A rendőrség vagy a média okolható az 1972-es müncheni olimpia túszdrámájának alakulásáért? A Szeptember 5 című film közben biztosan lerágjuk mind a tíz körmünket
Ha valaki még nem ismerné a történelem e sötét fejezetét: 1972. szeptember 5-én a müncheni nyári olimpiai játékok alatt fegyveresek behatoltak az olimpiai faluba, megölték az izraeli olimpiai csapat két tagját, és túszul ejtettek kilenc másik izraeli csapattagot. A Fekete Szeptember nevű szervezet parancsnoka, Luttif Afif követelte az Izraelben fogva tartott jelentős számú palesztin fogoly, valamint a Vörös Hadsereg Frakció egyik nyugatnémet börtönben lévő alapítója, Ulrike Meinhof szabadon bocsátását. A listán 328 fogvatartott szerepelt.
A müncheni repülőtéren aztán a nyugatnémet rendőrök rajtaütöttek a terroristákon, és a Fekete Szeptember nyolc tagja közül ötöt megöltek, de a mentési kísérlet kudarcba fulladt, így az összes túsz meghalt, illetve a tűzharcban egy rendőr is életét vesztette. A nyugatnémet kormányt erős bírálatok érték az incidens kezelése miatt. A három túlélő elkövetőt letartóztatták, de a következő hónapban a Lufthansa 615-ös járatának eltérítését követő túszcsere során szabadon engedték őket. Az izraeli kormány ekkorra már gyilkossági kampányt indított, amely felhatalmazta a Moszadot, hogy felkutasson és megöljön mindenkit, aki szerepet játszott a támadásban.
No, ez utóbbi mondat tömören Steven Spielberg 2005-ös, München című (egyébként kiváló) filmjének sztorija, vagyis a sztárrendező a müncheni mészárlás utóéletével foglalkozott (persze röviden megmutatta az olimpiai támadást is). Emellett pedig még a téma mozgóképes megörökítései közt mindenképp fontos megemlíteni Kevin Macdonald (Zuhanás a csendbe, Az utolsó skót király, A dolgok állása, A sas, Majd újra lesz nyár, Fekete-tenger) Egy nap szeptemberben című 1999-es, Oscar-díjas dokumentumfilmjét, amely rendkívül hatásosan mutatja be a szomorú, de egyben izgalmas eseményeket.
A játékokat akkor már természetesen élőben közvetítette a tévé szerte a világon, így a müncheni lett az első túszdráma, amit élő, egyenes adásban követhettek a nézők, méghozzá főként az amerikai ABC csatorna szakembereinek köszönhetően, akik a legközelebb voltak a támadás helyszínéhez, és a leggyorsabban reagáltak.
A svájci filmrendező, Tim Fehlbaum (Fény, Tides) Szeptember 5 című filmje pedig ezt a szemszöget választotta az események bemutatására: a média felelősségét firtatja a túszdráma alakulásában. Hiszen az élő képsorokat (amelyekben többek között az is látható volt, ahogy a nyugatnémet rendőrök próbálnak rajtaütni a terroristákon) a túszejtők is nézték, így pontosan tudták, mi készül ellenük, és fel tudtak rá készülni. A szervek ugyanis elfelejtettek szólni a tévéseknek, hogy ne vegyék fel őket, így kénytelenek voltak visszavonulni.
A filmben látható személyek többsége valós, a három vezető, Roone Alridge (Peter Skarsgaard), Geoffrey Mason (John Magaro) és Marvin Bader (Ben Chaplint jó régen láthattuk, hirtelen fel sem ismerni) tévétörténelmet írtak ezen a napon. Fehlbaum is főként rájuk koncentrál, kiegészülve egy fiktív karakterrel, a német Marianne Gerbharttal (Leonie Benesch a tavalyi Oscar-jelölt A tanári szoba főszerepéből lehet ismerős), aki a stáb német tagjaként tolmácsként vett részt a közvetítésben. A színészek frontján tehát nem lehet panaszunk, különösen a fő fókuszt kapó John Magaro (őt többek között a szintén Oscar-jelölt Előző életekben, valamint A másik énben, A dobozban, a Rendíthetetlenben, A nagy dobásban, a Viharlovagokban vagy az Overlordban láthattuk többek közt) remekel az ifjú titánként, aki élete első nagy feladatát kapja adásrendezőként, és tessék, rögtön egy túszdráma kellős közepén találja magát. Talán ő az, akit a média felelőssége, vagyis az, amiért az egész sztoriban küzdött, a leginkább szíven üt.
A Szeptember 5 már az első percekben durván magába húzza a nézőt: azonnal kialakul a fojtogató légkör, ami nem is ereszti a nézőt egészen a film végéig. Főként a tévéstúdióban és az irányítóteremben nézünk embereket, ahogy idegesen beszélgetnek, telefonálgatnak, hallgatják a rádiót, nézik a tévét, és utasítgatják egymást, de Fehlbaum s írótársai, Moritz Binder és Alex David forgatókönyve mindezt pattanásig feszült párbeszédeken és a szereplők közti izgalmas dinamikán keresztül mutatja be. Mem is véletlen tehát, hogy a Szeptember 5 szkriptjét Oscar-díjra jelölték idén a legjobb eredeti forgatókönyv kategóriájában. Sajnos ez a film egyetlen nominációja, azonban megérdemelt volna még néhány jelölést, akár a legjobb filmek közt is.
A Szeptember 5 tömör játékidővel (Fehlbaumék tisztában voltak azzal, hogy 95 perc bőségesen elég a sztori elmesélésére), rendkívül izgalmas képsorok közepette repít minket vissza 53 évvel ezelőttre, hogy mi, nézők is úgy érezzük, ott vagyunk a sport- és médiatörténelem e fontos és tragikus napján.
