prcikk: A lesifotósok ölték meg, vagy összeesküvés áldozata lett Lady Diana? – 25 éve érte halálos baleset az egykori walesi hercegnét | szmo.hu
MÚLT
A Rovatból

A lesifotósok ölték meg, vagy összeesküvés áldozata lett Lady Diana? – 25 éve érte halálos baleset az egykori walesi hercegnét

Az „évszázad esküvője” mindenkit boldogtalanná tett.


1981. július 29-én immár a második „évszázad esküvőjét” néztem végig. Az első még 1967-ben Reza Pahlavi iráni sah és Farah Diba hercegnő koronázással egybekötött menyegzője volt, amit a nyugati világ már akkor tv-ben követhetett. Én azokban az években Rómában éltem diplomata szüleimmel, és iskolánkban dolgozatot kellett írni róla.

A második Károly walesi herceg és Lady Diana Spencer hercegnő esküvője volt, ezt Párizsban ültem végig minden kötelezettség nélkül a képernyő előtt és amikor néhány héttel később Londonba ruccantunk át, szinte nem volt egy négyzetméternyi hely, ahonnan ne a trónörökös pár nézett volna ránk, plakátokról, újságcímlapokról, és vegyes ízlésű szuvenírtárgyakról. Akkorra a sah már halott volt, családja emigrációban élt. Aligha lehetett sejteni azonban, hogy a brit álompár története is tragikus véget ér.

Soha nem volt még olyan széles körben népszerű, és – Meghan Markle feltűnéséig – olyan mértékben médiasztár tagja a brit királyi családnak, mint Lady Diana Spencer, aki alig 20 évesen ment hozzá a korona várományosához.

Korábban legfeljebb II. Erzsébet húga, Margit hercegnő adott témát a bulvársajtónak viharos magánéletével, amelybe belefért Tony Armstrong-Jones fotográfus, Peter Sellers és David Niven színészek, sőt, egyesek szerint még Mick Jagger is. De az ő afférjai nem „rendítették meg” olyan mértékben a Buckingham-palotát, mint Diana – életével, halálával és nem utolsó sorban utóéletével.

A hercegnő a maga aktivitásával, természetes eleganciával párosuló közvetlenségével, az udvari merevséget sutba vágó viselkedésével igazi médiaszereplő lett. Olyan rock-szupersztárok forogtak körülötte, mint Elton John vagy Phil Collins. A zongorista-énekes Candles In The Wind című dalát ma már úgy ismeri a világ, mint Diana gyászzenéjét, holott Elton John eredetileg Marilyn Monroe-nak akart vele emléket állítani. A Genesis frontembere pedig a 80-as évek közepétől szinte a királyi család belső köreihez tartozott, mivel állandó közreműködője volt Károly herceg jótékonysági alapítványa, a Prince’s Trust koncertjeinek. Collins később elmesélte, hogy 1991-ben a fogorvosánál futott bele a hercegnébe és egy fess fiatalemberbe, aki nem a férje volt, hanem egy James Hewitt nevű volt katonatiszt…

Diana szinte mindenben ellentéte volt a nála 13 évvel idősebb, túlságosan jóképűnek sem mondható, visszafogott, vagy, mondjuk ki, kissé unalmasnak tűnő Károlynak. A rossznyelvek szerint II. Erzsébet kezdetben csupán egy „szeleburdi gyereknek” tartotta a menyét, aki walkmannel a fején rohangál a Buckingham-palotában.

Pedig Diana nagyon régi nemesi családból származott, sőt apai részről két Stuart-uralkodó, II. Károly és II. Jakab, igaz, balkézről való utódaitól vezethette le vérvonalát, anyai nagyanyja pedig Erzsébet anyakirályné udvarhölgye volt. A népszerű Queen Mom nem éppen dicsőséges szerepet játszott Károly és Diana kapcsolatában. Mivel kedvenc unokája a walesi herceg volt, mindent megtett azért, hogy „mintavőlegényként” állítsa be őt jövendőbelijének, és elhitette vele, hogy csupán jó barátok egy bizonyos Camilla Parker-Bowlesszal. Holott az udvarban mindenki tudta, hogy ennél jóval többet jelentenek egymásnak. Amikor pedig Károly és Diana elváltak, többé a hercegné nevét sem volt szabad kiejteni az anyakirálynő előtt.

Az eszményi páros mítosza néhány év alatt elpárolgott, egyre inkább látszott rajtuk, hogy elhidegültek egymástól. Vagy lehet, hogy soha nem is voltak igazán boldogok együtt? Az HBO néhány hete bemutatott dokumentumfilmjéből, A hercegnőből (The Princess) kiderül, hogy Károly és Diana az esküvő előtt mindössze 13 alkalommal találkoztak és hogy a trónörökös boldogtalan volt, mert nem vehette el igazi kedvesét, ráadásul még féltékeny is volt Diana népszerűségére. A hercegné, mint ahogyan az az 1992-ben nagy vihart keltett Diana saját szavaival (In Her Own Words) című könyvből, illetve egy 1995-es interjúban, amelyet a BBC1 Panorama című műsorában Martin Bashirnak adott, elmondta, kezdettől fogva nem tudta lelkileg kezelni királyi státusát.

Nem csupán a később is sokszor emlegetett bulimiával küzdött, többször is idegösszeomlása volt, olyankor vagdosta magát, gyermekágyi depresszióban szenvedett, és többször kísérelt meg öngyilkosságot. Ezek mind segélykiáltások voltak a részéről, amelyeket sem Károly herceg, sem pedig a királyi család többi tagja nem volt hajlandó észrevenni.

Bashir ellen 2021-ben indult eljárás amiatt, hogy „inkorrekt eszközökkel” vette rá Dianát az interjúra, amelynek annak idején 27 millió hallgatója volt. Diana fiai, Vilmos és Harry herceg szerint az interjú rengeteget ártott édesanyjuknak és a szüleik kapcsolatának is. Az ügyet végül lezárták, az újságíró bocsánatot kért Diana családjától, ugyanakkor fenntartotta, hogy a hercegnő utólag sem bánta meg az adásban elhangzottakat.

Aztán nyilvánosan is előkerült Camilla Parker-Bowles, aki már csaknem tíz évvel azelőtt Károly kedvese volt, hogy Dianát kiszemelték neki. Kapcsolatukról a fiatal menyasszony is tudott, mi több, találkoztak is még az esküvő előtt. De a Windsor-ház nem engedhetett meg magának még egy VIII. Edward-ügyet: 1936-ban, alig egy évi uralkodás után azért kellett Edwardnak lemondania a királyságról, mert számára a trónnál fontosabb volt egy elvált amerikai nő, Wallis Simpson szerelme.

Akkor még nem sejtették, hogy éppen Diana kisebbik fiával, Harry-vel ismétlődik meg a történelem, igaz, neki nincs reális esélye arra, hogy király legyen, így megengedhette magának az elvált amerikai nőt, Meghan Markle-t. A királyi család többi tagjával való egyre rosszabb kapcsolatuk már egy másik történet. Végül Károly és Diana 1992-ben külön költöztek, majd 1996 augusztus 28-án hivatalosan el is váltak.

Alig telt el egy év, és 1997. augusztus 31-én Diana halálos autóbalesetet szenvedett Párizsban az Alma-híd alagútjában. Hivatalosan annyit közöltek, hogy sofőrje a megengedettnél nagyobb sebességgel hajtott, és nagy mennyiségű alkoholt találtak a vérében. A szerencsétlenségben a sofőr és Diana partnere, Dodi al-Fayed egyiptomi filmproducer és milliárdos-örökös is életét vesztette. Látszólag egyszerű a képlet. Ennek ellenére negyedszázada tartják magukat azok az elméletek, melyek szerint Diana valójában gyilkosság áldozata lett, és a szálak „a legmagasabb körökbe” vezetnek.

Íme néhány „bizonyíték” e teóriákra.

Diana halála után ismertté vált, hogy a walesi hercegi pár válása után Diana egy feljegyzést írt inasának, amelyben kijelentette: élete legveszélyesebb időszakát éli, mert valaki egy autóbalesetet készít elő ellene, amelyben olyan súlyos sérülést szenvedne, hogy többé nem állhatna Károly újabb házasságának útjába.

A „merénylet” oka lehetett, hogy a királyi család ellenezte Diana viszonyát Dodi al-Fayeddel. Keringtek olyan hírek is, főleg Dodi apja, Mohamed jóvoltából, hogy Diana várandós volt, és a pár az eljegyzést tervezte. Azt pedig a Buckingham-palotában elképzelhetetlennek tartották, hogy egy leendő trónörökös, Vilmos herceg anyja egy muszlimhoz menjen feleségül.

A vértesztek azonban cáfolták Diana terhességét, és arra sem volt bizonyíték, hogy Dodi feleségül akarta volna venni a hercegnőt. Annál is kevésbé, mert akkoriban az egyiptomi aranyifjúnak még volt egy jegyese Kelly Fischer amerikai modell személyében, aki állítólag be is perelte őt, de Dodi halála után visszavonta keresetét. Voltak azonban, akik azt állították, hogy a francia orvosok eltitkolták a terhességi teszt valódi eredményét, és ezért is balzsamozták be olyan gyorsan Diana holttestét.

Esetleg a brit titkos szolgálat keze volt Diana halálában? Richard Tomlinson, egykori MI6-tiszt terjesztette el azt a pletykát, mely szerint látott olyan aktákat, amelyek egy „külföldi közéleti személyiség” párizsi meggyilkolásáról szóltak, és a leírás kísértetiesen hasonlított Diana balesetéhez.

Tetejébe még azt is állította, hogy Henri Paul, a sofőr, az MI6 informátora volt. Csakhogy Tomlinsont éppen titkos iratok kiszivárogtatása miatt küldték el a titkos szolgálattól, és köztudott volt róla, hogy mindent megtesz a szervezet lejáratásáért.

Az MI6-szál azonban még a gépkocsi halálos útvonalával kapcsolatban is előkerül, ugyanis Paul nem azon az úton ment a Ritz szállótól Dodi al-Fayed lakásához, amerre szokott, hanem váratlanul az Alma-alagút felé vette az irányt. Egyesek látni véltek akkor egy erős reflektort, ami elvakíthatta a vezetőt.

És ha Henri Paul nem is volt részeg? A konteóhívők szerint ez a hír is csak elterelés volt, mert a nyilvánosságra hozott vérteszt, amely szerint Paul a francia törvények által megengedett alkoholmennyiség háromszorosát fogyasztotta, nem is a sofőré, hanem egy öngyilkosé volt.

Mivel Diana még élt, amikor a mentők megérkeztek, felmerült az is, hogy miért nem a legközelebbi kórházba vitték, akkor talán megmenthették volna az életét. A hivatalos jelentés szerint azonban a hercegnő olyan sérüléseket szenvedett, hogy a leggyorsabb beavatkozással sem élhette volna túl azokat.

A balesetnek egyetlen túlélője volt, Trevor Rees-Jones, Dodi al-Fayed testőre. Dodi apja szerint ő tudott az előre megtervezett balesetről, de semmit sem tett annak megakadályozására, sőt, még utána is hallgatott, mert állítólag a brit titkos szolgálat halálosan megfenyegette és azt állította, hogy fejsérülése miatt csak részben emlékszik a történtekre.

Akárhogy is történt, miután Lady Dianara – elvált Károlytól –, a legmocskosabb rágalmakat szórta a bulvársajtó. Halálával egyszerre megdicsőült, ő lett a „Szívek Királynője”, akihez azóta is állandóan hasonlítgatják fiai párjait, akár öltözködésükről, akár viselkedésükről van szó.

Szinte mindenki, aki életében egyszer találkozott vele, megírta a maga Diana-történetét, számtalan film is készült róla, amelyek szinte kivétel nélkül újabb heves vitákat váltottak ki, vagy a tragikus esemény tálalása, vagy Diana bemutatása miatt. A legjobb film kétségkívül Stephen Frears alkotása, A királynő, amely Oscar- és Golden Globe díjat nyert Dame Helen Mirren főszereplésével, II. Erzsébet és miniszterelnöke, Tony Blair szemszögéből mutatja be a tragédiát. A 2016-ban indult Netflix-sorozat, A korona (The Crown) viszont különösen a 4. évadjával váltott ki a királyi család tisztelőiben nagy felháborodást, amelyben Lady Diana is megjelenik. A film alkotói a bírálók szerint ugyanis sokszor túlságosan szabadon kezelik a valós tényeket.

Miközben van egy olyan, nem is elképzelhetetlen verzió, hogy tényleg baleset volt, és Henri Paul azért hajtott olyan őrült módon, mert le akarta rázni az őket mindenhová követő paparazzókat.

A szenzációra éhes lesifotósok már régóta megkeserítették Diana életét, aki kezdetben élvezte a nagy nyilvánosságot – az HBO-filmben megszólalók között volt, aki úgy vélte: már túlzásba is vitte, mintha mindenütt ott akarna lenni – de már 1993-ban egy jótékonysági esten közölte, hogy a jövőben kevesebbet kíván szerepelni saját és gyermekei nyugalma érdekében. A párizsi baleset után a rendőrség kilenc paparazzót vett őrizetbe és emberölés vádjával indult ellenük eljárás. A vádakat végül 2002-ben ejtették, csupán hármukat „ítélték el” magánélet-megsértés címén és jelképes egy eurós pénzbüntetést kaptak.

A teljes igazságot valószínűleg sosem tudjuk meg, Diana halála azonban megrendítő csapást jelentett a brit korona sérthetetlennek hitt tekintélyére, amelynek a kegyelemdöfést talán éppen kisebbik fia, Harry herceg és felesége, a Dianánál is „fékezhetetlenebb”, elvált amerikai Meghan Markle fogja megadni. És alig három hónappal azelőtt, hogy a sussexi hercegi pár bejelentette, hogy visszavonul a királyi ranggal járó kötelezettségektől és a tengerentúlra költözik, Harry dühös kirohanást intézett a bulvársajtó ellen és bevallotta: retteg attól, hogy felesége ugyanazoknak a „nagyhatalmú erőknek” lesz az áldozata, mint amelyek megölték az édesanyját…


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


MÚLT
A Rovatból
„Az anyja lehetnék” – Edith Piaf 20 évvel fiatalabb szerelmét mindenki aranyásónak tartotta, amíg ki nem nyitották a végrendeletet
A francia sanzon királynőjének utolsó férje, Théo Sarapo pénz helyett hatalmas tartozást örökölt. Megtehette volna, hogy lemond mindenről, és éli világát tovább. Ő más utat választott.


Párizs, 1962 ősze. A vakufények és a tolakodó újságírók gyűrűjében egy törékeny nő kapaszkodik egy nála majdnem húsz évvel fiatalabb, feltűnően jóképű férfi karjába. A legendás Edith Piaf, a sanzon királynője ekkor már súlyos beteg. Az orvosok többször megműtötték,

a teste lassan felmondta a szolgálatot, a hangja, amely egykor milliókat babonázott meg, már csak foszlányokban emlékeztet régi önmagára.

Ebben a kétségbeejtő állapotban mutatja be a világnak új férjét, a görög származású párizsi fodrászfiút, Théo Sarapót, polgári nevén Théophanis Lamboukast. A közvélemény és a sajtó azonnal ítéletet mond. A lapok hasábjain és a kávéházak teraszain mindenki biztosra veszi, hogy a fiatalember kizárólag a világsztár hatalmas vagyonára és a busás örökségre pályázik. A kegyetlen pletykák futótűzként terjednek, miközben a valóság, amely a zárt ajtók mögött és a későbbi végrendelet soraiban lapul, egy egészen más, sokkal megrendítőbb történetet rejt.

A provokációnak tűnő kapcsolat 1962 januárjában kezdődik, amikor a zenei karrierről álmodó Sarapo megismerkedik az énekesnővel.

A viszony gyorsan komolyra fordul, és a pár 1962. október 9-én, napra pontosan egy évvel és egy nappal Piaf halála előtt, hivatalosan is összeköti az életét.

A házasulók a párizsi tizenhatodik kerületben tartják a polgári szertartást, majd a görög ortodox Szent István-székesegyházban tesznek fogadalmat Isten színe előtt. A frigy nem hoz békét, sőt, valóságos sajtócunamit indít el. A korabeli újságírók „a görög gigoló” névvel illetik a férfit, és a gúnyolódás még Piaf közvetlen környezetét is megmérgezi. A házasság előtti hezitálás egyik legmélyebb pillanatában maga az énekesnő is szinte visszakozik.

„Mindent törölj, nevetséges leszek, az anyja is lehetnék!”

– mondta Edith Piaf Danielle Bonel titkárnőnek és bizalmasnak a házasságkötés előtti feszült pillanatokban.

Csakhogy a reflektorok vakító fénye és a gúnyolódó címlapok mögött egy egészen más dinamika működik a mindennapokban. A színpadon még egy utolsó, hatalmas fellángolást élnek át együtt. Duóként állnak a közönség elé, és 1962-ben közösen veszik fel Michel Emer szerzeményét, az À quoi ça sert l'amour? című dalt. Szeptember 27-én a párizsi Olympia színpadán is együtt énekelnek, majd 1963-ban a Bobino színházban adnak közös estet. A zenei kémia működik, de a színpadi fények kialvása után Sarapóra egy sokkal nehezebb szerep vár. Piaf állapota drasztikusan romlik. Házaspárként Dél-Franciaországba, először Cap-Ferrat, majd Plascassier térségébe költöznek, ahol bérelt villákban próbálják átvészelni a legnehezebb hónapokat. Sarapo ekkor már nem csupán férj és duettpartner, hanem teljes munkaidős ápoló.

Ő viszi a karjában a feleségét, amikor az már képtelen lábra állni, ő eteti kanállal, ő viszi ki a friss levegőre, és egyetlen percre sem hagyja magára,

miközben azok a barátok és haszonlesők, akik évtizedekig a tehetségéből éltek, sorra elmaradnak mellőlük.

A végjáték 1963 októberében érkezik el. Edith Piaf október 10-én, a Grasse közelében fekvő Plascassier-ben örökre lehunyja a szemét. A halál pillanata után Sarapo és a legszűkebb baráti kör egy utolsó, kétségbeesett és törvénytelen lépésre szánja el magát. Mivel Piaf mindig is azt hajtogatta, hogy Párizsban szeretne meghalni és onnan akar végső útjára indulni,

a férj és a kísérők aznap este egy mentőautóval, a legnagyobb titokban a francia fővárosba viszik a holttestet.

A hivatalos bejelentést csak másnap, október 11-én teszik meg Párizsban. Az egész országot mélyen megrendíti a hír. A lemezboltok polcairól a hétvége folyamán a vásárlók az összes Piaf-lemezt elkapkodják.

„Edith Piaf reggel hétkor halt meg Párizsban, és néhány órával később barátja, Jean Cocteau… egy órakor maga is meghalt” – írta Janet Flanner újságíró a gyász napjainak krónikásaként.

A temetés a Père-Lachaise temetőben tízezreket vonz, a tömeg szinte áttöri a kordonokat. Amikor azonban a nemzeti gyász első hullámai elülnek, a család szembesül a hagyatékkal. A pletykák és a rosszindulatú várakozások szerint a fiatal özvegy most teszi rá a kezét a mesés vagyonra. A végrendelet felolvasásakor azonban mindenki elnémul.

A mítoszokkal ellentétben Edith Piaf nem hagy maga után milliókat. Sőt, egyetlen fillért sem hagy hátra.

Helyette egy gigantikus, felfoghatatlan méretű adóssághegy szakad a férj nyakába. A francia jogszabályok értelmében a házastársi öröklés során a tartozások is automatikusan az életben maradt félre szállnak. Piaf az élete során ugyan rengeteg pénzt keresett, de a bőkezűsége, a hatalmas háztartás fenntartása, a barátok folyamatos pénzelése, valamint az utolsó évek brutális orvosi és klinikai költségei teljesen felemésztették a bevételeit. A közkeletű adatok hétmillió francia franknyi azonnali tartozást említenek.

„A világ azt hitte, mérhetetlenül meggazdagodtam. Szeretném ezt egyszer s mindenkorra tisztázni. Edith halálakor nagyon kevés pénze maradt.

Nyilván sokat keresett, de mindent felemésztettek a háztartás fenntartásának költségei, a klinikák, a betegség, az orvosok – én pedig egy évvel később mintegy negyvenmillió frank adófizetési kötelezettséggel találtam szembe magam.

A lemezek után semmit sem kapok, mert a jogdíjakat bérként kezelik; márpedig örökösnek bért nem fizetnek. Így tehát kizárólag a szerzői jogok maradnak” – nyilatkozta Théo Sarapo énekes, Piaf özvegye.

Bár Sarapo megörökli a jogokat és dönthet az életmű felhasználásáról, ez azonnali készpénzt nem jelent az adóhatóság és a hitelezők felé. Ahelyett, hogy lemondott volna az örökségről és új életet kezdett volna, vállalta a teljes adósságállományt, és visszatért a színpadra. Éveken keresztül megállás nélkül koncertezett, turnézott és új dalokat vett fel, hogy minden megkeresett frankot a hitelezőknek és az adóhivatalnak utaljon át.

„Théo úgy döntött, hogy maradéktalanul visszafizeti ezeket az adósságokat. És ez sikerült neki”

– mondta Catherine Glavas Lamboukas, Piaf egyik örököse.

A sors azonban nem ad hosszú és békés életet a tartozásaitól végre megszabaduló férfinak. 1970. augusztus 28-án Sarapo a Limoges melletti Panazolnál, a D941-es úton haladt a Citroën autójával, amikor egy ittas sofőr letérítette az útról. A jármű egy fának csapódott. A mentők még élve emelték ki a roncsok közül, de a harmincnégy éves férfi három órával később a limoges-i kórházban belehalt a sérüléseibe. A család a legfőbb kívánságának megfelelően intézte a temetést.

A párizsi Père-Lachaise temetőben, Edith Piaf családi sírjában helyezték örök nyugalomra. Neve ott áll a fekete márványon, pontosan a felesége lábainál.

A férjtől aztán a családja örökölte Edith Piaf szerzői jogait. A testvérei ma Amerikában élnek és tovább ápolják az énekesnő emlékét.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
MÚLT
A Rovatból
„Míg én az egyik asztalnál a Nemzeti dalt írtam, feleségem a másik asztalnál nemzeti fejkötőt varrt” - Így indultak Petőfiék a Pilvaxból
1848. március 15. egy esős nap volt, a pesti utcák macskakövein megállt a víz, de a Pilvax kávéház benti melegében már forrott a levegő, és a gőzölgő feketekávé fölött a fiatal irodalmárok lelkesen szőtték terveiket.


Egy maroknyi huszonéves fiatalember ül a híres közvélemény-asztal körül, papírokat szorongatnak, miközben a kinti szürkeséget lassan felváltja a történelem egyik legfényesebb napja. Jókai Mór feláll, és felolvassa a tizenkét pontot, majd Petőfi Sándor hangja zengi be a termet a Nemzeti dallal.

A lelkesedés azonnal az utcára sodorja a társaságot, egyenesen a Landerer és Heckenast nyomda felé veszik az irányt. Amikor a tömeg délelőtt tizenegy óra harminc perc körül megérkezik a nyomdához, cenzúra nélkül kinyomtatják a követeléseket és a verset.

Nem sokkal később a városházán Szepessy polgármester és a tanács tagjai is aláírják a dokumentumot, Rottenbiller Lipót pedig az ablakból felmutatja a friss ívet, amivel hivatalosan is megszületik a szabad sajtó első terméke Pesten.

„Egy csapat poéta, ki politikát csinál, s aztán tízezrei a csatatéren elesett hősöknek… És mégis dicső nap volt ez!” - írta Jókai Mór az Emlékeimből című művében.

A márciusi ifjak legszűkebb magjához Petőfi Sándor baráti és irodalmi köre tartozott. A költő mellett Jókai Mór író, Vasvári Pál történész és Irinyi József publicista, a tizenkét pont első változatának megfogalmazója vitte a prímet.

Hozzájuk csatlakozott Irányi Dániel, Degré Alajos ügyvéd, Bulyovszky Gyula újságíró és Vajda János költő, valamint több tucatnyi, ma már kevésbé ismert fiatal.

A történészek máig vitatkoznak a csoport pontos létszámán, hiszen tágabb értelemben a korszak teljes harminc év alatti, politikailag aktív radikális ifjúságát ide sorolják.

A kortársak mindenesetre lenyűgözve figyelték őket. „Petőfit hallva az emberekben a kebel mintha lángba csapott volna fel” - mondta Degré Alajos a Visszaemlékezéseimben.

A Pilvax a reformkori pesti kávéházi kultúra lüktető központjaként működött. A napi menü egyszerű és praktikus elemekből állt. Reggelente kávét és tejet ittak, amihez kiflit, kalácsot vagy kuglófot ettek.

Napközben meleg ételek, hideg falatok, kolbász és virsli is felkerült az asztalokra.

Petőfi a visszaemlékezések szerint szinte mindig a legolcsóbb reggelit választotta a kínálatból. A társaság tagjai a kávé mellett előszeretettel fogyasztottak helyi fehér és vörös borokat, csemegeborokat, hideg időben pedig forralt bort kortyolgattak, a sör viszont egyáltalán nem számított divatos italnak a köreikben.

Békeidőben a Pilvax sokkal többet jelentett egy egyszerű vendéglátóhelynél, valóságos nyilvános klubként funkcionált.

A fiatalok újságokat olvastak, parázs politikai és irodalmi vitákat folytattak, asztaltársaságokat alakítottak, mint például a Tízek Társasága vagy a Fiatal Magyarország.

Ha éppen nem a nemzet sorsát vitatták meg, tekéztek, biliárdoztak, vagy Rózsavölgyi Márk kis zenekarának muzsikáját hallgatták. Az akkori kávéházi hangulatot jól jellemzi egy korabeli leírás, amely szerint azok, akik e mulatóhelyen újságot nem olvasnak, nem tekéznek vagy a játszókat nem nézik, többnyire politikai vagy irodalmi dolgokról szoktak egymás közt beszélgetni.

A forradalmi ifjúság nemcsak a gondolataival, hanem a megjelenésével is diktálta a trendeket.

A nemzeti érzelmek kifejezése a divatban is egyértelműen megmutatkozott. A férfiak magyaros viseletet hordtak: zsinóros dolmányt, nadrágot, vállra vetett mentét, és különösen népszerűnek számított a derékban szabott, testhez álló attila.

A nyugati, párizsi stílusjegyek és a hagyományos magyar elemek tudatosan keveredtek a ruhatárukban.

A frizurák és a kiegészítők terén a Kossuth-kalap hódított, ami a büszke magyaros tartást szimbolizálta.

A legnagyobb slágernek természetesen a nemzeti színű kokárda és karszalag számított, amelyeket a pesti hölgyek, köztük Szendrey Júlia készítettek a férfiak számára, akik ezeket a mellükön vagy a kabátjukon viselték.

„Míg én az egyik asztalnál a Nemzeti dalt írtam, feleségem a másik asztalnál nemzeti fejkötőt varrt” - jegyezte fel Petőfi Sándor a naplójában.

A színsorrend körül ugyan a szakértők a mai napig vitatkoznak, de a múzeumban őrzött eredeti Petőfi-kokárda egyértelműen piros-fehér-zöld elrendezést mutat.

A kávéházi viták végül március idusán értek be igazán, amikor a fiatalok szigorú menetrend szerint vitték végig a napot. A nyomdai siker után délután hatalmas nagygyűlést tartottak a Nemzeti Múzeumnál, majd a tömeg elindult Budára, hogy kiszabadítsa börtönéből Táncsics Mihályt.

Az eufórikus nap a Nemzeti Színházban érte el a csúcspontját. A közönség közkívánatra a Bánk bánt követelte a színpadra.

Az előadás azonban nem ment le végig, a színházba betóduló hatalmas tömeg miatt a játék félbeszakadt, a helyét pedig spontán ünneplés, éneklés, szónoklatok és ünnepi kórusok vették át.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

MÚLT
A Rovatból
Először azt hitték, itt a világvége: a Niagara-vízesés vize többször is elapadt az évek során
Egyik alkalommal éppen 1848 tavaszán, amikor Európa szerte forradalmak robbantak ki.
Sz. E. Fotó: Fortepan - szmo.hu
2026. március 22.



Képzeld el, amint több száz ember égő fáklyákkal a kezében sétál a Niagara-vízesés peremén. Pontosabban a vízesés hűlt helyén, miközben lent a meder közelében, ahol percekkel korábban még tajtékzott a víz, lovas katonák ügetnek.

Ez nem egy filmjelenet, hanem maga a valóság.

Többször is megtörtént, hogy a világ egyik leghíresebb természeti csodája egyszerűen megszűnt létezni.

A Niagara valójában nem egy, hanem három vízesés összefoglaló neve. A legnagyobb, a Patkó-vízesés javarészt Kanadához tartozik, tőle a Kecske-sziget választja el az amerikai oldalon lévő két kisebb zuhatagot, a Menyasszonyfátyol-vízesést és az Amerikai-zuhatagot.

1848 tavaszán, egyébként akkor, amikor Európában pont fegyveres felkelések és forradalmak zajlottak, egy kivételesen hideg tél után a márciusi meleg és az erős keleti szél hatalmas jégtömeget tolt az Erie-tóból a Niagara folyó torkolatába.

A jég hatalmas gátat képzett, ami harminc-negyven órára teljesen elzárta a víz útját. A vízhiányt először a folyóparti malmok tulajdonosai vették észre, amikor a malomkerekek megálltak.

A hírre ezrek özönlöttek a helyszínre, és óvatosan bemerészkedtek a száraz mederbe. Az emberek olyan fegyvereket találtak a sárban, amiket feltehetően az amerikai csapatok hagytak ott egy 1814-es csata után. Március 29-én éjjel több százan fáklyákkal sétáltak a vízesések peremén, miközben az amerikai lovasság a mederben ügetett. A folyó másnap indult meg újra, amikor a szélirány megváltozott, és a jégdugó feloszlott.

1903. március 22-én az amerikai oldalon ismét elapadt a víz.

A látványosságnak pedig Kanadából és az Egyesült Államokból is a csodájára jártak. A szakértők szerint azonban az 1848-as volt az egyetlen teljes, természetes leállás, a későbbi esetek inkább rendkívül alacsony vízhozamot jelentettek.

1969-ben azonban már szándékosan szüntették meg a vízesést.

Egy 1965-ös helyi újságcikk ugyanis a zuhatag végét jósolta, mivel a korábbi, 1931-es és 1954-es sziklaomlások törmeléke már megfelezte a vízesés magasságát. A közösségi nyomásra egy amerikai-kanadai bizottság jött létre, hogy felmérjék a helyzetet.

1969. június 12-én egy 180 méter hosszú, 28 ezer tonna kőből és földből épített gáttal elzárták a vizet az amerikai oldalon. Mérnökök precízen felmérték a sziklafalat, 48 kőzetfuratot vettek, és érzékelőket telepítettek a kőzettömbök mozgásának figyelésére.

A munkálatok közel fél évig tartottak, majd november 25-én a gát elbontásával a víz újra a régi medrében zubogott. A vizsgálatok után úgy döntöttek, a leomlott törmeléket nem távolítják el.

A Niagara minimális vízhozamát egy 1950-es amerikai-kanadai egyezmény szabályozza, és egy 1954-ben épült gát segít a víz elosztásában a vízesések és az erőművek között.

Hogy az 1848-as esemény ne ismétlődhessen meg, 1964 óta minden télen úszó jégtörő gátat telepítenek a folyóra, ami megakadályozza a jégdugók kialakulását. A vízesés „kiszárításának” ötlete időnként felmerül egy-egy nagyobb felújítás, például hídcsere miatt, de ez ma már hatalmas turisztikai és környezetvédelmi kérdéseket vetne fel.

Via National Geographic, Pangea blog


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

MÚLT
A Rovatból
Brutális hatalmi játszmát játszottak Báthory Erzsébettel – ezért kellett vérgrófnőt csinálni az ország leggazdagabb asszonyából
Thurzó György nádor 1610-ben indított vizsgálatot a grófnő ellen, több száz tanút hallgattak ki. A peres eljárás nélkül, házi őrizetben tartott úrnő vagyonát végül a rokonok és a korona osztotta fel.


Képzeljük el az ország leggazdagabb, legnagyobb hatalommal bíró asszonyát, aki elképesztő méretű birtokbirodalmat irányít, hatalmas vagyonokat mozgat, és még a királyi udvar is súlyos összegekkel tartozik neki. Aztán képzeljük el, ahogy ezt a briliáns, kőkemény üzletasszonyt a történelem és a politika egyetlen tollvonással átírja egy B-kategóriás horrorfilm vérben fürdő szörnyetegévé. Pontosan ez történt Magyarország leghírhedtebb grófnőjével.

Vajon tényleg szüzek vérében fürdött a csejtei vár úrnője, vagy csupán a politikai elit festette vörösre a nevét, hogy rátehesse a kezét a mesés vagyonára?

A levéltári poros iratok nagyon is beszédesek. Amit feketén-fehéren bizonyítani tudunk, az egy teljesen más történetet rajzol ki, mint a kor vádpontjai. A Magyar Nemzeti Levéltár hivatalos iratanyagai egy szikár, rideg, de annál izgalmasabb hatalmi játszmát mutatnak be, ahol a vérnél sokkal fontosabb szerepet játszott a pénz.

Ami a tények csupasz vázát illeti: Báthory Erzsébet 1560-ban született Nyírbátorban, és 1575-ben ment feleségül Nádasdy Ferenchez, a kor egyik legjelentősebb hadvezéréhez. Házasságukkal a két hatalmas család vagyona egybeolvadt, létrehozva egy olyan birtokbirodalmat, amely várakat, városokat és falvak tucatjait foglalta magába.

Férje 1604-es halála után Erzsébet egyedülálló, önállóan döntő, hatalmas vagyon felett rendelkező özvegyasszonyként maradt a politika színpadán.

Ő irányította a több százezer holdas birtokot, támogatta a külföldön tanuló peregrinus diákokat, jobbágyaival szeretettel bánt. Hitelesnek minősült levelei alapján egyértelműen szociális érzékenységgel megáldott, istenhívő asszony volt. Gyógyítással is foglalkozott, kastélya kórházként is működött.

Mivel nem volt hajlandó újraházasodni, hatalma sokak számára kényelmetlenné vált. 1610 márciusában a grófnő saját rokona, Thurzó György nádor hivatalos vizsgálatot indított ellene. A következő másfél évben, 1611 júliusáig, összesen 317 tanút hallgattak ki, főként a nyugat-dunántúli birtokokon. Az iratokból kiderül, hogy a vallomások döntő többsége hallomásokon alapult, közvetlen, perdöntő bizonyítékot a nyomozók nem találtak. Az 1610. december 29-i, hírhedt csejtei rajtaütés során sem került elő semmi, ami a tömeges gyilkosságokról szóló legendákat alátámasztotta volna. A grófnőt ennek ellenére soha nem állították bíróság elé.

Míg cselédei közül többet 1611-ben, kínvallatás után tett vallomások alapján elítéltek és kivégeztek, Báthory Erzsébetet formális ítélet nélkül csejtei várába zárták.

Itt halt meg 1614. augusztus 21-én. Hogy pontosan hol temették el, máig vita tárgya; a csejtei templom kriptájának feltárását sosem engedélyezték, a helyi közösség pedig a mai napig megosztott a grófnő megítélésében.

Ha a 17. századi jegyzőkönyvekben nincs nyoma a vérgőzös szörnyetegnek, akkor honnan ered a kép, amit a világsajtó és a popkultúra annyira szeret? A válasz nem a bírósági termekben, hanem a könyvtárak polcain keresendő.

A szűz lányok vérében fürdő, örök fiatalságra vágyó grófnő motívuma több mint egy évszázaddal a halála után, 1729-ben bukkant fel először nyomtatásban.

Turóczi László jezsuita szerző „Tragica Historia” című munkájában egy moralizáló példázatot írt le egy hiú, protestáns asszonyról, aki egy véletlen pofon után fedezte fel, hogy a szolgálólány vérének cseppjeitől kisimul a bőre. Turóczi szerint a grófnő ekkor tette fel a végzetes kérdést: „Micsoda? Ha ilyen kismennyiségű vér ilyen nagy finomságot kínál, mi mindenre lenne képes, ha teljesen átitatna?” Ebből az egyetlen, irodalmi fordulatból nőtt ki a teljes vérfürdő-mítosz.

A legendás 650-es áldozati szám is egy későbbi kor terméke, amely egy soha elő nem került, állítólagos naplóra hivatkozik.

A modern történetírás ezt egyértelműen legendának tartja. „Ez nyilvánvalóan egy bugyuta mese, ami kapóra jött Turóczinak, hogy befeketítsen egy református asszonyságot” – foglalja össze a vélekedést Szibler Gábor helytörténész a National Geographic magyar kiadásában. A józan ész is a mítosz ellen szól. Tony Thorne, a King’s College London kutatója és a témával foglalkozó könyv szerzője rámutatott:

„A kozmetikai vérfürdő ötletével szembeni egyik prózai ellenvetés az, hogy a vér gyorsan megalvad.”

A mese tehát irodalmi, de a háttérben kőkemény politikai és gazdasági érdekek húzódtak.

A Báthory–Nádasdy-vagyon királyi mércével is hatalmas volt, a bécsi udvar pedig jelentős összegekkel tartozott a családnak. Egy önálló, hatalmas befolyással bíró, újraházasodni nem akaró özvegyasszony, aki a Habsburgokkal feszült viszonyban álló erdélyi rokonokkal is kapcsolatot tartott, komoly politikai kockázatot jelentett. A grófnő protestáns vallása a katolikus ellenreformáció korában szintén támadási felületet biztosított. A vádak,

a per nélküli elzárás és a vagyon későbbi felosztása a rokonok és a korona között egy olyan forgatókönyvet sejtet, ahol a cél nem az igazságszolgáltatás, hanem egy kényelmetlen hatalmi tényező eltávolítása és a vagyon megszerzése volt.

A modern kutatók is egyre inkább a politikai konspiráció irányába hajlanak. Kimberly L. Craft amerikai ügyvéd és történész, az „Infamous Lady” című könyv szerzője egy podcastinterjúban egyértelműen fogalmazott: „Nem ölt meg 600 embert.” Majd hozzátette: „Meghalt 30 vagy 50? Igen.” Ez a szám már sokkal közelebb állhat a valósághoz, ami egy kora újkori nagybirtokon, a kor kegyetlen fenyítési szokásai mellett elképzelhető, de messze elmarad a ponyvák rémtörténeteitől. A „nő mint szörnyeteg” toposzának túlhajszolása ellen emel szót Annouchka Bayley, a Cambridge-i Egyetem docense is.

„Ennél jobbat érdemel, mindannyian jobbat érdemelünk” – mondta, utalva arra, hogy a történelem hajlamos démonizálni a hatalommal bíró nőket.

A helyiek emlékezete is kettős. „Vannak legendák Báthory Erzsébetről... Az idősebbek hisznek ezekben a mesékben, de a fiatalabbak talán már kevesebbet tudnak róluk” – nyilatkozta egy csejtei gazda.

A legenda életben tartásához persze nagyban hozzájárult a modern popkultúra is. Juraj Jakubisko 2008-as Bathory című filmje vagy Julie Delpy 2009-es A grófnő (The Countess) című alkotása, bár eltérő módon, de tovább formálták a mítoszt. Ezek a filmek, a zenei feldolgozások és a népszerű „true crime” műsorok gyakran a 18. századi irodalmi toposzokat kezelik tényként, ezzel újra és újra megerősítve a vérgrófnő képét a köztudatban, miközben a bonyolult politikai és gazdasági háttér a feledés homályába merül.


Link másolása
KÖVESS MINKET: