KULT
A Rovatból

A soul királynője, aki soha nem adott fel semmit - jön az életrajzi film Aretha Franklinről

A 18-szoros Grammy-díjas amerikai énekesnő életét bemutató film március 21-én jelenik meg a National Geographic nagysikerű Géniusz című doku-drámasorozatának harmadik részeként.

Link másolása

Elmondhatom, hogy a tenyerén hordott az élet, mert kiskamasz éveimet az 1960-as években, a múlt század talán legizgalmasabb és legihletőbb korszakában élhettem meg, és az akkor kapott élmények számomra kultúrszomjas emberként, később történészként, és író-újságíróként is egy életre szólók lettek. A kor zenéje számomra azóta is felülmúlhatatlan és ebben nem kis része van az amerikai soul zene fénykorának. A hangcsillagok micsoda együttállása lehetett, hogy egyszerre hallgathattuk Otis Reddinget, James Brownt, Etta Jamest, Wilson Pickettet, a még tizenéves Stevie Wondert, és nem utolsó sorban „Lady Soult”, azaz Aretha Franklint, aki nem csupán a legnagyobb volt a műfajban, hanem egyben az afro-amerikai nők felszabadulásának és önazonosságának szimbóluma.

Nem véletlenül választotta a National Geographic Channel Géniusz című dokudráma-sorozatának harmadik évadjára Albert Einstein és Pablo Picasso után Arethát, akinek keresztneve is fogalom. Mint ahogy az sem volt véletlen, hogy ő énekelte a könnyekig meghatott Barack Obama elnöki beiktatásán az angol himnusz dallamára született My Country-t, mert évtizedekkel a véres polgárjogi harc után – baptista lelkész apját, Clarence LaVaughn Franklint is meggyilkolták – végre hazájának érezhette az országot. És ki más ordíthatta le macsó férjének fejét a Think című dallal a Blues Brothers-ben, hogy a kultfilm második részében a nem kevésbé kultikus R-E-S-P-E-C-T-tel emlékeztessen a neki járó tiszteletre?

Az az énekesnő, aki a tánctermeket is felgyújtotta olyan rhythm&blues dalokkal, mint a Chain of Fools, soha nem maradt hűtlen a kislány kora óta beléivódott gospelekhez – az Egyesült Államokba látogató Ferenc pápát is elbűvölte.

1998-ban pedig a Grammy-gálán, ahol eredetileg csak a Blues Brothers-szel lépett volna fel, amikor az utolsó pillanatban kiderült, hogy Luciano Pavarotti torokgyulladása miatt nem tud énekelni, Aretha „beugrott” helyette a Maestro „védjegyével”, Nessun dormával…

A Géniuszban Lady Soult a nigériai származású, Londonban élő Cynthia Erivo játssza. A gyönyörű énekes-színésznőnek, aki olyan musicalek főszerepét játszotta, mint a Bíborszín és az Apácashow, nem újdonság az életrajzi film sem: két évvel ezelőtt ő játszotta el a 19. század híres fekete rabszolgafelszabadító aktivista, Harriet Tubman szerepét, amely a legjobb női főszerep Oscar-jelölését hozta neki.

Ahogyan szemtől szembe láttuk őt azon a zoom-sajtókonferencián, amelyre minket is meghívtak, nem tűnt optikai csalódásnak, hogy a fiatal Arethát látjuk. Hogy szerepébe mennyire képes volt beleélni magát, arról a film író-producere, Suzan-Lori Parks mesélt: bár a filmben többnyire az eredeti dalok szólalnak meg, volt néhány, amelyet Cynthia maga énekelt élőben, és amikor az I Never Loved A Man-re került sor, mindenkinek elállt a lélegzete. „Ő maga volt Aretha” – mondta Parks.

Cynthia Erivo elmondta, hogy 9-10 éves lehetett, amikor először hallotta őt énekelni, és rögtön megérintette a belőle áradó különleges erő. Mégis megdöbbentette, bár hízelgőnek érezte, hogy őt választották ki Aretha Franklin szerepére. A forgatás során számára a legnagyobb kihívást éppen az élő felvételek jelentették, de annál nagyobb örömet okozott számára:

„Rajongóként kezdtem, aztán egyre jobban kezdtem megérteni, hogy ki is volt ő valójában. Hihetetlen, ahogyan a 60-as évektől kezdve együtt tudott haladni a zenei áramlatokkal. És bár fontos volt neki a siker, az alkotást többre becsülte – ahogyan én is”

– mondta Cynthia.

Nem jelentett gondot neki, hogy egy valóságos személy bőrébe kellett bújnia, de Aretha figuráján keresztül sokat tanult a múltból – nem tudta például, hogy Franklin apja révén, akit a filmben Courtney B. Vance alakít, kapcsolatba került Martin Luther Kinggel - miközben nyomon kellett követnie az énekesnő személyiség-fejlődését.

„Aretha kezdetben nagyon félénk volt, idő kellett neki, hogy bízzon önmagában és felépítse sikeres karrierjét. Az ő megszemélyesítése erősítette a munkámban, a tehetségemben vetett hitemet. Nagy ihletet adott nekem, hogy amit csinálok, amennyire csak lehet igaz és fontos legyen”

– mondta Erivo, aki bevallotta, hogy sokkal szívesebben vállal olyan szerepeket, amelyekben érez némi kockázatot, mint olyanokat, amelyeket könnyedén kiráz a kisujjából. Ugyancsak újdonság volt számára a művésznő magánélete, mélységes hite, az az odaadás, ahogyan gyermekeit nevelte.

„Arethában többféle lényeg lakozott: a zene lényege, a kitartás lényege, bár nagyon befelé forduló ember volt, dalaiban ott volt mindaz, amit érzett, gondolt, átélt, de nem mondott ki”.

Suzan Lori-Parks arról beszélt, hogy Aretha Franklin alakján keresztül a „zseni” fogalmát is más megvilágításba akarták helyezni.

„Az, hogy Arethán isteni áldás volt, az egy dolog, de ahhoz, hogy ez a zsenialitás kibontakozzon, kellett egy csodálatos család, amely mindenben mellette, mögötte állt – néha túlságosan erősen is. Segítették egy olyan világban, amikor a zenét fehér férfiak uralták. Billie Holiday a maga nemében szintén zseni volt, de őt nem vette körül egy olyan védelmező közösség, mint Arethát”

– mondta az író-producer.

Park szerint Franklin példakép a fiatal generációknak is azzal, ahogy fekete nő létére helyet követelt magának a zenebizniszben, ahogy tántoríthatatlanul ment előre a maga útján. És ezzel erőt adott másoknak is, hogy hallassák a hangjukat, kiálljanak az igazságukért. Ugyanakkor nem volt megközelíthetetlen díva, szeretett nevetni, tréfálkozni, és mindenekelőtt tele volt szeretettel az emberek iránt.

"A zene mindenütt velünk van. A világ halott lenne zene nélkül. Sokszor arról emlékszünk vissza egy-egy napunkra, hogy aznap milyen dalt hallottunk, máskor meg előre visz bennünket" – mondta Courtney B. Vance – A zenészek azok, akik felráznak, elgondolkodtatnak minket.

A színész szerint Aretha Franklin zsenialitása abban volt, hogy soha semmit nem adott fel, addig küzdött, dolgozott, amíg elérte, amit akart. Vance úgy érzi, hogy nem kell felmentenie Aretha apját, aki, bár lelkész volt, gyakran bánt durván a családjával, és ezt a gyülekezete is tudta, de mégiscsak egybetartott egy családot. Az a világ pedig, amiben ők éltek, sokkal rosszabb volt, mint a mai, és a legrosszabb sora a fekete nőknek és a fekete gyerekeknek volt, de még ebben a világban is megtalálták az apró örömöket.

Az Aretha Franklinről készült életrajzi film március 21-én jelenik majd meg.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
„Így tovább nem lehet élni” – Újabb zseniális Bödőcs-kisfilm készült, Csákányi Eszter és Znamenák István is remek benne
Amolyan igazi Bödőcs-humor, két lazán odapakolt nagyszerű színészi alakítással. Egy kis Örkény, egy kis Wes Anderson négy és fél percben.

Link másolása

Új kisfilm került fel Bödőcs Tibor YouTube-oldalára: a mintegy 4 és fél perces alkotás két főszereplője Znamenák István és Csákányi Eszter.

A kérvény című opus egy Wes Anderson-szerű miliőben játszódik, és lényegében egy kérvény felolvasásából áll, na meg a hangos csattanóból. De az egészben benne van az „elmúthatvanév” Magyarországa, persze a megfelelően vicces, ironikus körítéssel. A kérvény című kispróza egyébként Bödőcs Prímszámok hóesésben című kötetének egyik fejezete.

Amolyan igazi Bödőcs-humor, két lazán odapakolt nagyszerű színészi alakítással.

De felesleges is ennél több, nézzük a kisfilmet:


Link másolása
KÖVESS MINKET:

KULT
A Rovatból
Nem Zendaya cicijével próbálja eladni a filmjét Luca Guadagnino a Challengersben
Április 25-től játsszák a hazai mozik a Challengerst. Zendaya eddigi pályafutásának talán legfontosabb filmjét készítette el, és mindent meg is mutatott a cél érdekében.

Link másolása

FIGYELEM: A CIKK APRÓ SPOILEREKET TARTALMAZ!

Napok óta azon töprengek, miért is tetszett ennyire a Challengers. Hiszen ha az ember nagy vonalakban elmondja a sztorit, talán fel sem kelti a figyelmet. Szerelmi háromszög, a tenisz, mint az emberi kapcsolatok, játszmák metaforája, bla-bla-bla. De ahogy sokszor hangsúlyozzuk, a művészet fő kérdése a nem a „mit”, hanem a „hogyan”.

Luca Guadagnino rendező az egyszerű hozzávalókat mesterien elegyíti, a romantikus drámából már-már lélektani thrillert csinál. Az első pillanatban megalapozza az egész filmen átívelő feszültséget. Két férfi teniszezik. Izmosak, leharcoltak, feszültek. Már-már mitikus alakok. Csatájukat a nézőtérről figyeli egy szépséges nő.

A három szempárt látjuk egymás mellé vágva, és rögtön tudjuk, miről van szó, mi is lehet a valódi tétje ennek az összecsapásnak.

Ezután a film ügyesen ugrálva az idősíkokon azt mutatja be, hogy jutottak el a szereplők eddig a pontig.

Tashi (Zendaya) ígéretes teniszcsillagnak indult, ám egy sérülés miatt le kellett mondani az álmairól. Manapság férje, Art Donaldson (Mike Faist) teniszcsillag edzője és menedzsere, akivel van egy közös lányuk is. Art rossz passzban van, sorra veszti a meccseit, szíve legmélyén már szívesen visszavonulna, de fél, hogy elveszti felesége megbecsülését, ha feladja. Ám mindannyiuk életét felrázza, amikor egy kisebb rangú versenyen Art szembe találja magát Patrickkal (Josh O’Connor), aki egykor a legjobb barátja volt, egészen addig, amíg meg nem ismerkedtek Tashival.

Mindenképpen ki kell emelni még Trent Reznor és Atticus Ross zenéjét. Mert bármennyire jó is a rendező és a szereplőgárda, voltak olyan helyek a filmben, ahol egyedül a lüktető soundtrack biztosította a feszültséget, anélkül túl hosszú és lapos lett volna egy-egy snitt.

Bámulatos a fényképezés, minden beállítás talál, olykor egyenesen a száguldó labda szemszögéből látjuk a meccseket. Bár a filmben végig erős az erotikus túlfűtöttség, Luca Guadagnino remek ízléssel bánik a kérdéssel. Nem Zendaya cicijével próbálja eladni a filmjét, sosem látszik több, mint ami indokolt, és ami szükséges ahhoz, hogy plusz töltetet adjon egy-egy jelenetnek. Egyébként is túl sok a történés, amit követni kell ahhoz, hogy a szemünket legeltessük. Kimondottan szokatlan módon ebben a filmben sokkal többet vetkőznek a pasik.

Nem is emlékszem, láttam-e valaha olyan mainstream amerikai (vagy bármilyen) filmet, ahol a férfi öltözőt mutatják a maga természetes valóságában.

Itt ez is megtörtént. Sőt, Guadagnino attól sem fél, hogy kicsit behozza a képbe a látens homoszexualitás kérdését. Mindezt kellő lazasággal és humorral teszi.

Félreértés ne essen, a Challengers nem a szexről, és még csak nem is a teniszről szól. Ahogy maga Tashi ki is mondja valahol a film elején: a tenisz nem sport, hanem emberi kapcsolat. Akkor lesz jó egy meccs, ha a pályán lévő két ember szinte eggyé válik, tökéletesen érti egymást.

A Challengers három zseniális színész és egy nem kevésbé nagyszerű rendező összmunkájától lett az, ami, de ez mégiscsak Zendaya filmje, ő a csúcstámadó, a többiek az alaptábort biztosítják neki. A még mindig nagyon fiatal színésznő nem is választhatott volna jobb filmet, hogy megmutassa tehetségét azok számára, akik eddig legfeljebb a Pókember-filmekben és a Dűnében találkoztak vele.

A szép színésznők sokszor úgy próbálnak kitörni a skatulyából, hogy csúnya, vagy legalábbis a nőiességüket háttérbe szorító női karakterek bőrébe bújnak. Zendaya más utat választott: maximálisan kihasználja előnyös külsejét, erotikus kisugárzását, sőt, maga a szerep is arról szól részben, hogy egy vonzereje tudatában lévő fiatal nő miként manipulálja az életében lévő férfiakat. De közben láthatjuk fiatal lányként, anyukaként, femme fatale-ként, üzletasszonyként és tehetetlenül szerelmes nőként is. A színészi sokoldalúság olyan skáláját vonultatja fel, amire kevés szerep nyújt lehetőséget.

Kisujjában van a színész és a nő egész eszköztára, és így könnyedén az ujja köré csavar mindenkit.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

A Rovatból
Több mint száz év után került elő egy eddig ismeretlen írás Agatha Christie-től
Az első Poirot-regénye környékén írhatta az első világháború alatt.

Link másolása

Váratlan szerzőre bukkantak egy, a Brit Pszichoanalitikus Társaság archívumában talált magazin hasábjain: minden idők legtöbb könyvet eladott regényírójára, Agatha Christie-re.

A magazint Sylvia Payne, a psziszhoanalízis brit úttörőjének papírjai között találták meg, aki még az első világháborúban, nővérként ismerkedett meg a krimi későbbi koronázatlan királynőjével.

A Mit csináltunk a Nagy Háborúban című, hatvanoldalas, saját készítésű szatirikus magazin is ebből az időből származik és Christie, Payne, illetve kolléganőik különböző írásait tartalmazza: novellákat, verseket, színdarabokat – és egy képregényt is egy mérgezéses esetről, amit Christie és szintén nővér barátnői „követtek el”.

Christie a magazinban elsősorban a kérdezz-felelek rovat vezetőjeként szerepel, ahol képzeletbeli olvasók kérdéseire válaszol, válaszait Agatha néni néven szignózva,

de rejtvényoldalt is szerkesztett, továbbá írt egy bírósági álhíreket tartalmazó rovatot.

A belsős nővérmagazint könnyed, pozitív hangvétele miatt minden bizonnyal saját maguk lelkesítésére készítették a nővérek, akik nap mint nap szembesültek a világháború borzalmaival a Franciaországból hazatért brit háborús sebesültek révén.

Christie nagyjából a magazin keletkezésekor írhatta első regényét is, A titokzatos stylesi esetet, a később legendássá vált Hercule Poirot detektív főszereplésével, de ekkor még senki sem sejthette, hogy az írónő könyveinek eladását csak Shakespeare és a Biblia tudja majd megelőzni, ugyanis első regényének kéziratát három éven át hat különböző kiadó utasította vissza.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Meghalt András Ferenc
A nemzet művészének rendezőként olyan filmek fűzödnek a nevéhez, mint a Veri az ördög a feleségét vagy a Dögkeselyű. 81 éves volt.

Link másolása

Nyolcvanegy éves korában elhunyt András Ferenc Kossuth- és Balázs Béla-díjas filmrendező, forgatókönyvíró, producer, érdemes művész, a nemzet művésze – jelentette be csütörtökön Szombathelyen Kollarik Tamás, a Nemzeti Média-és Hírközlési Hatóság elnöki főtanácsadója és Lovass Tibor, a Savaria Filmakadémia elnöke a 11. Savaria Filmszemle keretében rendezett médiakonferencián.

András Ferenc, a Savaria Filmszemle életműdíjas zsűritagja emléke előtt a konferencia résztvevői néma felállással tisztelegtek.

A Színház- és Filmművészeti Egyetem MTI-hez eljuttatott közleménye szerint az intézmény harmadéves filmrendező osztályának osztályvezető tanára csütörtökön hajnalban hunyt el.

András Ferenc 1942. november 24-én született Budapesten, 1973-ban szerzett rendezői diplomát a Színház- és Filmművészeti Főiskolán. Életében mindvégig jelentős szerepet játszott a film és a televízió. Pályáját 1962-ben kezdte a Magyar Televízióban, majd dolgozott a filmiparban is, ahol a korszak legnagyobb rendezőivel működött együtt, köztük Ranódy Lászlóval és Makk Károllyal.

Rendezőként és forgatókönyvíróként olyan rendkívüli alkotások kötődnek a nevéhez, mint a Veri az ördög a feleségét, a Dögkeselyű, A kárókatonák még nem jöttek vissza, a Családi kör vagy a Törvénytelen című film – olvasható az SZFE méltatásban.

Mint írták, András Ferenc 1977-ben aláírta a Demokratikus Chartát, kifejezve tiltakozását a csehszlovákiai diktatúra intézkedései ellen, a politikai nyilatkozat támogatása miatt hosszú ideig nem forgathatott újabb játékfilmet.

A nyolcvanas években a MAFILM színésztársulatának vezetője volt, majd később a Dialóg Filmstúdiót irányította. Produceri tevékenysége mellett meghatározó szerepet vállalt a szinkronszakma alakításában, valamint a Duna Televízió szinkronműhelyének korszakos vezetője volt. Szerteágazó tudása és tapasztalata ellenére viszonylag későn kezdett tanítani: 2021-től volt az Színház- és Filmművészeti Egyetem filmrendező osztályának osztályvezető oktatója, aranydiplomáját pedig 2023-ban vehette át ugyanitt - emelik ki a közleményben.

András Ferenc halálával a magyar film világa kiváló alkotót veszített el, emlékét a filmjein és oktatói munkáján keresztül őrzi a Színház- és Filmművészeti Egyetem

– írták.

Link másolása
KÖVESS MINKET: