A Tár tanmese egy ártalmas emberről és Cate Blanchett harmadik Oscar-díjáról
Nem véletlenül jelölték a Tárt hat Oscar-díjra, köztük a legfontosabbakra: a legjobb rendezés, legjobb női főszereplő, legjobb eredeti forgatókönyv, legjobb fényképezés, vágás és természetesen legjobb film kategóriáiban. Mind-mind fő kategóriák, és nincs mit tenni, elismerően egyetértek.
a kérdés az, hogy vajon megérdemli-e a győzelmet Cate Blanchett és kompániája.
A válasz egyértelműen igen. A sokak által kedvelt ausztrál színésznő kezdhet helyet keresgélni a polcon egy harmadik szobrocskának. Pedig nem volt egyszerű dolga Lydia Tár szerepében. Mondhatják, hogy jutalomjáték volt neki a főszerep, de ez nem így van.
Mindenki őt tartja a világ legjobb karmesterének, de kevesen tudják, hogy a profizmus mellett egy végletekig sérült személyiség. Nem könnyű film a Tár, nagyon lassú és a legtöbb részlet apróságokban rejlik, abban, hogy bizonyos helyzetekben hogyan viselkednek a szereplőink.
Lydia még a filmbeli történések előtt szakmailag ellehetetlenített egy zenészt, aki mindent megtett neki, szívét, lelkét és testét is neki adta. Hogy Tár miért tette ezt vele, nem tudjuk meg rögtön, de a fő bonyodalom a tönkretett zenész öngyilkossága. Halálával eléri célját, és elindítja főszereplőnket egy lejtőn, ahol bizony 2023-ban nincs megállás.
Miért nehéz film a Tár? Egyrészt az, aki az első húsz percet kibírja, az rá fog jönni mennyire zseniális. Egy interjúval kezdünk: húsz percig csak egyetlen interjút nézünk a főszereplő és egy újságíró között, mely alatt a zenetörténetről és a művészetről társalognak. Számomra teljesen ismeretlen nevekkel dobálóznak, de ettől az egész helyzettől és szakmaiságuktól a szereplők egyszerű színészekből olyan hús-vér emberekké válnak a néző számára, akik az érdeklődésük tárgyáról diskurálnak.
Ehhez az is hozzájárul, hogy az újságírót a New York Times egyik írója, Adam Gopnik alakítja, ezzel is valóságalapot adva Tárnak. Ezek után megismerjük főszereplőnket, hipochondriáját, perfekcionizmusát és azt, hogy valójában nem jó ember. Ezt pedig Blanchett olyan könnyedséggel adja el a nézőnek, hogy nem undorodunk meg tőle, hanem az egész film alatt elképedve nézzük, hogyan süllyed lejjebb és lejjebb. Nagyon nehéz egy alapvetően rossz embert reálisan és mégis nem utálatot kiváltva eljátszani. Tár a film alatt mindig csak magára gondol: például megfenyeget egy tíz év körüli gyermeket, tönkretesz akárkit, hogy elérje célját, még akkor is, ha az csak apróság. Zseniális.
Todd Field ügyes író, rendező, megértem a jelöléseit, viszont hiába gondolom, hogy Tár az a típusú film, ami megnyerheti idén a legnagyobb díjakat, mégsem fogja megnyerni, mert hiányzik belőle az a negédesség, ami a klasszikus Oscar-filmeket jellemzi.
ugyanakkor a filmen érződik a két és fél óra játékidő, néha nehezen megy előre az amúgy is szegényes cselekmény. Florian Hoffmeister fényképezése viszont hibátlan. Van egy jelenet egy nagy előadóban, ahol Tár tanítja a jövő karmestereit, és egy diákkal vitázik Johann Sebastian Bachról.
Rajta keresztül Lydia bemutatja az összes problémát a mai túlérzékeny világról, elmondja, hogyan kell elválasztani az alkotót az embertől. Lehet, hogy nem kedvelünk valakit, mondja, vagy elítéljük, de ha az illető olyan zseniális alkotó, mint Bach, akkor a szét kell választani a művészetet a művésztől.
Ezzel csupán annyi baj van, hogy ezt épp Tár magyarázza, így az egész hiteltelenné válik, hiszen hiába érzi úgy a néző, hogy igaza van Tárnak, mint külső szemlélőnek: mi mélyen belelátunk az ő végletekig romlott karakterébe is.
Ezt helyzetet Hoffmeister egy vágás nélküli snittben mutatja meg, úgy, hogy közben egy hatalmas térben fel-alá táncol a kamera. Ritkán szoktam kiemelni, de a legjobb vágás jelölés is teljesen jogos, Monika Willi munkája még egy ártalmatlan csellópróbát is feszültséggel tölt meg.
Sophie Kauer varázslatos az amúgy házas Lydia vágyainak nem is oly titkos tárgyaként. Noémie Merlant nagyon hitelesen játssza Lydia asszisztensét, aki próbál menekülni ebből a toxikus kapcsolatból, amit a főnökével ápol. Megemlíthetjük még Julian Glovert, aki Tár tanárát alakítja, többször is ebédelnek együtt a film alatt. Bevallom, olykor megfordult a fejemben, hogy két Indiana Jones-főgonosz ült egy asztalnál, Glover ugyanis Az utolsó kereszteslovag Walter Donovanját játszotta, míg Blanchett a Kristálykoponya antagonistája volt. De a kedvenc mellékszereplőm Mark Strong borzasztó parókája. Amikor vásznon volt, nem tudtam mást nézni, mint a szegény, "angol Stanley Tucci" (nagyon hasonlítanak) béna haját.
Végignézzük, hogyan válik egy sikeres, elismert, imádott zseniből a világvégén haknizó senki. Nem spoilerezek, de nagyon régen láttam ennyire kielégítő zárást. Jó érzéssel távozunk a moziteremből, pedig nem történt semmi jó a film alatt.
Kinek ajánlom a Tárt? Cate Blanchett-rajongók, figyelem! Ez vitathatatlanul az egyik legjobb munkája. Akik szeretik a lassú, kemény és kicsit elvont drámákat, azok is imádni fogják.
Úgy gondolom, a Tárban minden megvan ahhoz, hogy klasszikus Oscar-kultfilm legyen, drukkolok neki, mert megérdemelné, bár díjak tekintetében csak Cate Blanchett esetében vagyok biztos, abban viszont nagyon. Egyedül talán Michelle Yeoh jelenthet rá veszélyt, ha a díjbizottságnál betalált a Minden, mindenhol, mindenkor című remekmű.
