„A Kaczifánt egy olyan gyerek, aki nő, mint a gomba, én pedig futok utána, hogy segítsem” – csodákat művel a gyerekekkel a művészet- és a kutyaterápia
A gyömrői Kaczifántra akkora az igény, hogy rövid időn belül már a másodikat nyitja Pest megyében. Egy kutyás ismerősével gyorsan összehoztak egy olyan csoportot is, ahol a mozgásterápiát és a művészetterápiát ötvözik az állatasszisztált terápiával. Megkérdeztük tőle, hogy mi a siker titka.
– A honlapod szerint a Kaczifánt egyszerre művészet- és mozgásterápia, sulielőkészítő, kézműves workshopok és rendezvények otthona is egyben. Hogyan írnád le laikusok számára a munkádat?
– Rögtön tudtam, hogy nem egyetlen területtel szeretnék foglalkozni. Hiszem, hogy minél több területet vonunk be egy foglalkozás során, annál erősebb lesz a hatása. Szeretek több irányba gondolkodni, több aspektusból megközelíteni a dolgokat, és mindig tanulni valami újat. Mára, ha aposztrofálnom kell a Kaczifántot, akkor az élmény-, alkotó- és fejlesztőközpont a legtalálóbb kifejezésem rá, amely nemcsak a gyerekeket akarja megszólítani, de a szüleiket és más felnőtteket is, akik szeretnének önmagukkal is törődni, vagy éppen együtt közösséget építeni.
– És pontosan mi az a művészetterápia?
– Amit én leginkább kiemelnék, hogy a segítségével teljesen más szemszögből látod meg magad, és annyi árnyalatodat fedezed fel, ahány csoporttársad ül veled a körben alkalomról alkalomra. Csoportvezetőként a képzőművészetet, a biblioterápiát, a mozgást és a zenét hívjuk segítségül, ezekkel alkotunk, vagy épp ezeket dolgozzuk fel egy adott téma kapcsán. Mindig nagyon fontos kiemelni, hogy egy művészetterápiás csoportfoglalkozáson való részvétel semmilyen művészi gyakorlatot vagy vénát nem igényel. Hallgathatunk zenét is, a lényeg mindig az, hogy figyeljük a felbukkanó érzéseket és gondolatokat, ezt követően pedig azt, hogy a többiek miről számolnak be.
Számomra a művészetterápia egy lehetőség. Lehetőség azoknak, akik úgy érzik, hogy elakadtak, akik nem bíznak magukban, akik szeretnék megtapasztalni azt az érzést, ami a gyerekekre jellemző.
– Ahogyan tudom, közintézményből igazoltál át, hogy a saját fejed után menj. Mi az, ami elől „elmenekültél”: mivel nem értettél egyet és miben szerettél volna újítani, mit szerettél volna máshogy csinálni?
– A menekülés szót esetemben azért túlzónak érzem. Egy igen speciális magánintézményben dolgoztam majdnem 10 évig, ahol rengeteget tanultam. Mellette végeztem el a képzéseket, és elkezdtem órákat tartani délutánonként. Ez egy nehéz, konfliktusokkal tarkított, ám izgalmas folyamat volt, de része az útnak, ami a Kaczifánthoz vezetett. Örültem a lehetőségeknek, aztán egy idő után már nem éreztem a haladást. Egy óvodában bármennyire is adódhatnak új feladatok, a napi rutin és az adott hely szokásai nemigen változnak. A Covid előtt már volt egy próbálkozásom, de azt követően éreztem, hogy nekem tovább kell mennem. A járvány sok olyan problémát hozott felszínre, ami már addig is érzékelhető volt, mind intézményi, mind személyes vonatkozásban. Szerettem volna új feladatokat, szerettem volna, ha nem kell nyolc óra munka után tovább indulni a „második műszakra” – amit akkorra már be kellett látnom, hogy sokkal jobban élvezek, mint a nap első felét.
Szerencsém volt, mert felismertem, hogy milyen élethelyzetben vagyok, és van mögöttem egy támogató férj, akinek a segítsége nélkül nem tudtam volna megvalósítani az elképzelésemet.
– Az élet téged igazolt, hiszen mára a második központot nyitjátok, Gyömrő után Sóskúton is. Ezek szerint nagy igény mutatkozik arra, amit csináltok.
– Igazán a Kaczifánt számomra most egy olyan gyerek, aki nő, mint a gomba, én pedig futok utána, hogy segítsem, amiben tudom. Sóskúton épp egy évvel a gyömrői nyitás után nyílik a második Kaczifánt, egy baráti pár ötlete nyomán. Emellett még mindig sok az ötletem, szeretném tovább vinni a rendezvényeken való részvételeket, és különböző eseményeken gyerekprogramokat szervezni, illetve több csapatépítőt tartottunk már felnőtteknek, ezeket kifejezetten élveztük.
Amikor belevágtam, tele voltam kérdésekkel, kétségekkel, de abban az egyben biztos voltam, hogy meg kell próbálnom. Budapestiként először itt próbáltam helyet találni az elképzeléseimnek, de nem igazán találtam meg azt, amit kerestem. Ekkor egy gyömrői barátom felkért, hogy foglalkozzak a gyerekeivel hetente egyszer, és ehhez szerettem volna helyet találni, hogy ne otthon tartsam nekik az órákat. Így jutottam el a városi bölcsődébe, ahol a vezető elmondta, hogy akár több dologban is gondolkodhatnék, és arra jutottam, hogy nincs mit vesztenem, szerencsét próbálok itt.
Azt gondolom, hogy sok, ebben a szférában dolgozó nem tudja egy vállalkozás pénzügyi részét megfelelően menedzselni. Nekem szerencsém van, mert a férjem járatosabb ezen a téren, így sok dologban ő segített. Megbeszéltük, hogy teljesen természetes, ha az első két évben még nem nyereséges egy vállalkozás. Aztán úgy alakult, hogy a Kaczifánt már a nyitása óta látogatott hely lett, nem kellett sok idő ahhoz, hogy a környéken élők felfedezzék maguknak. Míg Budapesten a rengeteg hirdetés közt elvesznek a különböző vállalkozások, addig úgy tapasztalom, hogy itt még megy a szórólapozás, a plakát, a szájhagyomány. Nagy igény van a foglalkozásokra, legyen az a legkisebbek Pacsmagolója, a mozgásfejlesztés vagy akár a felnőtteknek szóló művészetterápiás foglalkozás.
– Szerinted mi a sikeretek kulcsa?
– A sikert én két dologban sejtem. Az egyik a már említett kíváncsiság, ami bennem munkál, ami elvisz még most is a meseterápiás, vagy a robotika tanfolyamra. Hiszen élménnyé kell varázsolni a tanulást. Igyekszem kiszolgálni az igényeket, de élvezem azt, hogy nem alkalmazott vagyok, és ha azt érzem, hogy valami számomra nem fér bele, azt jelzem. Ismerem a kompetencia-határomat, és nem szégyellem tovább küldeni azokat, akikről úgy gondolom, hogy nem rám van szükségük. Nagyon élvezem, és fontosnak tartom, hogy az itteni emberek kifejezetten nyitottak arra, hogy egy közösség szülessen itt, akik alkalmanként már a Kaczifánton kívül is töltenek együtt időt.
Minden foglalkozás beszélgetéssel indul, és előfordul, hogy random feladatot kap az, akinél úgy látom, sokkal nagyobb szüksége van most arra, hogy mozogjon, minthogy alkosson, vagy épp fordítva. Szívvel-lélekkel csinálom és hiszem, hogy ezt lehet is rajtam érezni.
– Hallom, hogy vannak nálatok kutyás foglalkozások is. Hogyan tanítják be a kutyákat erre a feladatra, és eddigi tapasztalataid alapján mit lehet elérni állatterápiával a gyerekeknél?
– Rácz Andit egy gyömrői csoportban ismertem meg: a nyitással nagyjából egy időben költözött Gyömrőre, és megkeresett azzal, hogy szívesen vállalnának feladatot nálunk is Kevinnel, a kutyusával. Ők a Tordasi Közhasznú Állatasszisztált Terápiás és Oktatási Egyesülethez tartoznak, ahol hosszú felkészüléssel és vizsgákkal lehet eljutni addig, hogy végzett terápiás kutyus és felvezető páros lehessenek. A kutyusok temperamentuma egy adottság, a különböző trükköket pedig a gazdik tanítják be nekik.
A gyakorlatban Kevinnel tornázunk (például ugat számolás gyanánt, vagy forog, amikor forogni kell a gyerekeknek), majd alkotunk valamit, játszunk egyet az asszisztensünkkel és a végén persze megbeszéljük, kinek milyen benyomásai voltak. Egy terápiás állat részvétele segíti a szocializációt és az empátiát, felgyorsítja egy-egy folyamat sikerességét. A kutyus irányítása növeli az önértékelést, erősíti a figyelmet és a szabálytudatot, szabálykövetést. Kevin simizése és jutifalattal etetése pedig már önmagában felér egy szenzoros kánaánnal.
