A szülei internátusba küldték, a válása után hat éven át volt depressziós, és ő volt az első „tömegszörfös” – Peter Gabriel 75 éves

Amikor Peter Gabrielt egyszer egy tévéműsorban megkérték arra, hogy egy 20 kifejezésből álló listából válasszon öt olyat, amelyek a leginkább jellemzik őt, ő a „gonosz”, a „nyitott”, a „kreatív”, a „humoros” és a „kedves” kifejezéseket választotta… Lássuk, ezek mennyire helyénvalóak!

Peter Brian Gabriel 1950. február 13-án született az angliai Surrey megyében található Chobhamben. Nemesi családból származik, az egyik őse, Sir Thomas Gabriel 1866 és 1877 között London polgármestere volt. Az apja villamosmérnökként dolgozott, és a találmányairól volt ismert (ő találta fel például az interaktív kábeltévé-hálózatot még a hatvanas években). Vagyis Peter a muzikális beállítottságát az édesanyjától örökölte, aki például tökéletesen zongorázott. A felső középosztálybeli családnak volt egy vidéki háza egy szomszédos farmmal Wokingban, ez a terep pedig sok szabadságot adott Peternek gyermekkorában.

A nagynénje ez idő tájt adott neki pénzt profi énekórákra, de ő ehelyett a The Beatles debütáló albumát, a Please Please Me-t vásárolta meg belőle, amely éppen akkor jelent meg.

A gondtalan élet végül 13 éves korában ért véget, amikor Petert a Charterhouse nevű internátusba küldték a szülei, amely egy elit egyetemekre, például az Oxfordra és a Cambridge-re felkészítő iskola volt. Peter okos, bár kissé félénk fiú volt, így természetesen megpróbált kitörni ebből a szigorúan tekintélyelvű, az érzelmeket nem támogató légkörből. A zene volt az ő menekülési eszköze: több iskolai zenekarba is beszállt dobosként. Imádta az angol himnuszokat a számos iskolai istentiszteleten, és ezek hatással is voltak később a Genesis korai stílusára.

Három évvel az érettségi előtt, 1966-ban néhány iskolai zenekar koncertet adott. Peter (kaftánban, rózsaszirmokat szórva a tömegbe), Tony Banksszel és Chris Stewarttal játszott az egyik bandában, míg Anthony Phillipsszel és Mike Rutherforddal a másikban. Alig pár hónappal később, 1967 januárjában ez az ötös egyesítette erőit, és megalakították közös zenekaruklat, a Genesist.

Genesis-évek

Néhány év, lemezszerződések, felállásbeli változások (Phil Collins pl. 1970-ben csatlakozott a Genesishez dobosként) és új stílusok felfedezései után a Genesis kultikus zenekarrá vált, bár az eladott lemezeik száma nem volt éppen kiemelkedő. A koncertjeikről azonban egyre nagyobb dicshimnuszokat zengett a sajtó. A stílusuk az úgynevezett „művészi rock” volt, ennek egyik védjegye pedig az egész zenekar által komponált, kb. tízperces eposzok voltak, amelyek szürreális történeteket meséltek klasszikus mítoszokról. A zenéjük szinte példa nélküli volt akkoriban, akusztikus és elektromos hangszerek keveréke, amelyre egy német műsorvezető az „elektrolore” (azaz elektromos folklór) kifejezést alkotta meg.

Az éneklés mellett Peter fuvolán, oboán, tamburán és lábdobon is játszott, bár az utóbbi hangszer ritmusát kevésbé az ütemhez, mint inkább az érzelmi intenzitáshoz igazította. A koncertjeik így végül olyanok lettek, mint a színházi darabok: voltak maszkok és jelmezek is. A zenekarban azonban később feszültségek keletkeztek, amelyek 1975-ben a feloszlásukhoz vezettek.

Ideje volt lelépni

Petert még ma is gyakran nevezik a „Genesis egykori énekesének”, és sokan továbbra is kíváncsiak a távozásának okaira. Ez azonban több komponensből állt. Először is a zenekaron belüli feszültségek állandó hatalmi harcokat eredményeztek, főleg azzal kapcsolatban, hogy ki mennyi ötletét rakhatja bele a dalokba. S mivel Peter egy album összes dalszövegét maga írta, ez arra késztette őt, hogy inkább a saját dolgait csinálja a jövőben. Emellett ekkor már édesapa volt, és első gyermeke, Anna-Marie eléggé betegeskedett, annyira, hogy sokan letettek az életben maradásáról is (szerencsére később felgyógyult). A zenekar azonban nem hagyott neki elég időt a családjára. A banda ugyanakkor arra sem volt felkészülve, hogy eltűrje az olyan mellékprojekteket, mint például a filmiparba való belépés (erről bővebben később), ráadásul a Genesis és a koncertjeik stílusa is megszokottá, unalmassá vált a számára. Peter ezért úgy döntött, hogy zenei irányváltásra van szüksége.

Ekkoriban teljesen hátat fordított a zeneiparnak. Egy évig csak kertészkedett és gyereket nevelt. A Martin Hall szövegíróval való néhány közös munka mentette meg a remeteléttől és az önmagával kapcsolatos kétségeitől. Kiadtak együtt egy kislemezt, s bár nem fogyott jól, de újra felébresztette Peterben a zene és a szólóprojektek iránti vágyat.

Szólóban működik

1977-ben adta ki az első szólólemezét. A következő három albumhoz hasonlóan ez is cím nélküli volt, de a rajongók „Car”-nak nevezték el, mert a borítón egy szinte felismerhetetlen Peter Gabriel volt látható, amint egy esőtől nedves autóban ül. Az album zeneileg a lehető legtávolabb állt a Genesis-stílustól. A dalok egészen másképp szóltak, és néhány közülük slágerré is vált, pl. a Solsbury Hill vagy az apokaliptikus Here Comes The Flood.

Alig egy évvel később jelent meg a következő, cím nélküli lemez. Mivel a borítón Peter a lefényképezett arcát (és így a borítót) vakargatta, a lemez nem hivatalos címe Scratch lett. Az olyan gyöngyszemek ellenére, mint a Mother Of Violence (amelynek dallamát Peter akkori felesége, Jill írta), a White Shadow és az Indigo, ez az az album, amellyel Peter saját bevallása szerint a legkevésbé elégedett.

Ezután lassan kialakult Gabriel zenekarának magja olyan zenészekkel, mint Tony Levin (basszusgitár), Larry Fast (szintetizátor), Jerry Marotta (dob) és később David Rhodes (gitár). Gabriel maga is játszott fuvolán, ütős hangszereken és időnként még billentyűs hangszereken is. A zenéjében döntő változást jelentett, amikor 1980-ban megjelent a „Melt” (Peter arca a borítón mintha elolvadt volna).

Ezen volt például Gabriel első dala is, amely a DJ-k és a diszkók kedvence lett: a Shock The Monkey.

A lemez turnéja két újdonságot is hozott: egyrészt a híres majomsminket, valamint azt, hogy Peter „crowdsurfingolt”, azaz „tömegszörfözött” (ami akkoriban teljesen új ötlet volt, Iggy Pop csinált csak hasonlót előtte 1970-ben) a Lay Your Hands On Me című szám közben. A művész és a közönség közötti távolság átlépése volt az, ami arra késztette Petert, hogy belevesse magát a tömegbe. Azt mondta: „Iggy Pop már előttem is beugrott a közönség elé, de ő még nem csinálta azt a dolgot, hogy a hátán feküdt, és az emberek a kezükön hordozták őt. Az ötletet egy terápiás csoporttal játszott játékból vettem, ahol hanyatt kellett esni, és bízni abban, hogy a mögöttem álló elkap. Egy chicagói szabadtéri koncerten egyszer körbevittek, és az alsónadrágom kivételével minden ruhadarabom eltűnt. Volt egy kis izgalom ebben, mivel az ember egyrészt azért imádkozott, hogy épségben visszaérjen a színpadra. Ugyanakkor mindig is szerettem a csiklandozást. Talán azért ugrok a tömegbe, hogy kapjak némi csikizést.”

Mozgóképmánia

A nyolcvanas évek közepén kezdett Peter érdeklődni a filmzenék iránt is. Számos dalt írt vagy dolgozott át olyan filmekhez, mint a Széllel szemben (Walk Throught The Fire) és a Szörnyecskék (Out Out), az előző kettővel azonos évben (1984) bemutatott Madárka című Alan Parker-filmhez pedig ő írta a teljes zenei aláfestést.

Egyéb dalait pedig olyan filmekhez és sorozatokhoz használták fel többek között, mint a Szebb holnap (1986), az X program (1987), a Miami Vice, a Mondhatsz bármit (1989), a Philadelphia: Az érinthetetlen (1993), a Született gyilkosok (1994), A csodabogár (1996), az Angyalok városa (1998), a Babe 2: Kismalac a nagyvárosban (1998), A csontember (1999), a Gagyi mami (2000), A vörös bolygó (2000), a Vanília égbolt (2001), a New York bandái (2002), a Hölgyválasz (2004), A meztelen dobos (2008), a Dokik, a The Walking Dead, a Dr. House, A túlélő (2013), a Snowden (2016), Az ifjú Sheldon, a Foglalkozásuk: amerikai, a Deadpool 2 (2018), a Stranger Things, a Feketelista vagy A siló. E listából is látható, milyen nagy hatású zenésszé lett karrierje több mint 50 éve alatt.

1986-ban Peter végre elérte az abszolút áttörést, ekkor jelent meg az ötödik szólóalbuma, a So, rajta olyan nagy slágerekkel, mint a Sledgehammer, a Don’t Give Up vagy a Big Time. Kevésbé volt kísérletező kedvű, mint az elődei, de Peter végre elérte, sőt, felül is múlta azt a sikert, amit egykori Genesis-társai. A videóklipjeiben is kialakított egy stílust: előszeretettel használt extravagáns stop-motion animációt (a Sladgehammerhöz és a Big Time-hoz), vagy korai CGI-t, azaz számítógépes effekteket (pl. az 1992-es, Us című albumon lévő Steamhez). Hatodik albuma, az Us után még négy lemezt adott ki (eddig): az Upot tíz év szünet után 2002-ben, a Scratch My Backet 2010-ben, a New Bloodot 2011-ben és az I/O-t 2023-ban.

Mindig lesz körülötte egy zongora

Peter Gabriel kétszer nősült meg életében, és négy gyermeke van összesen. Mindössze 21 éves volt, amikor feleségül vette Jill Moore-t, Philip Moore báró lányát. Két lányuk született, akik közül az egyik, Anna-Marie filmrendező lett, Melanie pedig zenész (2002 és 2011 között háttérénekes volt apja zenekarában). Mindketten szerepeltek a Sledgehammer videóklipjében.

A válása után egy ideig Rosanna Arquette amerikai színésznővel (Ponyvaregény) élt együtt. Ezután csak 2002-ben nősült újra, akkor Meabh Flynnt vette el, akitől két fia született: Isaac 2001-ben és Luc 2008-ban (Peter ekkor már 58 éves volt). Idén, júniusban ünneplik a 23. házassági évfordulójukat. A család egyébként évek óta Wiltshire-ben él, és onnan igazgatják a Gabriel által alapított Real World Studios nevű hangstúdiókomplexumot.

S most, hogy Peter 75 éves lett, kérdés, hogy vajon mire számíthatunk tőle az elkövetkező években. Még 1981-ben a Melody Makernek adott interjújában kifejtette: „Mindig is késztetést fogok érezni arra, hogy zenét játsszak és írjak, függetlenül attól, hogy van-e karrierem, és az emberek hallgatnak-e rám vagy sem. Biztosan mindig lesz egy zongora körülöttem. Tíz év múlva már nem akarok még mindig rendszeresen turnézni és ilyesmiket csinálni... Egy csomó más dolgot látok, ami érdekelhet.”