A rackák világa
Nem e juhfajta életének szépségeit és nehézségeit bemutató ismeretterjesztő kiadványt vehettek kézbe, sokkal inkább egy ősidőkbe nyúló együttzenélés szeretetébe feledkezett zenekar életéről szóló zenés fotóalbumot, amit Ferenczi György és a Rackajam együttes anyaga tölt meg.
Csomós Éva írása
A könyv szándéka nem a megismertetés - hiszen együtt és külön-külön is ismerjük már egy ideje a csapatot -, sokkal inkább kapcsolatfelvételre ösztönöz, a koncertre járás vágyát erősíti, legalábbis annak szándékát sugallja. A hangszervirtuóz Ferenczi ugyanis már jó húsz éve a blues irányából közelítve érett azzá a mára mindenre nyitott muzsikussá, aki a Rackajam formációval műfajtól és korosztálytól tudta függetleníteni magát. Így a világ legjobb szájharmonikásaként kitüntetett zenész érdeklődése mostanra a népzene és az akusztikus játékmód irányába terelődött, rejtve, de tovább használva a blues-alapokat.
A Rackajam együttessel 2005-től közösen játszanak fúziós zenét, amiben fontos szerepet tölt be a magyar népzene, a rhytm&blues, a funky, a reggae, a hip-hop és a groove is.
A csapat huszonéves tagjai természetesen egészen más zenei gyökerekkel rendelkeznek, de közös bennük, hogy egyfelé húznak, s bennük van meg az az erő, s az a kérlelhetetlenség, ami Gyuri generációjának tagjaiból már javarészt kiveszett. „Ugyanaz dolgozik bennük, mint bennem tizenöt éve, azt és úgy csinálják, ahogy nekik jó, nem foglalkoznak senkivel. Azzal, hogy velük dolgozom, ezt a fajta attitűdöt meg tudom őrizni magamban. S nagyban köszönhető nekik, hogy mostanában végre beért az, amiért az utóbbi tíz évben annyit harcoltam.” – mondta egy korábbi interjúban.
Tagadhatatlan, hogy az egyik – ha nem a – legtöbbet játszó zenekarról van szó, akik szinte minden nap felbukkannak az ország valamely pontján. Blues, népzene, vers-interpretálás, bármi megtörténhet náluk, de a szívből jövő muzsika és a jó hangulat mindig garantált.
Ezt a „költészetnépszerűsítő akciójukat” karolta fel a Cartaphilus Kiadó azzal, hogy kiadta zenés fotóalbumukat, ami a zenekar életét hangulatképekkel, s a világirodalom nagyjaitól kölcsönzött idézetekkel - Ady Endre, Thomas Mann, József Attila, Hamvas Béla, Kurt Vonnegut, Rejtő Jenő– tarkítja. Ezzel segíti elő, hogy az általános és középiskolai padokat elhagyók szívébe visszavezessék a költészetet, a hegedűvonóval szívet facsaró jó muzsikát, a barátok vállát átfogó sírva mulatás kiveszőnek hitt - vagy épp sosem tapasztalt - koncertélményét.
A Kiadó eddigi legnagyobb vállalkozása az a „Legendák élve vagy halva” címet viselő - már több mint húsz könyvből álló - zenészéletrajz-sorozat, aminek első magyar vonatkozású köteteként A Kaláka (első) 40 éve című könyv jelent meg, tavaly júniusban. Most pedig itt a második, a Rackák világa című fotóalbum a hasonló címet viselő lemezzel, amit épp a Gryllus Kiadó jegyez.
A 132 oldalas rendhagyó kiadványban Lajtos István fotóművész „dokumentációja” kap teret, aki két éven át bandukolt a zenekar nyomdokain, s fotózta életük minden- és ünnepnapjait. A képeket a zenekar tagjai az általuk választott klasszikus idézetekkel láttak el. S hogy a kedvcsinálás teljes legyen, a fedőlap belső oldalában elegánsan ott lapul a 13+1 új dalt tartalmazó – minden eddiginél jobban sikerült – hanghordozó is.
Mert a könyv és a CD egyaránt azt az életformát mutatja be, amiben ezek a városi igricek működnek. Ahogy koncertről-koncertre magukra és egymásra találnak, ahogy lelkesíti őket a zene, ami lelkesíti a közönséget is őket látva-hallva. A fotók sem kategóriákra bontva szerepelnek, azok is a banda életformáját követik. Épp ezért láthatjátok rajtuk boldogan, átszellemülten zenélés közben a legváltozatosabb helyszíneken, koncerten, stúdióban; szívdobogva, fáradtan, télen és nyáron, kikapcsolódva ásványvíz, sör, bor társaságában.
Úgy gondolják, hogy a klasszikusoktól vett idézetek többet mondanak róluk az olvasóknak, mintha ők tömjénezték volna benne magukat. „Azt szeretnénk bemutatni, hogy milyen is ez a zenekar, színpadon és színpadon kívül, de ügyeltünk arra, hogy egyetlen szót se szóljunk saját magunkról. A könyvben éppen ezért nem kapott helyet sem a zenekar története, sem a tagok életrajza.”A képek láttán azért a történetekre, sztorikra is kíváncsiak lennénk, mert már első pillantásra is gondolni lehet, hogy akad belőlük néhány. Mindemellett a könyv megformálása abszolút mai: sok kép, minimális szöveg, elegáns küllem.
Mert keményfedeles megjelenésével rendkívül elegáns, annak ellenére, hogy már borítója sem nélkülözi a humort. Épp ezért kevésbé érthető, hogy e roppant művészi megjelenés belül miért lett ennyire sötét? Ezek a fiúk nem ilyenek! Ugyanakkor jó látni, hogy nem Ferenczi György és a Rackajam „a kép kedvéért összeborult” fotóalbuma ez, hiszen a közösen töltött öt év alatt már alaposan egybeforrtak ők. Nemcsak egyenrangú partnerként szerepelnek ebben a könyvben – ez a különválasztás is csak a név sajátosságából adódik, különben már nem is jutna eszébe senkinek így tagolni a zenekart -, hanem még a barátoknak, ismerősöknek, ismeretleneknek is jutott benne hely.
Hátborzongatón hat a rögtön a legelején olvasható Radnóti vers, ami megalapozza a könyv üzenetét, behatárolja e zenében lüktető emberek hovatartozását. Azért egy bevezetőt, ajánlást mégiscsak olvasnánk tőlük, nem csupán a hátoldalon, a Ferenczi Gyuri által leírt szándékot. Ugyanis magukról nem, de a rackabirkáról azért adnak leírást. (Ráadásul Wikipédiát.) Vagyis kicsit „túl könnyű” munka érződik részükről ebben a kötetben.
Igaz, nem is a könyvírás a feladatuk, ők csak zenéljenek, abba pedig fektetnek kellő energiát. De ha már itt egy ilyen jó ötletű kiadvány, érdemes lett volna picit mégis beleadni magukat, mert bár a könyv így is eléri a célját, felkelti az érdeklődést, de az azonnali koncertre indulási „kényszer” elmarad.
Ezért még marad idő átolvasni, kiknek tartoznak köszönettel, s miért – férfiakról lévén szó, a jó étkeket természetesen nem felejtették el -, majd a dalok felsorolása látható, sajnos dalszövegek híján.
Hiába lapoztunk át egy teljes fotó könyvet, a CD-hez tartozó pár képmás még így is hiányzik. De ebben már sokkal inkább arról lehet szó, hogy mégiscsak ott lennénk tüzük közelében, hogy érezzük, hogy húzzák ezek az egészséges lelkű muzsikusok a koncerten. Hogy szeretik az életet, annak minden derűjét, nedűjét, szép nőit, mennyire értékelik a barátságot, de mindenek előtt a szívükből szóló jó muzsikát.
„Isten áldja meg a Jóistent!”
