. 148 millióan néztek meg. Szóval az emberek, lehet, úgy voltak vele, hogy: »Hű, ezt már régen nem láttam, de emlékszem, milyen király volt akkoriban!« És hogy ez a mi javunkra válik végül? Nem tudom. Azt hiszem, nemsokára kiderül."

A filmtörténelemben persze több példa volt arra, hogy hosszú idő után is óriási sikert tudott hozni egy folytatás (pl. A Jedi visszatér után 16 évvel jött a Baljós árnyak, a Top Gun után 36 évvel jött a Top Gun: Maverick).

Cameron ráadásul híres arról, hogy akár az eredetinél is jobb folytatásokat készít, gondoljunk csak A bolygó neve: Halálra vagy a Terminátor 2 – Az ítélet napjára! Ráadásul mindkettő hét-hét évvel az első rész után kapott bemutatót. Arról nem is beszélve, hogy Cameron a jelenlegi késlekedések nagy részét arra fogta: idő kellett neki ahhoz, hogy A víz útja és és a további három Avatar-folytatás forgatókönyveit tökéletesen kidolgozza. Mint mondta, az elmúlt másfél évtized jelentős részét annak szentelte, hogy az új Avatar-epizódok ne csak a nagy stúdiók újabb kasszasiker-várományosai legyenek, hanem mind megálljanak a saját (kék) lábukon. Vagyis a közönségnek nem is kell látnia az eredeti Avatart ahhoz, hogy élvezhesse őket.

Mit tudunk eddig az Avatar 2-ről?

A víz útjának cselekményéről szóló eddigi hírek szerint az emberek visszatérnek a Pandorára, hogy folytassák az unobtanium bányászatát, ami arra kényszeríti a na'vikat, hogy egy víz alatti civilizációba meneküljenek, ahol a film nagy része játszódik majd. A folytatásokban az eredeti film nagyjából összes szereplője feltűnik most is, többek között Sam Worthington (Jake Sully), Zoe Saldana (Neytiri), Giovanni Ribisi (Parker Selfridge) és Joel David Moore (Norm), sőt, még olyanok is, akik meghaltak, és persze rengeteg új színész is csatlakott a gárdához, többek között Kate Winslet, Michelle Yeoh, Jemaine Clement, Edie Falco, Oona Chaplin, valamint több gyerekszereplő, akik A víz útja 2017-es forgatása óta nagyjából fel is nőttek.

A helyszín persze továbbra is a Pandora lesz, a történet pedig 14 évvel az eredeti után játszódik majd, és Jake Sully, Neytiri és a közös gyermekeik lesznek majd a sztori középpontjában.

A forgatókönyv megírásában a Világok harca (2005) és a Fekete Dália (2006), valamint az Alapítvány és a Snowpiercer – Túlélők viadala című sorozatok szerzője, Josh Friedman segített be James Cameronnak. A zeneszerzői poszton csere történt, hiszen az Avatar fantasztikus aláfestéséért felelős, többszörös Oscar-díjas James Horner 2015 júniusában életét vesztette egy repülőgép-szerencsétlenségben, nem lesz könnyű dolga tehát Simon Franglennek (a 2006-os A hét mesterlövész, Peppermint: A bosszú angyala), hogy betöltse a helyét. A készítőket mindenesetre eléggé meggyőzte Franglen, ugyanis nem csak A víz útjának, hanem a további három Avatar-filmnek is ő lesz a komponistája.

Ugyanakkor azt sem szabad elfelednünk, hogy 2022 maradék három hónapjában nem lesz nagyon riválisa az Avatar folytatásának. Már ami a hollywoodi blockbuster-várományos filmeket illeti.

Októberben érkezik a Dwayne Johnson főszereplésével készült DC-képregényfilm, a Black Adam, de az egy első rész lesz, emellett túl messze van a premierje ahhoz, hogy bármiben is veszélyeztesse Cameronékat. Decemberről pedig nemrég csúsztatta el a Warner a Shazam! és az Aquaman második részeit 2023-ra, így tényleg minden akadály elgördült a na’vik elől, s így könnyen lehet, hogy egy új trónfosztó közeleg, s A víz útja a saját első részével versenghet majd a legtöbb pénzt kereső film címéért.

Addig pedig frissítsük fel egykori remek mozis emlékeinket az Avatar 4K-s remasterelt verziójával a mozikban!

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:


hirdetés
KULT
„A hitelesség számomra fontosabb, mint a nézettség” – Interjú Vadon Jánossal Várfoglalók című új műsoráról
Egyszerre érdekes, lenyűgöző látványú és szórakoztató a Spektrum Televízió Várfoglalók című műsora. A műsorvezetővel, a magyar várak egyik legnagyobb szerelmesével beszélgettünk.

Link másolása

hirdetés

Elindult a Spektrumon Vadon János új, tudományos-szórakoztató műsora, a magyar történelmi várakat bemutató Várfoglalók.

Amikor azt írom, „új”, tulajdonképpen érdekes helyzetet írok le. Nagyon régen volt ugyanis, hogy Vadon Jani önálló műsorral jelentkezett a képernyőn. Aki ismeri, tudja róla, hogy nem a hagyományos médiabeli műsorvezető ő, akinek sorban jönnek az akár különféle műfajú, profilú műsorok, ő pedig jól-rosszul letudja azokat. Sokkal inkább egy átlagos, szimpatikus, intelligens és kíváncsi figura, aki képes gyermek módjára lelkesedni bizonyos dolgokért, és ha jön olyan ajánlat, ahol ezt hitelesen megmutathatja, hát megteszi. És most jött. A Spektrum megkörnyékezte a legendásan várrajongó rádióst, aki meggyőződhetett róla, hogy a tervezett műsor nem egy olcsó, bohóckodó szórakoztató show, sem pedig egy merev és vérkomoly tudományos dokumentumfilm, így szerencsére igent mondott a felkérésre. Ezzel pedig megszületett a csatorna újabb színvonalas, a tudományos ismeretterjesztést és a szórakoztatást igen jó arányérzékkel vegyített műsora, a Várfoglalók.

A 12 részes adásfolyamban Vadon Jani és a szerves részként közreműködő, sőt egyes jelenetekben hangsúlyos szerepet kapó stáb részenként egy önálló vagy két, valamilyen módon összekapcsolódó várromot mutat be hazánk különböző területeiről. Nem puszta képi megjelenítésről van azonban szó, és bár a műsor legfőbb szereplője maga a műsorvezető, azt a hibát sem követték el az alkotók, hogy csak az ő – egyébként tényleg hihetetlenül nagy – tudására építsenek. A műsorban várkapitányok, a helyszín állapotáért felelős alapítványok tagjai, lelkes amatőrök és komoly tudósok mesélnek azokról az épületmaradványokról, amelyek – tűnjön ez bármilyen közhelynek – hatalmas idők tanúi. Ne feledjük: néhány a bemutatott várfalak közül állt, amikor Magyarország a tatár elleni vereségből próbált magához térni, átélték a reneszánszt, a törökök pusztítását, az újbóli újjáépítést, jövő-menő rendszereket, amíg mára tulajdonképpen múzeumokká nemesedtek. Hogy a múzeum itt nem egy passzív, ódon, unalmas szerepet jelent, arról éppen Vadon Jani és a Várfoglalók gondoskodnak, akik ezeket a történelmi helyeket ismét élő főszereplővé teszik.

Szerencsére a műsorvezető bőven van annyira rutinos, hogy érezze: milyen mennyiségű tudományos érdekesség mellé mennyi spontán humor, frappáns beszólás, talán a legjobb szó rá: vadonjaniság fér bele a műsorba. Mindezt az alkotók remek kameraképekkel, különleges megközelítésekkel, drónfelvételekkel fűszerezik. Amik közül szerencsére csak keveset érzünk felesleges, „hézagkitöltő” látványelemnek, a legtöbb tényleg sokat ad hozzá az egyébként is elsőrangú élményhez. Ahogy a műsor egyik legfőbb érdekessége, a várak korhű 3D-s modellezése is, ami alatt senki ne valami gyorsan, az adásra összedobott, körülbelüli képekre gondoljon, hanem precíz, kimunkált és hiteles megjelenítésre. Magam őszintén szólva reménykedem benne, hogy a csapat remek vizualizációi ezentúl valamilyen módon láthatóak lesznek akár a várak múzeumaiban is.

Szórakoztató és érdekes is tehát a Várfoglalók, amit ezért, és a nem túlzottan elhúzott 25 perces formátum miatt valószínűleg minden korosztálynak nyugodt szívvel ajánlhatunk. A műsor felfogható egyfajta kedvcsinálónak is, hisz a gyönyörű képek láttán egész biztosan sokaknak lesz kedve felkerekedni és megnézni némelyik romot és környékét. Miközben bármelyik generáció sokat tanulhat az adásból arról, hogy a történelem nem mindig unalmas évszámok és szoborszerű alakok egymás után dobálása.

hirdetés

A Várfoglalókról a műsorvezetővel, Vadon Jánossal beszélgettünk.

– A reggeli műsorotokból régóta lehet tudni, hogy teljesen odavagy a várakért és az ahhoz kapcsolódó történetekért, ez „fajult” most odáig, hogy saját műsort kapott ez a szenvedélyed. Honnan ez a magas szintű rajongás?

– A várakkal való találkozást úgy élem meg, mint egy időutazást. Van egy erős kötődésem a múlthoz, nagyon szeretem a történelmet, elsősorban a középkor foglalkoztat. Ezt a kötődést akkor érzem igazán, amikor nem az úgynevezett „városi várak” közelében vagyok, hanem azoknál, amiknek van egyfajta vadromantikájuk. Például egy erdő közepén állnak, egy magányos sziklaszirt tetején, félig-meddig romokban, ahogy megtépázták falaikat az évszázadok, és pátoszosan mondva: látszik rajtuk, hogy nagy idők tanúi. Amikor ezekhez a romokhoz odamegyek, akkor egy picit mindig azt érzem, hogy kapcsolatot teremtek a múlttal. Lehet, hogy ez kicsit banálisan vagy komolytalanul hangzik egyeseknek, de mikor megérintem ezeket a köveket, azt érzem, mintha abban a korban lennék, amikor épültek. Egy láthatatlan csatorna épül ki egy hatszáz évvel ezelőtt élt és egy ma élő ember között. Ezért amikor új helyekre megyek, leginkább az alapokat vizsgálgatom először, és csak utána a felette levő rétegeket.

Néhány helyen – például a nagyobb román kori templomoknál, például Lébényben, Ócsán vagy Jákon – látni lehet olyan köveket, amikben benne van a kőfaragó monogramja. Ezt annak idején prózai okból faragták beléjük, meg kellett jelölniük azokat a köveket, amiket ők formáltak, mert ez alapján fizették ki őket. Amikor egy-egy ilyen követ megérintesz, ténylegesen egy konkrét személlyel kerülsz kapcsolatba, ez pedig számomra egyfajta spirituális élmény. Én ilyenkor azt érzem, hogy bennem, ebben az élményben egy kicsit ez az ember tovább él. Engem pedig mindig jobban érdekeltek a múltból is az egyszerű emberek, a hétköznapi hősök – amellett, hogy a híres, „megénekelt” történelmi személyeknek is tisztelettel adózom.

Mindig jobban megfognak a szürkék, mint a csillogók.

– A műsor ötlete hogyan fogant meg? A várak fanatikus szerelmese, Vadon János megkereste a Spektrumot, hogy jó volna egy ilyen műsor, vagy a csatornában ötlött fel az adás ötlete, építve a te szenvedélyedre?

– Én nem vagyok egy nyomulós típus, alkalmatlan vagyok az önmenedzselésre, inkább addig várok amíg a lehetőségek megtalálnak. Akik bennem gondolkodnak pl. a rádióműsorunkból tudhatják, hogy mik a nekem testhezálló feladatok – egyébként nem is nagyon vállalok el mást. Nem érzem magam jól olyan szituációkban, amikor egy „műsorbiblia” alapján kell mások elvárásainak megfelelnem.

Én a saját elvárásaimnak szeretnék megfelelni: ez lehet, hogy valamikor többre, valamikor kevesebbre elég, de legalább hiteles.

A hitelesség számomra fontosabb, mint a nézettség. Én inkább szerepelek egy kisebb nézettségű, adott esetben kábeltévén futó műsorban, még ha egy kereskedelmi tévé képernyőjén a siker és a pénz is nagyobb lenne. Nem beszélve a népszerűségről. Engem inkább az érdekel, hogy amiben látnak, hallanak az testre szabott legyen. A Spektrum főszerkesztője, Gáspár Laci kitalálta, hogy kellene készíteni egy műsort a magyar várakról. Az alapötlet egy látványműsor lett volna, afféle „Magyarország várai madártávlatból”, de aztán gondolt egy nagyot, és arra jutott, hogy miért ne lehetne ez egy műsorvezetős projekt, egy arccal, aki nem csak bemutatja ezeket a helyeket, de szerelmese is a témának, és nem pedig valaki, akinek ez csak egy újabb lap a számlatömbjében.

– Elég régen voltál saját műsorral a képernyőn – párban vagy csapattal is csak ritkán látunk. Annak ellenére, hogy a téma tulajdonképp rád van szabva, nagyon sokáig kellett győzködni, hogy kötélnek állj a projekthez?

– Nem mondtam rögtön igent, mert már óvatos vagyok. A médiában sokszor találkoztam már olyan példákkal, amikor volt egy jó ötlet, de a végeredmény egyáltalán nem az lett, amit terveztek. Balázzsal (Sebestyén Balázs – a szerk.) is volt olyan műsorunk, amit nem akartam megcsinálni, mert azt éreztem, hogy nincs mögötte elég kreatív potenciál, de végül begyúrtak, és sajnos nekem lett igazam... A Várfoglalók esetében először meghallgattam az ötletgazdákat, majd elmondtam, hogy oké, érdekel a feladat, de nem szeretnék kompromisszumokat kötni. Én ismerem és szeretem ezeket a várakat, tisztelem azokat, akik sokat tesznek a fennmaradásukért, ha van egy lehetőségem műsort készíteni velük, róluk, azt nem akarom elbaltázni.

Csak akkor vágok bele, ha maximálisan hisznek bennem, mert ez nekem egyfajta szent toposz.

– Bár elég sokat tudsz ezekről a várakról – ennek sokszor tanúbizonyságát adod a rádióban és a Várfoglalókban is –, de a műsorból is átjön, hogy te magad is nagyon sokat tanultál a helyekről.

– Persze! Amikor meglátogatod ezeket a helyeket, nyilván előtte felkészülsz a történelmükből. Egyrészt, hogy villoghass a feleséged előtt, akit még mindig el akarsz kápráztatni... Másrészt, mert többet akarsz bennük látni puszta falaknál. Így rengeteget lehet tanulni. Amikor viszont igazi szakértőkkel, régészekkel, évtizedek óta az adott várral foglalkozó várbarátokkal beszélsz, az teljesen más szint! Ezek az emberek elképesztő mennyiségű információval rendelkeznek, és hihetetlenül képben vannak, annyi dolgot mondanak el neked az adott helyről, hogy egyik ámulatból a másikba esel! A Várfoglalókban is több ilyen szituációt lehet látni, mert semmiképp nem szerettem volna eljátszani a mindentudó, okostojás műsorvezetőt, aki minden helyszín minden kövéről mindent tud. Erre ott vannak ezeket a rendkívüli tudású emberek, akiket én is, mint egy kisgyerek, ámulva hallgattam. Tulajdonképen teremtettem magamnak egy külön bejáratú történelemórát, ami engem és a nézőket egyaránt épít.

A magabiztosság, amivel odamentem a helyszínekre, fokról-fokra kicsit visszahúzódott, de nem önbizalomhiány miatt, hanem a szakértők iránti tisztelet okán.

A műsorban egyébként nem csak én, senki nem „játssza meg magát”. Ez is egy sajátossága, hogy természetes, laza, oldott körülményeket akartunk teremteni, ahol simán belelóghat a képbe a stáb is, és ahol akár a puskamikrofont tartó hangmérnök is tehet fel okos és releváns kérdéseket.

– Ha már a stábról esett szó: néhány felvételen jól látszik, hogyan, milyen körülmények között dolgoztatok. Mik voltak a legizgalmasabb pillanatok, a legnagyobb kalandok a fogatások során?

– Szádvár bemutatása például egy érdekes szituáció volt, mert abban a pillanatban, ahogy nekikezdtünk volna a forgatásnak, elkezdett zuhogni. Beültünk egy ősrégi, lepattant UAZ-ba és azzal mentünk fel a várhoz, ami amúgy egy remek offroad-élmény volt, de lelki szemeinkkel már láttuk, ahogy szó szerint elúszik a forgatás. Viszont amikor kiszálltam a kocsiból és megláttam a nemrég renovált alsóvárat, szertefoszlott minden negatív gondolat: nem érdekelt már a nyakamon csorgó eső, hogy nem vízálló bakancsom, vagy a már nejlonzacskókkal takargatott technika. Odasiettem a falakhoz, és konkrétan révületbe estem attól, amilyen munkát végeztek a régészek a kőművesekkel karöltve, és amilyen csodálatos lett az egész. Ez például egy nagyon, bensőséges pillanat volt számomra.

Ennél még konkrétabbak azok, amikor olyan helyre engednek be minket, ahova a földi halandó csak ritkán jut be - mert a hely esetleg balesetveszélyes, engedélyköteles, vagy mert nem rendelkezik az illető megfelelő technikai feltételekkel. Konkrét példaként Nógrád várát tudom említeni, ami egy szinte teljesen feltáratlan hely. Van itt egy alagút, amit egy szűk nyíláson keresztül meg lehet közelíteni. Mi engedélyt kaptunk ehhez, és természetesen a megfelelő felszerelés segítségével leereszkedtünk. Ilyen helyen pedig tudod azt, hogy egy-két barlangászon meg a denevéreken kívül, a török idők óta nem járt senki! És én lemehettem! Amikor pedig végigsimítottam azokat a falakat, amikor próbáltam rájönni, hogy minek milyen funkciója lehetett, amikor láttam az eredeti gerendafészkeket a falban, a csákányok, vésők évszázados nyomát – akkor kiváltságosnak éreztem magam!

De ugyanilyen hidegrázós élmény volt, amikor egy múzeum raktárába engedtek be. Ahol cérnakesztyűt a kezemre húzva megfoghattam mondjuk egy török jatagánt. Vagy soha nem láttam még testközelből a kozákok jellegzetes fegyverét, a saskát, ami nekik olyan, mint számunkra a szablya. Amikor rábólintottak, hogy megfoghassak egyet, kiderült, hogy nem egy díszfegyverről van szó, hanem egy kőkemény harcifegyverről, aminek az éle számtalan helyen ki volt már csorbulva, vagyis éles küzdelemben is sokszor használhatták! Ezek az élmények fantasztikusak, mert máskor ilyen tárgyakat maximum a vitrinben nézegethettem.

A Várfoglalók megnyitotta számomra a vitrineket. Remélem, hogy a képernyőkön is átjön majd, hogy ott van a szememben a hála, amit ezért éreztem.

– Az, hogy mennyi érdekességet, tudományos tényt tesztek a műsorba és mennyi – én így fogalmaztam meg magamban – „vadonjaniságot”, sokszor spontán alakult ki, vagy ezt előre kitaláltátok a csapattal?

– Spontán „vadonjaniság” sokkal több volt, egy-egy ilyen 25 perces műsor több órányi forgatott anyagból készül. De azt szoktam kérni, hogy ha valamiből vágni kell, akkor inkább Vadon Janiból legyen kevesebb, mint értékes tartalomból. A lényeg ugyanis itt nem én vagyok, én csak vivő felületként működöm.

De azért az is fontos szerkesztési szempont, hogy a Várfoglalók nem csak egy történelemóra, hanem egy szórakoztató műsor is. Nekem pedig van egy saját látásmódom, ami a fentebb említett tisztelettel és megbecsüléssel párosul, de nyilván nem fogom meghazudtolni magam:

ha abban a pillanatban egy csípősebb megjegyzés jut az eszembe, vagy valamilyen iróniát érzek a szituációban, az ki is fog bukni belőlem...

Fontos volt az is, hogy közvetlen maradjon a stílus a szereplők és köztem, valamint a stáb tagjai között. Semmiképp nem akartunk modoros, tartózkodó, „a kisdiák és a tanárbácsi” típusú műsort csinálni. Mert szerintünk így lehet megmutatni, hogy a történelem igenis tud szórakoztató lenni, és nem csak évszámokról, nevekről és meddő lexikális tudásról szól.

– Ezekben a várakban te magánemberként is sokszor jártál. Most töviről-hegyire a helyszíneket. Nyugodtan mondd, ha nagyon tévúton járok, de az jutott eszembe: ez után a műsor után tudnak még a várak újat mondani Vadon Jánosnak? Lesz még ugyanakkora élvezet ellátogatnia ide?

– Egyrészt messze nem tudok mindent ezekről a várakról, rengeteg fehér foltom van. Másrészt az újra felfedezés öröme bennem korábban is megvolt, éveken át mindig visszajártam ugyanazokra a helyekre mert kíváncsi voltam, hogy történt-e velük valami, hagyják-e tovább omladozni vagy valaki foglalkozik velük. És hála istennek azt látom, hogy sokszor gondos és értő kezek nyúlnak hozzájuk – bár kritikaként meg kell említenem, hogy ez az igényesség nem minden esetben igaz, és az állami támogatás is néha furán oszlik el...

De ha én legközelebb ezekben a várakban járok majd, az megint új élmény lesz, és eszembe fog jutni az a kis csapat, a Várfoglalók stábja, akikkel bebarangoltuk ezeket a helyeket, és azok a fantasztikus emberek, akiket megismerhettem a forgatások révén. Ha pedig a jövőbe tekintünk, nagyon bízom benne, hogy a műsorral az országhatárokon túlra is eljutunk, mert hihetetlen helyek vannak a Felvidéken, a Partiumban vagy Kárpátalján, mert a múltunkat gondozni kell! Ne felejtsük el, ha annak idején nem lett volna a végvárrendszer, ezek a sokszor lesajnált, „juhakolnak” titulált, cölöpökkel, földdel, karókkal toldozott-foltozott düledező váracskák, azokkal az elszánt, de gyakran éhező, fázó, rosszul fizetett végvári vitézekkel, akkor ma lehet, hogy nincs Magyarország.

Az ember pedig időről-időre – akár virtuálisan, akár a valóságban – leteszi a megemlékezés virágait, mert az nem elég, hogy egyszer letettem és onnantól el van intézve. Én is mindig le fogom tenni ezeket a virágokat, a Várfoglalókban és „civilben” egyaránt. Meg persze összeszedem a sörösdobozokat, ha éppen arra van szükség...

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:


hirdetés
KULT
Sztárban Sztár leszek: Majka és Pápai Joci „intim” pillanatáról és a nagy visszatérőkről szólt az utolsó válogató
Volt x-faktorosok, tehetséges és kevésbé tehetséges imitátorok is színpadra léptek, de természetesen megmosolyogtató produkciókból sem volt hiány a legutóbbi adásban.

Link másolása

hirdetés

Az X-Faktor után Sztárban Sztár leszekben is elérkeztünk az utolsó válogatóhoz. De mielőtt a tehetségek farönkjeibe kapaszkodva bemerészkednénk a dilettantizmus mocsarába, szeretnék szót emelni egy – számomra – érdekes kérdésben.

Több helyen is láttam, ahogy a kommentelők Tóth Gabit szidják azért, mert lecsap a sok jó hangra, miközben tudja, hogy az élő adásokba úgyis csak hármat vihet.

Megkockáztatva, hogy a mókusok elé vetnek, szerintem Gabi csinálja jól.

Minél több igazán jó énekest tesz a csapatába, annál jobb az esélye, hogy a végén megnyerje a versenyt, és ha sok jót ki tud ejteni, azzal a többiek esélyeit csökkenti. Tehát ha mentorként a műsor megnyerése a célja, ez a legjobb taktika. Persze igazságtalannak tűnhet, hogy így akár nagy tehetségek is kiesnek, de azért ne legyünk naivak. A magyar zeneipar nem bír el évente 10-20 új tehetséget. Gondoljunk csak bele, az eddigi tehetségkutatók döntőseiből hányan tűntek el mára a süllyesztőben.

Az első fellépő Pálinkás Ildikó fedélzeti takarító volt. Borzasztóan énekelt. Tilla reménykedett, hogy csak viccnek szánta, de Ildikó barátnője megnyugtatta: "Most önmagát adja!" Ildikó mellett szól, hogy látványos koreográfiát épített fel színpadon fetrengéssel, konfettiszórással. A mentorokat teljesen megzavarta, főleg Pápai Jocit, aki először repülőgép-sofőrről beszélt (!), majd adott egy nagy, és teljesen indokolatlan igent Ildikónak.

Az adás szerethető kutyaütőkkel folytatódott, igazi "négynemes" produkciók. A legcukibb a kubai lány volt, aki a „Mit hoztál nekünk?” kérdésre riadtan bevallotta, hogy semmit. Kiemelendő még a fiatalember, aki Michael Jackson – eleddig ismeretlen – „Billy James” (sic!) című számával érkezett.

hirdetés
Az egyetlen pozitívum, hogy ezúttal minden mester nemet mondott.

Érdekes módon a kieső versenyzők mind megvilágosodnak, mint például Somogyi István, aki bőrébe bújva lépett színpadra, hogy idézem: „Most jöttem rá, hogy el se kellett volna jönnöm.” Jobb később, mint soha.

A hasonló műsorok készítői mesterien érzik, meddig feszíthetik a húrt, mielőtt elkapcsol a néző, vagy épp elindul kaszát egyenesíteni. Ezért most például gyorsan bevágták nekünk a tüneményes Piltman Annát, aki Nagyvázsonyból érkezett – ezt a tényt olyan jelentőségteljesen közölte Tillával, mintha azt mondaná, hogy egy antarktiszi kutatóbázison született, ahol anyukája egyedül tartózkodott –, és csecsemőgondozónak készül.

A magabiztos, laza és vicces, sőt, önironikus versenyzőkről legtöbbször kiderül, hogy jók.

Annában sem csalódtunk. Nem volt tökéletes az éneklés, de jó hangja van, tud is bánni vele, és valósággal beragyogta a színpadot Fergie Little Partyjával.

Kicsit bizarr volt, amikor Joci azzal próbálta magához édesgetni, hogy szereti a csecsemőket. Amilyen szemeket meresztett, Anna helyében nem maradnék kettesben vele. Remélhetőleg nem is kell, mert Köllő Babett csapatába került.

Egy nagy visszatérővel folytatódott műsor.

Persze a „nagy” jelzőt itt nem abban az értelemben használom, hogy „jó”, hanem inkább így: „emlékezetes”.

Horváth Szilvia következett, akire az előző évadban Pápai Joci azt mondta, ő az egyetlen, aki a hangjával is képes lenne elsüllyeszteni a Titanicot. Idén a Csárdáskirálynőből hozott egy operettslágert. Gabi kimenekült a közönség soraiba, és finoman szólva kigúnyolta a színpadon próbálkozó Szilviát. Viszont a produkció végén elismerte, hogy fejlődött (bár hozzáteszem, azért ANNYIT nem, hogy helye legyen a műsorban), és ennek elismerésére adott neki egy igent.

Botka Ferenc Dominik következett, akit néhány éve az X-Faktorban ismerhettünk meg. A válogatón nagyszerű volt, utána viszont botladozott, és a mentorházban véget ért számára a verseny. Persze a TV2-n nem szabad kiejteni a konkurens műsor címét. Itt versenyzőknek vagy TV2-s múltja van, vagy semmilyen. Akkor, 2019-ben Puskás Peti kérdésére, hogy akar-e bajuszt, azt felelte, talán majd két év múlva.

Nos, bajsza még most, 3 évvel később sincs, viszont jobb, érettebb énekes lett.

Megérdemelten került Gabi csapatába. (Milyen furán működik a memória így 40 fölött. Nem is Dominikot ismertem fel, hanem az őt kísérő apukáját, tudtam, hogy már láttam valahol.)

Juranics Szabina sosem tanult énekelni, de úgy gondolta, tud (spoiler: nem). Loreen Euphoriájával rémisztgette a nézőket és a mestereket. A koreográfia alapján azt lehetett hinni, arról szól a dal, hogy a hölgy rájött, nagyon lóg a melle és szeretné felvarratni. Babettnek amúgy A kör című horrorfilm jutott eszébe róla.

Ami a legrémisztőbb, hogy Joci és Majka majdnem összevesztek rajta, ki vigye magával, végül Majka nyert. A folytatásban volt sértődős hip-hopos, Freddie Mercury-imitátor, aki legfeljebb a Kék Osztrigában arathatna sikert, és botcsinálta Majka, utóbbit Majka pár másodperc után leintette. A versenyző utólag azzal indokolta kudarcát, hogy „nem volt elég életerőm”. A produkció láttán minket is elhagyott.

Károlyi Róbertet nagyon bírom annak ellenére, hogy rappelt. A Weszélyes Elemek Csibész kutyák című számát hozta. Majka nem hitte el, hogy elő tudja adni, de Róbert hatalmasat alakított, úgy pörgette a szöveget, mint mániákus depressziós méhész a mézet.

Majka tett egy könnyelmű ígéretet, amit valószínűleg megbánt:

„Ha azt elrappeled úgy, mint a Weszélyes Elemek, akkor én itt leveszem a Józsikát szájjal.”

Az előadás remek volt, Józsi pedig szaván fogta Majkát. Csak nehogy feljelentse valaki a TV2-t az azonos nemű szerelem propagálásáért! Oh, the irony.

Robi egyébként nem csak jól rappel, de intelligens is. Mindenkit meglepett, hogy nem Majkát, hanem Babettet választotta mesteréül. Indoklása szerint az utánzásban van szüksége segítségre, és ebben nyilván az egyetlen színész segíthet neki a legtöbbet. Az egyetlen kérdés, hogy tud-e mást is csinálni, mint rappelni, hiszen ez mégis csak egy utánzós műsor.

Az aranyos, de zeneileg értékelhetetlen UFO Tarzan előadás után következő blokkban olyan versenyzők következtek, akiket valamelyik exversenyző kísért és bíztatott, vagy legalább inspirált. Gadó Anita Szaszák Zsoltival érkezett, Kovács Gábor Vergiliusa Gábor Márkó volt. Tomor Martinát pedig Venczli Zóra karaktere fogta meg, hasonló típus. Mindhárman remekül szerepeltek.

Ezután szürreális pillanatok következtek a műsorban: egy rakás versenyzőt láttunk – de csak az értékelésüket, a produkcióik nélkül. Sajátos megoldás, és értetlenül állok előtte. Ha nem voltak elég jók, miért kellett ennyit is beadni belőlük? (Ne legyenek illúzióink, egy csomó jelentkező nem is kerül soha adásba.) Viszont maga a szegmens nem volt olyan hosszú, hogy ne jött volna ki nélküle a műsoridő. TALÁNY!

A válogató körök végére jutott még két nagy visszatérő. Molnár Sanyi tavaly Elton Johnként robbant be a köztudatba. Végül a székes fordulóban kiesett. Ez azonban nem szegte kedvét. Ezúttal George Michaelként énekelt a Faith-t. Direkt becsuktam a szememet, és nagyon sokszor hallottam George Michael hangját. A mesterek szerint kicsit túltolta. Engem nem zavart, szerintem a paródia ugyanúgy belefér a műsorba, mint az utánzás, és a jó paródia a szememben értékesebb is, mert hozzáad valami pluszt.

Az utolsó versenyző Bari László volt, akit sanszos, hogy most már örökké Lacikának fognak hívni, hiszen így ismertük meg Az ének iskolájában. Sok gyerekénekesnél probléma, hogy mutálás után oda lesz a hangja. Lacika szerencsére nem járt így. Bevallom, én Caramel Lélekdonor című számát nem kedvelem különösebben, de tudom, hogy nehezen énekelhető, főleg úgy, ahogy Caramel énekli. De sikerült, és Lacika Jocit választotta mesteréül.

Az adás végén következett a hirig kör. Ez a műsor egyik legérthetetlenebb – de úgy is mondhatnám, legszemetebb – része. Ezt már a Csillag Születikben sem értettem annak idején. A mesterek a csapatukat leszűkítik – anélkül, hogy a versenyzők még egyszer énekelhetnének. Így persze érthető, miért engedtek tovább olykor értékelhetetlenül rossz produkciókat is: tudták, hogy ezeket az embereket úgy is kijetik a válogatók végén. Nem túl humánus eljárás. Viszont jól eladható vitákat gerjeszt a mesterek között, akik olykor fejüket fogva nézték, kollégáik kiket engedtek haza. Olyannyira, hogy amikor Tóth Gabi hazaküldte Varga Koppányt, Majka élve a szabályok nyújtotta lehetőséggel, magával vitte a saját csapatába.

Az előzetes alapján a jövő héten is várható hirig, reméljük, azért nyomokban éneklést is tartalmaz majd.


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET: