KULT
A Rovatból

„A hitelesség számomra fontosabb, mint a nézettség” – Interjú Vadon Jánossal Várfoglalók című új műsoráról

Egyszerre érdekes, lenyűgöző látványú és szórakoztató a Spektrum Televízió Várfoglalók című műsora. A műsorvezetővel, a magyar várak egyik legnagyobb szerelmesével beszélgettünk.


Elindult a Spektrumon Vadon János új, tudományos-szórakoztató műsora, a magyar történelmi várakat bemutató Várfoglalók.

Amikor azt írom, „új”, tulajdonképpen érdekes helyzetet írok le. Nagyon régen volt ugyanis, hogy Vadon Jani önálló műsorral jelentkezett a képernyőn. Aki ismeri, tudja róla, hogy nem a hagyományos médiabeli műsorvezető ő, akinek sorban jönnek az akár különféle műfajú, profilú műsorok, ő pedig jól-rosszul letudja azokat. Sokkal inkább egy átlagos, szimpatikus, intelligens és kíváncsi figura, aki képes gyermek módjára lelkesedni bizonyos dolgokért, és ha jön olyan ajánlat, ahol ezt hitelesen megmutathatja, hát megteszi. És most jött. A Spektrum megkörnyékezte a legendásan várrajongó rádióst, aki meggyőződhetett róla, hogy a tervezett műsor nem egy olcsó, bohóckodó szórakoztató show, sem pedig egy merev és vérkomoly tudományos dokumentumfilm, így szerencsére igent mondott a felkérésre. Ezzel pedig megszületett a csatorna újabb színvonalas, a tudományos ismeretterjesztést és a szórakoztatást igen jó arányérzékkel vegyített műsora, a Várfoglalók.

A 12 részes adásfolyamban Vadon Jani és a szerves részként közreműködő, sőt egyes jelenetekben hangsúlyos szerepet kapó stáb részenként egy önálló vagy két, valamilyen módon összekapcsolódó várromot mutat be hazánk különböző területeiről. Nem puszta képi megjelenítésről van azonban szó, és bár a műsor legfőbb szereplője maga a műsorvezető, azt a hibát sem követték el az alkotók, hogy csak az ő – egyébként tényleg hihetetlenül nagy – tudására építsenek. A műsorban várkapitányok, a helyszín állapotáért felelős alapítványok tagjai, lelkes amatőrök és komoly tudósok mesélnek azokról az épületmaradványokról, amelyek – tűnjön ez bármilyen közhelynek – hatalmas idők tanúi. Ne feledjük: néhány a bemutatott várfalak közül állt, amikor Magyarország a tatár elleni vereségből próbált magához térni, átélték a reneszánszt, a törökök pusztítását, az újbóli újjáépítést, jövő-menő rendszereket, amíg mára tulajdonképpen múzeumokká nemesedtek. Hogy a múzeum itt nem egy passzív, ódon, unalmas szerepet jelent, arról éppen Vadon Jani és a Várfoglalók gondoskodnak, akik ezeket a történelmi helyeket ismét élő főszereplővé teszik.

Szerencsére a műsorvezető bőven van annyira rutinos, hogy érezze: milyen mennyiségű tudományos érdekesség mellé mennyi spontán humor, frappáns beszólás, talán a legjobb szó rá: vadonjaniság fér bele a műsorba. Mindezt az alkotók remek kameraképekkel, különleges megközelítésekkel, drónfelvételekkel fűszerezik. Amik közül szerencsére csak keveset érzünk felesleges, „hézagkitöltő” látványelemnek, a legtöbb tényleg sokat ad hozzá az egyébként is elsőrangú élményhez. Ahogy a műsor egyik legfőbb érdekessége, a várak korhű 3D-s modellezése is, ami alatt senki ne valami gyorsan, az adásra összedobott, körülbelüli képekre gondoljon, hanem precíz, kimunkált és hiteles megjelenítésre. Magam őszintén szólva reménykedem benne, hogy a csapat remek vizualizációi ezentúl valamilyen módon láthatóak lesznek akár a várak múzeumaiban is.

Szórakoztató és érdekes is tehát a Várfoglalók, amit ezért, és a nem túlzottan elhúzott 25 perces formátum miatt valószínűleg minden korosztálynak nyugodt szívvel ajánlhatunk. A műsor felfogható egyfajta kedvcsinálónak is, hisz a gyönyörű képek láttán egész biztosan sokaknak lesz kedve felkerekedni és megnézni némelyik romot és környékét. Miközben bármelyik generáció sokat tanulhat az adásból arról, hogy a történelem nem mindig unalmas évszámok és szoborszerű alakok egymás után dobálása.

A Várfoglalókról a műsorvezetővel, Vadon Jánossal beszélgettünk.

– A reggeli műsorotokból régóta lehet tudni, hogy teljesen odavagy a várakért és az ahhoz kapcsolódó történetekért, ez „fajult” most odáig, hogy saját műsort kapott ez a szenvedélyed. Honnan ez a magas szintű rajongás?

– A várakkal való találkozást úgy élem meg, mint egy időutazást. Van egy erős kötődésem a múlthoz, nagyon szeretem a történelmet, elsősorban a középkor foglalkoztat. Ezt a kötődést akkor érzem igazán, amikor nem az úgynevezett „városi várak” közelében vagyok, hanem azoknál, amiknek van egyfajta vadromantikájuk. Például egy erdő közepén állnak, egy magányos sziklaszirt tetején, félig-meddig romokban, ahogy megtépázták falaikat az évszázadok, és pátoszosan mondva: látszik rajtuk, hogy nagy idők tanúi. Amikor ezekhez a romokhoz odamegyek, akkor egy picit mindig azt érzem, hogy kapcsolatot teremtek a múlttal. Lehet, hogy ez kicsit banálisan vagy komolytalanul hangzik egyeseknek, de mikor megérintem ezeket a köveket, azt érzem, mintha abban a korban lennék, amikor épültek. Egy láthatatlan csatorna épül ki egy hatszáz évvel ezelőtt élt és egy ma élő ember között. Ezért amikor új helyekre megyek, leginkább az alapokat vizsgálgatom először, és csak utána a felette levő rétegeket.

Néhány helyen – például a nagyobb román kori templomoknál, például Lébényben, Ócsán vagy Jákon – látni lehet olyan köveket, amikben benne van a kőfaragó monogramja. Ezt annak idején prózai okból faragták beléjük, meg kellett jelölniük azokat a köveket, amiket ők formáltak, mert ez alapján fizették ki őket. Amikor egy-egy ilyen követ megérintesz, ténylegesen egy konkrét személlyel kerülsz kapcsolatba, ez pedig számomra egyfajta spirituális élmény. Én ilyenkor azt érzem, hogy bennem, ebben az élményben egy kicsit ez az ember tovább él. Engem pedig mindig jobban érdekeltek a múltból is az egyszerű emberek, a hétköznapi hősök – amellett, hogy a híres, „megénekelt” történelmi személyeknek is tisztelettel adózom.

Mindig jobban megfognak a szürkék, mint a csillogók.

– A műsor ötlete hogyan fogant meg? A várak fanatikus szerelmese, Vadon János megkereste a Spektrumot, hogy jó volna egy ilyen műsor, vagy a csatornában ötlött fel az adás ötlete, építve a te szenvedélyedre?

– Én nem vagyok egy nyomulós típus, alkalmatlan vagyok az önmenedzselésre, inkább addig várok amíg a lehetőségek megtalálnak. Akik bennem gondolkodnak pl. a rádióműsorunkból tudhatják, hogy mik a nekem testhezálló feladatok – egyébként nem is nagyon vállalok el mást. Nem érzem magam jól olyan szituációkban, amikor egy „műsorbiblia” alapján kell mások elvárásainak megfelelnem.

Én a saját elvárásaimnak szeretnék megfelelni: ez lehet, hogy valamikor többre, valamikor kevesebbre elég, de legalább hiteles.

A hitelesség számomra fontosabb, mint a nézettség. Én inkább szerepelek egy kisebb nézettségű, adott esetben kábeltévén futó műsorban, még ha egy kereskedelmi tévé képernyőjén a siker és a pénz is nagyobb lenne. Nem beszélve a népszerűségről. Engem inkább az érdekel, hogy amiben látnak, hallanak az testre szabott legyen. A Spektrum főszerkesztője, Gáspár Laci kitalálta, hogy kellene készíteni egy műsort a magyar várakról. Az alapötlet egy látványműsor lett volna, afféle „Magyarország várai madártávlatból”, de aztán gondolt egy nagyot, és arra jutott, hogy miért ne lehetne ez egy műsorvezetős projekt, egy arccal, aki nem csak bemutatja ezeket a helyeket, de szerelmese is a témának, és nem pedig valaki, akinek ez csak egy újabb lap a számlatömbjében.

– Elég régen voltál saját műsorral a képernyőn – párban vagy csapattal is csak ritkán látunk. Annak ellenére, hogy a téma tulajdonképp rád van szabva, nagyon sokáig kellett győzködni, hogy kötélnek állj a projekthez?

– Nem mondtam rögtön igent, mert már óvatos vagyok. A médiában sokszor találkoztam már olyan példákkal, amikor volt egy jó ötlet, de a végeredmény egyáltalán nem az lett, amit terveztek. Balázzsal (Sebestyén Balázs – a szerk.) is volt olyan műsorunk, amit nem akartam megcsinálni, mert azt éreztem, hogy nincs mögötte elég kreatív potenciál, de végül begyúrtak, és sajnos nekem lett igazam... A Várfoglalók esetében először meghallgattam az ötletgazdákat, majd elmondtam, hogy oké, érdekel a feladat, de nem szeretnék kompromisszumokat kötni. Én ismerem és szeretem ezeket a várakat, tisztelem azokat, akik sokat tesznek a fennmaradásukért, ha van egy lehetőségem műsort készíteni velük, róluk, azt nem akarom elbaltázni.

Csak akkor vágok bele, ha maximálisan hisznek bennem, mert ez nekem egyfajta szent toposz.

– Bár elég sokat tudsz ezekről a várakról – ennek sokszor tanúbizonyságát adod a rádióban és a Várfoglalókban is –, de a műsorból is átjön, hogy te magad is nagyon sokat tanultál a helyekről.

– Persze! Amikor meglátogatod ezeket a helyeket, nyilván előtte felkészülsz a történelmükből. Egyrészt, hogy villoghass a feleséged előtt, akit még mindig el akarsz kápráztatni... Másrészt, mert többet akarsz bennük látni puszta falaknál. Így rengeteget lehet tanulni. Amikor viszont igazi szakértőkkel, régészekkel, évtizedek óta az adott várral foglalkozó várbarátokkal beszélsz, az teljesen más szint! Ezek az emberek elképesztő mennyiségű információval rendelkeznek, és hihetetlenül képben vannak, annyi dolgot mondanak el neked az adott helyről, hogy egyik ámulatból a másikba esel! A Várfoglalókban is több ilyen szituációt lehet látni, mert semmiképp nem szerettem volna eljátszani a mindentudó, okostojás műsorvezetőt, aki minden helyszín minden kövéről mindent tud. Erre ott vannak ezeket a rendkívüli tudású emberek, akiket én is, mint egy kisgyerek, ámulva hallgattam. Tulajdonképen teremtettem magamnak egy külön bejáratú történelemórát, ami engem és a nézőket egyaránt épít.

A magabiztosság, amivel odamentem a helyszínekre, fokról-fokra kicsit visszahúzódott, de nem önbizalomhiány miatt, hanem a szakértők iránti tisztelet okán.

A műsorban egyébként nem csak én, senki nem „játssza meg magát”. Ez is egy sajátossága, hogy természetes, laza, oldott körülményeket akartunk teremteni, ahol simán belelóghat a képbe a stáb is, és ahol akár a puskamikrofont tartó hangmérnök is tehet fel okos és releváns kérdéseket.

– Ha már a stábról esett szó: néhány felvételen jól látszik, hogyan, milyen körülmények között dolgoztatok. Mik voltak a legizgalmasabb pillanatok, a legnagyobb kalandok a fogatások során?

– Szádvár bemutatása például egy érdekes szituáció volt, mert abban a pillanatban, ahogy nekikezdtünk volna a forgatásnak, elkezdett zuhogni. Beültünk egy ősrégi, lepattant UAZ-ba és azzal mentünk fel a várhoz, ami amúgy egy remek offroad-élmény volt, de lelki szemeinkkel már láttuk, ahogy szó szerint elúszik a forgatás. Viszont amikor kiszálltam a kocsiból és megláttam a nemrég renovált alsóvárat, szertefoszlott minden negatív gondolat: nem érdekelt már a nyakamon csorgó eső, hogy nem vízálló bakancsom, vagy a már nejlonzacskókkal takargatott technika. Odasiettem a falakhoz, és konkrétan révületbe estem attól, amilyen munkát végeztek a régészek a kőművesekkel karöltve, és amilyen csodálatos lett az egész. Ez például egy nagyon, bensőséges pillanat volt számomra.

Ennél még konkrétabbak azok, amikor olyan helyre engednek be minket, ahova a földi halandó csak ritkán jut be - mert a hely esetleg balesetveszélyes, engedélyköteles, vagy mert nem rendelkezik az illető megfelelő technikai feltételekkel. Konkrét példaként Nógrád várát tudom említeni, ami egy szinte teljesen feltáratlan hely. Van itt egy alagút, amit egy szűk nyíláson keresztül meg lehet közelíteni. Mi engedélyt kaptunk ehhez, és természetesen a megfelelő felszerelés segítségével leereszkedtünk. Ilyen helyen pedig tudod azt, hogy egy-két barlangászon meg a denevéreken kívül, a török idők óta nem járt senki! És én lemehettem! Amikor pedig végigsimítottam azokat a falakat, amikor próbáltam rájönni, hogy minek milyen funkciója lehetett, amikor láttam az eredeti gerendafészkeket a falban, a csákányok, vésők évszázados nyomát – akkor kiváltságosnak éreztem magam!

De ugyanilyen hidegrázós élmény volt, amikor egy múzeum raktárába engedtek be. Ahol cérnakesztyűt a kezemre húzva megfoghattam mondjuk egy török jatagánt. Vagy soha nem láttam még testközelből a kozákok jellegzetes fegyverét, a saskát, ami nekik olyan, mint számunkra a szablya. Amikor rábólintottak, hogy megfoghassak egyet, kiderült, hogy nem egy díszfegyverről van szó, hanem egy kőkemény harcifegyverről, aminek az éle számtalan helyen ki volt már csorbulva, vagyis éles küzdelemben is sokszor használhatták! Ezek az élmények fantasztikusak, mert máskor ilyen tárgyakat maximum a vitrinben nézegethettem.

A Várfoglalók megnyitotta számomra a vitrineket. Remélem, hogy a képernyőkön is átjön majd, hogy ott van a szememben a hála, amit ezért éreztem.

– Az, hogy mennyi érdekességet, tudományos tényt tesztek a műsorba és mennyi – én így fogalmaztam meg magamban – „vadonjaniságot”, sokszor spontán alakult ki, vagy ezt előre kitaláltátok a csapattal?

– Spontán „vadonjaniság” sokkal több volt, egy-egy ilyen 25 perces műsor több órányi forgatott anyagból készül. De azt szoktam kérni, hogy ha valamiből vágni kell, akkor inkább Vadon Janiból legyen kevesebb, mint értékes tartalomból. A lényeg ugyanis itt nem én vagyok, én csak vivő felületként működöm.

De azért az is fontos szerkesztési szempont, hogy a Várfoglalók nem csak egy történelemóra, hanem egy szórakoztató műsor is. Nekem pedig van egy saját látásmódom, ami a fentebb említett tisztelettel és megbecsüléssel párosul, de nyilván nem fogom meghazudtolni magam:

ha abban a pillanatban egy csípősebb megjegyzés jut az eszembe, vagy valamilyen iróniát érzek a szituációban, az ki is fog bukni belőlem...

Fontos volt az is, hogy közvetlen maradjon a stílus a szereplők és köztem, valamint a stáb tagjai között. Semmiképp nem akartunk modoros, tartózkodó, „a kisdiák és a tanárbácsi” típusú műsort csinálni. Mert szerintünk így lehet megmutatni, hogy a történelem igenis tud szórakoztató lenni, és nem csak évszámokról, nevekről és meddő lexikális tudásról szól.

– Ezekben a várakban te magánemberként is sokszor jártál. Most töviről-hegyire a helyszíneket. Nyugodtan mondd, ha nagyon tévúton járok, de az jutott eszembe: ez után a műsor után tudnak még a várak újat mondani Vadon Jánosnak? Lesz még ugyanakkora élvezet ellátogatnia ide?

– Egyrészt messze nem tudok mindent ezekről a várakról, rengeteg fehér foltom van. Másrészt az újra felfedezés öröme bennem korábban is megvolt, éveken át mindig visszajártam ugyanazokra a helyekre mert kíváncsi voltam, hogy történt-e velük valami, hagyják-e tovább omladozni vagy valaki foglalkozik velük. És hála istennek azt látom, hogy sokszor gondos és értő kezek nyúlnak hozzájuk – bár kritikaként meg kell említenem, hogy ez az igényesség nem minden esetben igaz, és az állami támogatás is néha furán oszlik el...

De ha én legközelebb ezekben a várakban járok majd, az megint új élmény lesz, és eszembe fog jutni az a kis csapat, a Várfoglalók stábja, akikkel bebarangoltuk ezeket a helyeket, és azok a fantasztikus emberek, akiket megismerhettem a forgatások révén. Ha pedig a jövőbe tekintünk, nagyon bízom benne, hogy a műsorral az országhatárokon túlra is eljutunk, mert hihetetlen helyek vannak a Felvidéken, a Partiumban vagy Kárpátalján, mert a múltunkat gondozni kell! Ne felejtsük el, ha annak idején nem lett volna a végvárrendszer, ezek a sokszor lesajnált, „juhakolnak” titulált, cölöpökkel, földdel, karókkal toldozott-foltozott düledező váracskák, azokkal az elszánt, de gyakran éhező, fázó, rosszul fizetett végvári vitézekkel, akkor ma lehet, hogy nincs Magyarország.

Az ember pedig időről-időre – akár virtuálisan, akár a valóságban – leteszi a megemlékezés virágait, mert az nem elég, hogy egyszer letettem és onnantól el van intézve. Én is mindig le fogom tenni ezeket a virágokat, a Várfoglalókban és „civilben” egyaránt. Meg persze összeszedem a sörösdobozokat, ha éppen arra van szükség...


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Az apa az eltűnt lányát keresi, és egy gyilkos is végig ott van mellette – mindent elsöprő családi titok az új sikersorozatban
A főszereplő élete egyetlen pillanat alatt omlik össze, amikor megtudja az igazságot. A nyitott befejezés a nézőkre bízza a döntést: egy ilyen titokkal vajon együtt lehet-e élni?


„Szeretjük a csavarokat… szerintünk epizódról epizódra csak jobb lesz” – nyilatkozta Harlan Coben, a thriller-irodalom egyik mestere arról a januárban bemutatott Netflix-sorozatról, amely ismét bizonyítja, hogy a legveszélyesebb titkokat nem bűnszövetkezetek, hanem a családok őrzik.

A Run Away című, nyolcrészes minisorozat Coben 2019-es regényének brit adaptációja, amely egy apa, Simon (James Nesbitt) kétségbeesett kutatását követi nyomon drogfüggőségbe süllyedt, eltűnt lánya, Paige után.

A nyomozás azonban gyorsan túlnő egy családi drámán:

a felszínre kerül egy gyilkossági ügy, egy örökbefogadási szál és egy zárt, kultszerű közösség sötét múltja is.

A történet érzelmi epicentrumában Simon felesége, a gyermekorvos Ingrid áll, akit Minnie Driver formál meg. Bár a karakter a cselekmény egy pontján kómába kerül, és

több kritika is alulhasználtnak érezte a színésznőt, az ő döntései és elhallgatásai mozgatják a szálakat a háttérből.

„Ez a hihetetlenül mély szeretet Ingrid és Paige között szó szerint szétszakadt a függőség miatt” – mondta Driver a karakterek kapcsolatáról.

A cselekmény bemutatja, ahogy a szégyen és

a tehetetlenség falakat épít a legszorosabb kötelékek közé is, a szülők pedig egymás elől is rejtegetik a fájdalmas igazság morzsáit.

A családi titkok elrejtésében kulcsszerepet játszik a nagynéni, Yvonne is, aki Simon üzlettársaként aktívan részt vesz bizonyos információk visszatartásában.

A történet a fináléban éri el a csúcspontját, amikor kiderül, hogy a lányt bántalmazó Aaront nem a rá vadászó bérgyilkosok ölték meg, és

ennek a titoknak súlya alatt Simon világa összeomlik, a sorozat pedig egy nyitott kérdéssel engedi el a nézőt.

„Az utolsó pillanatban belenézek a kamerába, mintha azt kérdezném: ‘Mit tegyek most?’” – mondta James Nesbitt a Netflix Tudum oldalán.

Minnie Driver is egy másik különösen megrázó jelenet forgatásáról beszélt őszintén. „Soha nem csináltam még ehhez hasonlót… szörnyű volt – egyáltalán nem élveztem” – mondta a Radio Times-nak.

A sorozat feszült atmoszféráját Északnyugat-Anglia borús tájai alapozzák meg.

A fiktív Lanford University külső jeleneteit több valós egyetemi helyszín „összevarrásával” hozták létre Manchesterben és Liverpoolban, a lepusztultabb városrészeket pedig a stáb vászonra festett, valósághű graffitikkel tette még hitelesebbé.

A magyar nézőknek feltűnhet egy érdekes részlet, mert az egyik jelenet háttérben felbukkan egy „Laszlo” felirat az egyetem falán,

de erről hivatalos információ nincs, valószínűsíthetően csak a díszletelem része.

A sorozatot a kritikusok vegyesen fogadták: a Rotten Tomatoes portálon 81%-on áll, dicsérve Nesbitt odaadó játékát és a feszes tempót, míg a Metacritic oldalán 58 pontot ért el, ahol a cselekmény túlzsúfoltságát és logikai terheltségét emelték ki.

A sorozat ritka módon az utolsó percig képes fokozni a feszültséget – kihagyhatatlan darab a műfaj szerelmeseinek.

VIA The Guardian


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
A Stranger Things sztárjai mégis készítettek egy „utolsó, titokzatos részt” a történet folytatásáról
Finn Wolfhard és csapata a Saturday Night Live stúdiójában reagált a rajongói teóriákra és a kilencedik résszel kapcsolatos pletykákra.


Januárban a Stranger Things rajongói hetekig reménykedtek egy titkos, kilencedik részben, ami felülírja a sorozat befejezését. A pletykának végül a Netflix vetett véget, a pontot az i-re pedig a Saturday Night Live tette fel egy paródiával, amiben a sorozat sztárjai is feltűntek.

A Tiktokon és Facebookon is futótűzként terjedő elmélet a „Conformity Gate” nevet kapta, és azt állította, hogy a Duffer testvéreknek van még egy utolsó, eddig titokban tartott rész a tarsolyukban, amiből kiderül, hogy a főgonosz, Vecna valójában nem halt meg.

A teória alapját a fináléban látott apró vizuális részletek és háttérképek félreértelmezései adták. Erről természetesen kiderült, hogy kacsa.

A pletykákra reagálva a Netflix hivatalos közösségi média felületein egyértelmű üzenetet tett közzé: „A STRANGER THINGS MINDEN RÉSZE MOST MEGTEKINTHETŐ”, jelezve, hogy nincs több epizód. Több amerikai lap, köztük a Forbes, már január elején tényellenőrző cikkekben cáfolta, hogy bármilyen titkos rész érkezne.

A történet január 17-én vett új fordulatot,

amikor a sorozatban Mike-ot alakító Finn Wolfhard volt a Saturday Night Live című szkeccsműsor házigazdája.

A műsorba Wolfhard mellett Caleb McLaughlin és Gaten Matarazzo is beugrottak, hogy újra eljátsszák sorozatbeli karaktereiket.

A műsorban lejátszottak néhány lehetséges spinoff-sorozat ötletével: Steve Harrington tanáros sorozatot, Nancy Wheeler újságírós-nyomozós szériát kapna, Wolfhard karaktere pedig egy Szex és New York-adaptációban folytathatná.

A Conformity Gate népszerűségén felbuzdulva a titokzatos kilencedik rész is belekerült a műsorba.

A paródiában elhangzott, hogy a finálé „minden eseménye csak egy illúzió volt, és Vecna még mindig él”, ezzel kigúnyolva a rajongói elmélet alapállításait.

A rajongók végül nem egy új epizódot, hanem egy werkfilmet kaptak. Január 12-én jelent meg a Netflixen a „One Last Adventure: The Making of Stranger Things 5” című, több mint kétórás dokumentumfilm a sorozat készítéséről. A film rendezője, Martina Radwan egy nyilatkozatában a Conformity Gate-et egyszerűen vágyvezérelt gondolkodásnak nevezte. „Bárcsak lenne egy titkos epizód, de sajnos nincs” – tette hozzá, végleg lezárva a spekulációkat.

Íme, a videó:


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Meghalt Koltai János, akit Gábor Gáborként ismert az ország a Szomszédokból
A 90 éves színész festőművészként, rendezőként és díszlettervezőként is aktív volt.
Maier Vilmos - szmo.hu
2026. január 16.



Életének 91. évében elhunyt Koltai János, a Szomszédok legendás Gábor Gáborja. A halálhírt egy közeli ismerőse közölte pénteken a Facebookon - vette észre a Blikk.

A bejegyzés szerint

a színész álmában, csendes nyugalommal hunyt el.

„Végtelen fájdalommal a szívünkben tájékoztatjuk mindazokat, Akik szerették, ismerték, becsülték, hogy KOLTAI JÁNOS színművész, festőművész, rendező, díszlettervező életének 91. évében álmában csendes nyugalommal a " nem ismert tartományba" átköltözött. Szellemisége, hite, igényessége, ereje, humora, ölelése, fénye mindörökké velünk marad. Úgy fogunk élni , úgy fogunk dolgozni ezt követően is, ahogyan azt Te elvárnád tőlünk. El nem múló örök szeretettel búcsúzunk mindazok nevében, Akik számára János a valódi fényt jelentette.”

A Jászai Mari-díjas színművész egy ideje betegeskedett, és felesége, Pap Éva színésznő 2023-as halála óta egyedül tengette napjait ádándi otthonában. Tavaly több interjúban is beszélt egészségi gondjairól, erős térdfájdalmára és elesésekre panaszkodott. A 2024-es karácsonyt is egyedül töltötte.

Koltai János nemcsak színészként, hanem festőművészként, rendezőként és díszlettervezőként is aktív volt. Pályafutása során játszott többek között Szegeden, 1965-től pedig a Madách Színház tagja volt. Az országos ismertséget és a közönség szeretetét azonban a Szomszédok című teleregény hozta meg számára, amelyben Gábor Gábort alakította.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Te lenyúlnál 20 millió dollárt, ha senki sem látja? Matt Damon és Ben Affleck egymásnak feszül A nagy fogásban, avagy Agatha Christie és a korrupt zsaruk esete
Ember legyen a talpán, aki előre kitalálja a Netflix új akció-krimijének összes csavarját!


Gyerekkoruk óta ismerik egymást, már több mint négy évtizede a legjobb barátok a köztük lévő balhékról szóló pletykák ellenére, s lám, idén újra egy közös filmmel jelentkeznek: Ben Affleck és Matt Damon magánéleti és filmbeli kapcsolata valahol lenyűgöző. Már az 1989-es Baseball álmokban együtt statisztáltak, majd mindketten feltűntek az 1992-es Vágyak csapdájában és az 1995-ös Glory Daze-ben (ez inkább Affleck filmje volt), mígnem 1997-ben sikerült az áttörésük, amikor a közösen írt forgatókönyvükből elkészült Gus Van Sant rendezésében a Good Will Hunting, amelyben nem mellékesen mindketten szerepeltek is.

Egy Oscar-díj lett a jutalmuk (a legjobb eredeti forgatókönyv kategóriájában), s ekkor már rengetegen megjegyezték a nevüket.

Kevin Smith is ekkor karoltak fel őket (inkább Afflecket), a következő években azonban már a nagy hollywoodi stúdiók is kapkodtak értük. Külön folytatták az A-kategóriás sztárság felé vezető útjukat: Damon például a Ryan közlegény megmentésével, A tehetséges Mr. Ripley-vel, az Ocean’s-filmekkel, A téglával vagy a Bourne-filmekkel, míg Affleck az Armageddonnal, a Szerelmes Shakespeare-rel, a Pearl Harbor – Égi háborúval vagy A rettegés arénájával többek között, majd rájött (és vele együtt mi, nézők is), hogy mennyivel jobb rendező, mint színész (Hideg nyomon, Tolvajok városa, Az Argo-akció stb.).

A Good Will Hunting óta eltelt majdnem 30 év már, Damon és Affleck pedig azóta is fel-felbukkannak időnként közösen egy-egy filmben, bizonyítva, hogy a barátságuk és a gyümölcsöző munkakapcsolatuk örök. A cameós feltűnéseken kívül (ilyenekből volt azért több) együtt láthattuk őket nagyobb szerepben a Dogmában (1999), Az utolsó párbajban (2021), az Air – Harc a legendáértban (2023, még egy Affleck-rendezés), vagy most A nagy fogásban.

Szóval igazából az utóbbi években kaptak rá igazán, hogy ismét együtt „randalírozzanak” a vásznon vagy a tévék képernyőin.

A nagy fogással ezúttal a streaming világában kalandoznak, amelynek író-rendezője, Joe Carnahan már veteránnak számít a kemény (és a kemény zsarus) filmek világában: Narkó (2002), Füstölgő ászok (2006), Fehér pokol (2011), Boss Level – Játszd újra (2020), Zsarubutik (2021), csak hogy néhány címet elmítsünk.

Ezúttal Carnahan inkább a karakterek közti dinamikákra és a fordulatokra helyezte a hangsúlyt, mintsem az akciókra, A nagy fogásnak ugyanis ez adja a savát-borsát. Nem az alapsztori a lényeg, mivel az nem túl eredeti. Egy rendőrosztag, az élükön Dumars hadnaggyal (Matt Damon) és Byrne őrmesterrel (Ben Affleck) kap egy fülest egy úgynevezett drogházról, amelyekben ők egyáltalán nem drogokat keresnek, hanem az abból származó lóvét. Ki is mennek az osztagukkal (+ Steven Yeun, Teyana Taylor, Catalina Sandino Moreno) egy házhoz, amelyben csak a fiatal lányt, Desit (Sasha Calle) találják, akinek látszólag fogalma sem volt róla (a nagyanyjától örökölte két hónapja a kecót), hogy a padláson kb. 20 millió dollárt rejtettek el. Egy ilyen hatalmas összeg pedig még a legbecsületesebb rendőröket is megingathatja.

Meg is ingatja, így elkezdődik a bizalmi játszma hőseink között: ki a spicli, ki van kapcsolatban a kartellel, ki akarja lenyúlni a lóvét, ki akarja visszaszolgáltatni azt, ki kit akar átverni?

A nagy fogás első fele (vagy inkább kétharmada) ennélfogva egy kamaradarabra hajaz, amelyben a főszereplők egy szűk, zárt helyszínen (egy házban) próbálják kezelni a helyzetet, és ahol nemcsak kintről érkezik a veszély (a kartell vagy korrupt zsaruk képében), hanem belül, egymás közt is le kell rendezni a dolgokat, és megküzdeni a gazdagság részegítő hatásaival.

Egy kicsit lassan indul be a film, és elég sok a duma, majd a házban, amikor előkerül a pénzt, végre felpörög a sztori. Carnahan ügyesen adagolja a feszültséget, és valóban nem lehet tudni, kiben bízhatunk és kiben nem. Mindenki gyanús, mindenkinek van motivációja.

Az író-rendező így csomagolja ezt az alapvetően akciós zsarusztorit egy Agatha Christie-szerű krimibe, annak minden jellemzőjével: átverésekkel, csavarokkal és egy nagy leleplezéssel.

Majd a film végén Carnahan rádöbben, hogy az akciókat (a házban egy lövöldözést kapunk csak) feláldozta a sztori és az emberi egymásnak feszülések oltárán, s így beleerőszakol még a fináléba egy több fronton zajló és sablonos akciószcénát, amely azonban a film addigi szellemiségéből nem igazán következik, és nem is ad hozzá túl sokat az élményhez. Plusz a lezárást is sikerült rendesen elnyújtani, ami szintén egy kissé idegenül hat egy ilyen filmben, annyira azért nem epikusak a történések.

Ezektől függetlenül azonban szórakoztató két órát szerez nekünk A nagy fogás, amelyben Damon, Affleck és a többiek hozzák a tőlük elvárhatót, és amelynek fondorlatos sztorija minden bizonnyal sokakat meglep majd. Jó fogás a Netflixen!


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk