A paródia paródiája még Will Ferrellnek sem megy igazán - megnéztük az Eurovízió filmet
Épp ezért kissé fáradtan hat paródiaként, Ferrell valószínűleg valahol tényleg csodálhatja a műsort, mivel meglehetősen kesztyűs kézzel bánt vele, pedig elbírt volna még pár elegáns alázást ez a film. Kicsit olyan, mintha Ferrell csodálná a műsort, és egyszerre akarná kiröhögni, de csak amolyan kedves, vele nevetős módon.
A játékidő megrövidítése is jót tett volna neki, a két óra ugyanis érezhetően hosszú ehhez a történethez. Értjük az analógiát, az Eurovíziós válogatók is fenékpróbálóan hosszúak, de feszesebb lett volna mindez másfél órában, ha már Ferrellék nem írtak annyi poént bele, hogy indokolt legyen a két óra. A poénmennyiséget jól mutatja az is, hogy a legtöbbet sikerült a háromperces előzetesbe belezsúfolni, üdítő kivételnek számít, amikor őszintén fel lehet horkanni a poénokon, mert nem mutatta meg előtte az előzetes, hol kell majd röhögni.
Az sem tesz túl jót a filmnek, hogy Lars nem túl szimpatikus főszereplő, nagy nehézségek árán lehet csak megszeretni a végére. Sokkal jobb nála Rachel McAdams, aki végre komikus oldalát is megvillantja a manókkal beszélgető, furcsa, szivárványos ruhák iránt vonzódó Sigrit szerepében. Szintén remek Dan Stevens, aki viszont kellően parodisztikus, de még nem hajlik az ízléstelenség mezsgyéjére nárcisztikus orosz szupersztárként, aki szerint Oroszországban nincsenek melegek.
Ennek ellenére a Fire Saga valahogy, kissé lagymatag módon mégis működik, egy álmos nyári délutánra kellően letompítja az ember agyát, hogy aztán azt vegyük észre magunkon, hogy a Ja Ja Ding Dong ritmusát ütjük a lábunkkal.