A nővé operált, éneklő drogkartellvezér sztorija sokaknál kicsapja majd a biztosítékot – Az Emilia Pérez már most filmtörténelmet írt
A francia rendező, Jacques Audiard (Halálos szívdobbanás, A próféta, Rozsda és csont, Dheepan: Egy menekült története, Testvérlövészek) új filmje tavaly tűnt fel Cannes-ban, amikor megnyerte a Zsűri Nagydíját (ugyanazt, amit 2015-ben a Saul fia), valamint a legjobb színésznőnek járó elismerést is, ám azt rendhagyó módon nem egyvalaki, hanem többen, a film négy főbb női szereplője, nevezetesen Karla Sofia Gascón, Zoe Saldaña, Selena Gomez és Adriana Paz. Majd jött az Európa Filmdíj decemberben, ahol szintén tarolt, többek között a legjobb európai film fődíja is nála landolt, idén pedig a Golden Globe-on diadalmaskodott, ahol újfent a legjobb film lett, musical/vígjáték kategóriában. Így nem is volt igazán meglepő az sem, hogy az Amerikai Filmakadémia is elárasztotta jelölésekkel, méghozzá tizenhárommal, ezzel pedig egy igen szűk és illusztris, 12 filmet számláló klubba került, olyan nagyságok közé, mint az Elfújta a szél, a Most és mindörökké, a Forrest Gump, a Nem félünk a farkastól, a Mary Poppins, A Gyűrűk Ura: A Gyűrű szövetsége vagy az Oppenheimer.
S valóban ritka, hogy egy ennyi nominációt kiérdemlő mozgókép a legnagyobb internetes filmadatbázison (IMDb) jelenleg csupán 5.4 csillagon álljon (e sorok írásakor).
A sztori szerint Manitas (Karla Sofia Gascón), egy drogkartell nagyhatalmú vezetője úgy dönt, maga mögött hagyja a bűn világát, s új életet akar kezdeni, méghozzá nőként. Felbéreli a dörzsölt, de mellőzött ügyvédet, Ritát (Zoe Saldaña), hogy busás honoráriumért szervezzen meg mindent, ami ehhez kell: keressen egy profi orvost, aki elvégzi a nemátalakító műtétet, szervezze meg a régi énje „halálát”, illetve helyezze biztonságba a feleségét, Jessit (Selena Gomez) és a két gyereküket.
Eltelik öt év, majd hőseinket újra összehozza a sors. Emilia szeretné újra maga mellett tudni a Svájcba küldött családját, illetve Rita segítségével létrehoz egy alapítványt, amely segít megtalálni a drogháborúk eltűnt áldozatainak holttestét, hogy a családjaik ne éljenek tovább kétségek között, és hogy megadhassák nekik a végtisztességet. S minden menne is szépen, Emilia egyenes úton halad az üdvösség felé, ám a bűnös múlt nem ereszti.
A fenti sztori egy kifejezetten izgalmas és eredeti krimi-drámát sejtet, Jacques Audiard azonban nem elégedett meg ennyivel: pofátlan módon belekeverte mindebbe még a humort (finoman), valamint (és ez akasztott ki sokakat) a musical műfaját is. Bizony, időnként dalra fakadnak és tánclépésekbe kezdenek hőseink a legváratlanabb pillanatokban, így téve az Emilia Pérezt egy felettébb furcsa műfajmixé.
Az már más kérdés, hogy a filmmel hány embert haragított magára, hiszen olyan vádakkal illették azt az utóbbi időben, mint például hogy rossz színben tünteti fel a mexikóiakat és Mexikót (ahogy egy francia látja az ottani helyzetet), hogy mexikói karaktereket nem mexikói színészekre osztanak (Gascón spanyol, Saldaña dominikai-Puerto Ricó-i származású, Gomez pedig Saldañához hasonlóan az USA-ban született, bár az ő apja mexikói), vagy viccet csinál a transzneműségből és a nemátalakításból (ami az ezen átesetteknek egy rendkívül fontos és bonyolult testi és lelki folyamat). Szóval megkapta rendesen a népharagot.
Az Emilia Pérez kétségkívül nem való mindenkinek, bizonyosan sokakat kiborít majd a formabontó stílusa, a pofátlansága, a filmes műfajok ilyetén elegyítése (az utolsó taktusban még akciójelenetet is kapunk). Azoknak viszont, akik szeretnek kimozdulni a komfortzónájukból, akik olyat keresnek a mozikban, amilyet korábban még nem láttak, és nyitottak az újdonságra, a furcsára, a szokatlanra, azok együtt tudnak majd menni Emiliáékkal. Számukra pedig a legnagyobb ajándék a csodás női szereplőgárda lesz. A valóságban is transznemű spanyol színész, Karla Sofia Gascón még Carlos Gascónként látta meg a napvilágot, és olyan filmekben tűnt fel még férfiként, mint Az 507-es széf (2002), a Mondj igent! (2004), A Noble család (2013) vagy a Vad szív című sorozat (2009-2010). A 2010-es évek végén esett át a nemátalakítás hosszú procedúráján, s természetesen ezután a karrierje is új fordulatot vett.
Nem is véletlenül, mivel Gascón érzékenyen és minden bizonnyal a saját tapasztalatait is csatarendbe állítva jeleníti meg Emiliát, akinek meg kell birkóznia ezzel az új élettel.
A film legfőbb erénye azonban mégsem ő (bár körülötte forog minden), hanem a Ritát alakító Zoe Saldaña, aki élete legjobb alakításával lepi meg és kényezteti a nézőket, s valóban egészen fantasztikus a mindent kézben tartani próbáló, először a pénzért, később azonban már elhivatottságból Emilia mellett álló, s őt mindenben támogató ügyvédként.
Azt mindenesetre a bírálók javára lehet írni, hogy a musicalbetétek itt-ott keményen leugranak a filmről (a vaginaplasztikás számot például szívesen felednénk), de szerencsére azért akadnak köztük valóban fülbemászók is, az aláfestő zene pedig kifejezetten színvonalas.
Mindent összevetve tehát elmondható, hogy az Emilia Pérez egy érdekes filmes kísérlet, ami bizonyos elemeiben működik, bizonyos elemeiben nem, mindenesetre imádnivalóan orcátlan, de valóban csak a kísérletező kedvű, csemegékre éhes közönségnek ajánlható tiszta szívvel.
