KULT
A Rovatból

A Gyűrűk Ura-sorozat brutálisan látványos, epikus kaland – kritika

Az Amazon nagyon nagy fába vágta a fejszéjét, amikor dollármilliókért megvette a Gyűrűk Ura-sorozat megfilmesítésének jogait. Az internetes gyűlölethullám előre megbélyegezte a sorozat fogadtatását, pedig...

Link másolása

Az alkotóknak pedig meg kellett felelniük a filmek rajongóinak, aztán a könyvtudoroknak, akik egész életükben a könyveket tanulmányozták, és az átlagnézőnek is, akik csak könnyed szórakozást keresnek.

Alapvetően az internet népe előre elkönyvelte a sorozatot a szokásos „woke- és LMBTQ-propaganda” által átitatott Tolkien-meggyalázásnak. Van is benne némi igazság, de nem mindenben. Amit az Amazon megvett, az nem a Gyűrűk Ura-sorozat elkészítésének a joga, sokkal inkább

egy lábjegyzetnyi tartalom, nevekkel, karakterekkel és eseményekkel.

Azon kívül, hogy a történet Középföldén játszódik és ismerős tündenév van benne, nincs túl sok köze Tolkien és Peter Jackson munkáihoz.

Mikor is játszódik a sorozat? Ez egy jó kérdés, mert ahogy észrevettük - a Gyűrűk Ura világában otthonos barátaimmal néztem az első két részt - több korból vettek motívumokat. Például a tündék Valinorba Númenor bukása után tudtak átmenni, pedig Númenor bukása a hatalom gyűrűi elkészítése után történt. Apróság ugyan, de úgy érzem ki kell emelni, hogy

A hatalom gyűrűi sorozat próbál egy önálló entitás lenni, saját világgal és történelemmel, nem pedig Tolkien könyveinek az adaptációja.

Aki tehát az efféle és ehhez hasonló húzásokat sérelmezné gondolja meg, hogy belekezd-e a szériába.

Mit hagy ki, aki ezután azt mondja, akkor köszönöm, nem kérek belőle? Egy látványos, epikus fantasy kalandot, amely az első két rész alapján több szálon futó cselekménnyel építkezik. Várhatóan hőseink kalandjai összefonódnak és együtt fognak harcolni Középföldéért.

Van igazság a „woke”-gondolatban is:

úgy vettük észre, eddig minden történetszálban a női karakterek dominálnak. Galadriel története egyértelműen a harcos tündéről szól, a hobbitok között is (itt még nem nevezik magukat hobbitoknak) egy női „Frodót” kapunk, illetve még Elrond kalandjába is sikerült becsempészni egy erős fekete női törpöt. De most jön a lényeg: ez nem zavaró.

Galadriel ugyan eddig kicsit kétdimenziós karakter - meg akarja találni Szauront és bosszút állni, ennyi a motivációja -, mégis lebilincselően sikerül ezt előadni az őt játszó Morfydd Clarknak.

A svéd szépség már a Saint Maud című horrorban is elkápráztatott, és itt még jobban megkedveltem. A Norit játszó Markella Kavenagh bájos a szerepében, szívesebben nézem, mint Frodót bármikor. Nagyon jó lett a casting, minden téren felülmúlták az elvárásaimat az alkotók.

Miért is írtam, hogy epikus a sorozat? A látványvilág nagyvászonra készült, nem vicc, sokkal jobb és minőségibbek a díszletek a maszkok, a helyszínek, mint a Hobbit-trilógiában akármikor. Ott leesett a CGI a vászonról, itt sokszor kérdeztem meg magamtól, hogy ezt a falut vajon megépítették vagy számítógépes trükk? A válasz: valószínűleg a kettő ötvözete, de

nem tudom kellőképpen hangsúlyozni, hogy a 100 millió dolláros költségvetés nagy része valószínűleg a díszletre, a kosztümökre, a zenére és a vizuális effektekre ment el.

A sorozatrajongók ismerhetik a zeneszerző Bear McCreary nevét. Rengeteg nagyon sikeres projektben vett részt és ezekben sokszor a zenét emelték ki. Gondolhatunk például a sci-fi kultsorozatra, a Csillagközi Rombolóra, az új Apple TV+-os Alapítványra, vagy a Fekete vitorlákra. Iparos munka, amit eddig lerakott az asztalra, a hobbitok témája például már most nagy kedvencem, de még nem Howard Shore-színtű műremek.

A kamerák mögött is találunk ismerős nevet,

Patrick McKay és John D. Payne alkotópárost nem nevezném tapasztalt rókának, de az első két részt J.A. Boyona rendezte. Neki köszönhetjük a Jurassic World: Bukott Birodalmat, A lehetetlent és az Árvaház című horrort is.

Ha ennyi jó érv van, akkor miért húzzák le a nézők a szériát? A kritikák dicsérik, jónak minősülő 80% körüli értékelést kapott a Rotten Tomatoes-on, a nézők részéről 30% körüli az elégedettségi ráta. Ebben nagy szerepe van az internetes gyűlölethullámnak, mely előre megbélyegezte a sorozat fogadtatását.

Nem állítanám, hogy nincsenek problémák az Amazon üdvöskéjével,

a történet kissé töredezett. Aki annyira nem ismeri a háttérvilágot, könnyedén elveszhet a cselekményben, ami mellesleg elég lassúra sikeredett. Nagyon alacsony fordulatszámon pörög a sorozat, míg az eredeti trilógiában volt egy hajtás, egy központi mozgatórugó, hogy minél előbb el kell pusztítani az Egy Gyűrűt, addig itt még nem is hallottunk semmit két rész után a címszereplő hatalom Gyűrűiről.

Az alkotók már az elejétől kezdve túl nagy szerepet szánnak Szauronnak, pedig a sötét nagyúr ekkor még csak egy feltörekvő rosszfiú volt, nem jelentett akkora fenyegetést, mint ahogy azt Galadriel leírja.

Az átlagnézőnek sűrű lesz, a Tolkien-rajongónak átgondolatlan, a filmek szerelmeseinek meg hiteltelen.

Én úgy gondolom, van helye a tévé képernyőin A Gyűrűk Ura: A hatalom gyűrűinek, és kíváncsian várom a folytatást. Egy biztos, aki egy látványos fantasysorozatra vágyik, nem fog melléfogni ezzel a sorozattal, szóval ne tántorítson el senkit a szériával szemben támasztott előítélet.

A sorozatot megnézhetitek magyar szinkronnal a Prime Video streamingkínálatában.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Nem Zendaya cicijével próbálja eladni a filmjét Luca Guadagnino a Challengersben
Április 25-től játsszák a hazai mozik a Challengerst. Zendaya eddigi pályafutásának talán legfontosabb filmjét készítette el, és mindent meg is mutatott a cél érdekében.

Link másolása

FIGYELEM: A CIKK APRÓ SPOILEREKET TARTALMAZ!

Napok óta azon töprengek, miért is tetszett ennyire a Challengers. Hiszen ha az ember nagy vonalakban elmondja a sztorit, talán fel sem kelti a figyelmet. Szerelmi háromszög, a tenisz, mint az emberi kapcsolatok, játszmák metaforája, bla-bla-bla. De ahogy sokszor hangsúlyozzuk, a művészet fő kérdése a nem a „mit”, hanem a „hogyan”.

Luca Guadagnino rendező az egyszerű hozzávalókat mesterien elegyíti, a romantikus drámából már-már lélektani thrillert csinál. Az első pillanatban megalapozza az egész filmen átívelő feszültséget. Két férfi teniszezik. Izmosak, leharcoltak, feszültek. Már-már mitikus alakok. Csatájukat a nézőtérről figyeli egy szépséges nő.

A három szempárt látjuk egymás mellé vágva, és rögtön tudjuk, miről van szó, mi is lehet a valódi tétje ennek az összecsapásnak.

Ezután a film ügyesen ugrálva az idősíkokon azt mutatja be, hogy jutottak el a szereplők eddig a pontig.

Tashi (Zendaya) ígéretes teniszcsillagnak indult, ám egy sérülés miatt le kellett mondani az álmairól. Manapság férje, Art Donaldson (Mike Faist) teniszcsillag edzője és menedzsere, akivel van egy közös lányuk is. Art rossz passzban van, sorra veszti a meccseit, szíve legmélyén már szívesen visszavonulna, de fél, hogy elveszti felesége megbecsülését, ha feladja. Ám mindannyiuk életét felrázza, amikor egy kisebb rangú versenyen Art szembe találja magát Patrickkal (Josh O’Connor), aki egykor a legjobb barátja volt, egészen addig, amíg meg nem ismerkedtek Tashival.

Mindenképpen ki kell emelni még Trent Reznor és Atticus Ross zenéjét. Mert bármennyire jó is a rendező és a szereplőgárda, voltak olyan helyek a filmben, ahol egyedül a lüktető soundtrack biztosította a feszültséget, anélkül túl hosszú és lapos lett volna egy-egy snitt.

Bámulatos a fényképezés, minden beállítás talál, olykor egyenesen a száguldó labda szemszögéből látjuk a meccseket. Bár a filmben végig erős az erotikus túlfűtöttség, Luca Guadagnino remek ízléssel bánik a kérdéssel. Nem Zendaya cicijével próbálja eladni a filmjét, sosem látszik több, mint ami indokolt, és ami szükséges ahhoz, hogy plusz töltetet adjon egy-egy jelenetnek. Egyébként is túl sok a történés, amit követni kell ahhoz, hogy a szemünket legeltessük. Kimondottan szokatlan módon ebben a filmben sokkal többet vetkőznek a pasik.

Nem is emlékszem, láttam-e valaha olyan mainstream amerikai (vagy bármilyen) filmet, ahol a férfi öltözőt mutatják a maga természetes valóságában.

Itt ez is megtörtént. Sőt, Guadagnino attól sem fél, hogy kicsit behozza a képbe a látens homoszexualitás kérdését. Mindezt kellő lazasággal és humorral teszi.

Félreértés ne essen, a Challengers nem a szexről, és még csak nem is a teniszről szól. Ahogy maga Tashi ki is mondja valahol a film elején: a tenisz nem sport, hanem emberi kapcsolat. Akkor lesz jó egy meccs, ha a pályán lévő két ember szinte eggyé válik, tökéletesen érti egymást.

A Challengers három zseniális színész és egy nem kevésbé nagyszerű rendező összmunkájától lett az, ami, de ez mégiscsak Zendaya filmje, ő a csúcstámadó, a többiek az alaptábort biztosítják neki. A még mindig nagyon fiatal színésznő nem is választhatott volna jobb filmet, hogy megmutassa tehetségét azok számára, akik eddig legfeljebb a Pókember-filmekben és a Dűnében találkoztak vele.

A szép színésznők sokszor úgy próbálnak kitörni a skatulyából, hogy csúnya, vagy legalábbis a nőiességüket háttérbe szorító női karakterek bőrébe bújnak. Zendaya más utat választott: maximálisan kihasználja előnyös külsejét, erotikus kisugárzását, sőt, maga a szerep is arról szól részben, hogy egy vonzereje tudatában lévő fiatal nő miként manipulálja az életében lévő férfiakat. De közben láthatjuk fiatal lányként, anyukaként, femme fatale-ként, üzletasszonyként és tehetetlenül szerelmes nőként is. A színészi sokoldalúság olyan skáláját vonultatja fel, amire kevés szerep nyújt lehetőséget.

Kisujjában van a színész és a nő egész eszköztára, és így könnyedén az ujja köré csavar mindenkit.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

KULT
A Rovatból
Barátja és kollégája megható szavakkal búcsúzott a néhány napja meghalt magyar menedzsertől
Ferich Balázs Azahriah mellett a Wellhello, a Follow The Flow vagy az Anna and the Barbies partnere is volt. Az egész zenei szakma megrendülten búcsúzott a szakembertől.

Link másolása

Ferich Balázs halálát mi is megírtuk. Tóth Gergő, a menedzser üzlettársa és barátja jelentette be közösségi oldalán a hírt, egy rendhagyó megemlékezéssel. Ebből idézünk.

2012-ben vettük be a Blind Myselfbe basszusgitározni. Pillanatok alatt lettünk barátok. Rengeteget segített a zenekar dolgainak intézésében. Veleszületett tehetsége volt a menedzseléshez. Együtt találtunk ki minden hülyeséget is, nagyon egy húron pendültünk, ami a poénkodást illeti. Néha nem voltak határaink ebben, sokan nem is értették a vicceinket. Mi viszont nagyokat nevettünk együtt. A Blind egy underground banda volt, de a Bazsival töltött időszak volt az egyik legsikeresebb korszaka.

Amikor felvettek a Magneotonba és belekezdtem a zenekarok menedzselésébe, minden áldott nap a melómról beszéltem vele. Ő ajánlotta a Cloud 9+-t, én pedig megmutattam a főnökeimnek. (...) Amikor megalapítottuk a Supermanagementet, hatalmas kockázatot vállaltunk. A mai napig hatalmas hálát érzek a Wellhellónak, hogy bíztak bennünk, hiszen feladtak egy nagykiadós hátteret két fekete humorú hülyegyerek által összegrundolt, no name vállalkozásért. Velünk tartottak az újrakezdésben. Egy pici lakásban volt az első irodánk, Bazsi albérletében. Az első pár hétben csatlakozott az Anna and the Barbies és leszerződtettük a Follow the Flow-t. Aztán egyre nagyobb lett a cég. Megszállottként dolgoztunk, 24/7-ben. Egyre nagyobb irodákba kellett költöznünk, egyre több szuper, aranyos kollégánk lett. A cloudos Biksi Gabi beajánlotta nekünk Dzsúdlót, Szakács Geri a Follow-ból pedig Azahriah-t és Desht. A kis független kiadónkból, menedzsmentünkből komoly vállalkozás lett. (...) Bazsinak hatalmas szíve volt. Imádta a gyerekeit és feleségét, Dittát, a legjobb apuka volt, akit valaha ismertem. Soha nem emelte fel a hangját gyerekei jelenlétében, olyan kedves volt velük, hogy mindig ő lesz az egyik legnagyobb inspiráció számomra gyereknevelésben. (...) Persze voltak vitáink is. Egyszer nagyon megsértettem, és hiába kértem bocsánatot, egy darabig nem volt minden perfekt közöttünk. A kapcsolatunk akkor vált újra tökéletessé, amikor 3 évvel ezelőtt a legrohadtabb betegséggel diagnosztizálták. Az elmúlt időszakban soha semmin nem vitáztunk, mindent teljes egyetértésben csináltunk. Már most iszonyatosan hiányzik.

Nagyon szeretlek Bazsi.

– zárta megemlékezését Tóth Gergő.

Ferich Balázs három évig harcolt az életéért súlyos betegségével.

A zenésszakma részéről többen is búcsúztak a szakembertől:

Jajj, srácok... megrendülve állunk. Sok-sok szeretettel gondolunk Bazsira, a családjára és rátok, Geri. Őszintén együttérzünk és sok erőt kívánunk Nektek, az egész zenekar, a stáb nevében” – Anna and the Barbies.

Őszinte részvétem, Gergő, sok erőt a családnak, mérhetetlen fájdalom...” – Tóth Gabi.

Végtelenül sajnálom, sok erőt kívánok, Gergő!” – Czutor Zoltán.

Döbbenet, részvétem” – Molnár Tamás, fekete szíves emojival.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


A Rovatból
Több mint száz év után került elő egy eddig ismeretlen írás Agatha Christie-től
Az első Poirot-regénye környékén írhatta az első világháború alatt.

Link másolása

Váratlan szerzőre bukkantak egy, a Brit Pszichoanalitikus Társaság archívumában talált magazin hasábjain: minden idők legtöbb könyvet eladott regényírójára, Agatha Christie-re.

A magazint Sylvia Payne, a psziszhoanalízis brit úttörőjének papírjai között találták meg, aki még az első világháborúban, nővérként ismerkedett meg a krimi későbbi koronázatlan királynőjével.

A Mit csináltunk a Nagy Háborúban című, hatvanoldalas, saját készítésű szatirikus magazin is ebből az időből származik és Christie, Payne, illetve kolléganőik különböző írásait tartalmazza: novellákat, verseket, színdarabokat – és egy képregényt is egy mérgezéses esetről, amit Christie és szintén nővér barátnői „követtek el”.

Christie a magazinban elsősorban a kérdezz-felelek rovat vezetőjeként szerepel, ahol képzeletbeli olvasók kérdéseire válaszol, válaszait Agatha néni néven szignózva,

de rejtvényoldalt is szerkesztett, továbbá írt egy bírósági álhíreket tartalmazó rovatot.

A belsős nővérmagazint könnyed, pozitív hangvétele miatt minden bizonnyal saját maguk lelkesítésére készítették a nővérek, akik nap mint nap szembesültek a világháború borzalmaival a Franciaországból hazatért brit háborús sebesültek révén.

Christie nagyjából a magazin keletkezésekor írhatta első regényét is, A titokzatos stylesi esetet, a később legendássá vált Hercule Poirot detektív főszereplésével, de ekkor még senki sem sejthette, hogy az írónő könyveinek eladását csak Shakespeare és a Biblia tudja majd megelőzni, ugyanis első regényének kéziratát három éven át hat különböző kiadó utasította vissza.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Zack Snyder tovább kínoz minket: itt a Rebel Moon második része, A sebejtő azonban ezer sebből vérzik
Bizony, ez lett a „scargiver” magyar megfelelője: sebejtő. Persze ez a legkisebb gond a filmmel, amely láttán tengernyi fékevesztett ökörség miatt foghatjuk a fejünket, a tavalyi első résznél mégis jobb lett. Mutatjuk, miben.

Link másolása

A kezdetekről, vagyis a Rebel Moon: 1. rész – A tűz gyermekéről netflixes premierje idején, vagyis 2023 decemberében mi is megírtuk, hogy nem az lett író-rendezője, Zack Snyder megváltó filmje. Pedig nagyon ráférne már egy kis üdvösség, hiszen amilyen ütősen indult a karrierje olyan darabokkal, mint a 2004-es Holtak hajnala, a 2006-os 300 vagy a 2009-es Watchmen: Az őrzők, olyan gyorsan ábrándította ki magából addigi rajongóinak többségét a hatalmas katyvasz Álomháborúval (2011), vagy a vérkomolyan vett, és nagy vehemenciával elkészített, ám jókora luftot rugó DC-s szösszeneteivel (Az acélember – 2013, Batman Superman ellen: Az igazság hajnala – 2016, Az Igazság Ligája – 2017), ráadásul a zombizsánerhez való reményteli visszatérése sem sikeredett túl fényesen Az élőhalottak hadseregével.

A csalódások sorozata pedig így olyan hosszú lett, hogy már egy olyan darab kapcsán sem tápláltunk vérmes reményeket az újjáéledésre, mint a Star Wars nyomdokain járó Rebel Moon című űropera.

Sajnos nem is cáfolt ránk Snyder az első résznek kikiáltott A tűz gyermekével, amiben nagyjából minden filmből volt valami nyúlás, amit a direktora életében látott. Alapvetően A hét szamuráj alapszituját turbósította fel vaskos Star Wars-lopásokkal, és még sorolhatnánk, mi minden mással.

Ha pedig már az első etapnál is ilyen komoly gondok adódtak, abban bízni, hogy a négy hónappal később streamingre felpattintott folytatásra (a két filmet természetesen egyszerre forgatták) Snyder hirtelen mindent kijavít, eléggé halott ügy.

Ritkán fordulnak elő csodák, és talán senki sem hökken nagyot, ha azt mondjuk, A sebejtő (ez a magyar cím de fincsi) sem lőtte ki a Rebel Moont sci-fi műfaj halhatatlanjait rangsoroló képzeletbeli listák élére. De nem lett rosszabb, és ez is valami…

A tűz gyermeke sztorija ott ért véget (vagy inkább maradt abba), hogy a Veldt békés népét gabonáért sanyargató gonosz Atticus Noble (Ed Skrein) a Korával (Sophia Boutella) való bunyóban szétzúzódott a sziklákon, így hőseink úgy hitték, megmenekültek, hiszen parancsnok nélkül nincs sanyargatás. Persze tévedtek. A szedett-vedett banda, köztük Kora, Gunnar (Michiel Huisman), Titus tábornok (Djimon Hounsou), Nemezis (Bae Doona), Tarak herceg (Staz Nair) és Milius (Elise Duffy) visszatérnek a Veldtre, hogy meghozzák a jó hírt, miszerint a szorgos hangyáknak nem kell a náci felhangokkal és dizájnnal pöffeszkedő Anyavilág katonáinak átengedni a megélhetésüket és élelmüket, amikor jön az értesítés: Noble nem halt meg, és öt nap múlva ott is van óriás űrhajójával, hogy begyűjtse a gabonát.

Szóval Koráéknak ennyi idejük van felkészíteni a békés farmereket a harcra, plusz kigondolni egy taktikát, amely segítségével legyőzik majd a jókora túlerőt. Ja, és az Anthony Hopkins hangján beszélő, palástot viselő agancsos robot, Jimmy is itt kószál valahol. A sebejtő tehát folytatja A hét szamuráj-A hét mesterlövész-A három amigó-Egy bogár élete-tematikát, amiben a kis közösséget veszélyeztető gonosz hadakat kell néhány bátor hősnek kitessékelnie a faluból.

Viszont, vagy tán épp ezért, annyi hülyeségre ez a terep nem adott alkalmat, mint A tűz gyermekében, ahol a harcosgyűjtés közepette ide-oda csapódtunk, és csak néha csücsültünk le egy kis dombra egy szusszanás erejéig.

Oké, hülyeségre Snydernél mindig lehet számítani, így most is kapunk olyan jeleneteket, mint pl. amikor a királygyilkosságos puccshoz az élőben ott játszó csellókvartett szolgáltatja rendíthetetlenül, egy pillanatra sem kizökkenve szerepéből a zenei aláfestést, vagy amikor azt látjuk, hogy Noble gigantikus űrhajójának van egy gigantikus kazánháza, amelyben emberek lapátolják a kemencékbe (vagy mikbe) a szenet (vagy mit). Igen, ezzel megy az űrhajó. (Vagy ezzel fűtenek?) És nem gépek végzik a melót, hanem emberek... A Rebel Moonnak kétségkívül van némi steampunkos beütése, na de azért abban is van egy határ…

Az viszont mindenképp A sebejtő számlájára írandó, hogy az akciók ezúttal jobban sikerültek, A tűz gyermeke ugyanis ebben is harmatgyengének számított. A Veldten játszódó ostrom kétségkívül a filmduó legjobb akcióit foglalja magába, Kora és Gunnar pedig ezalatt becsempészik magukat Noble hajójára, hogy belülről robbantsák fel a fenevadat, s itt is találunk megkapó csörtéket.

Na de körülbelül ennyi az a pozitívum, amivel A sebejtő szolgálhat, mivel a karakterek szintjén ezúttal is falakba ütközünk.

Egy csomót mesélnek magukról (hiszen van egy jelenet, amelyben egy asztalnál ülnek hőseink, és szépen sorban mindenki elmeséli a háttérsztoriját, amit persze meg is mutat Snyder, szóval ez is letudva), mégsem ismerjük meg őket igazán, a drámájuk hatástalan marad, és ha meg is hal valaki (márpedig A hét szamuráj alapján nem élheti túl mindenki a kalandot), nem valószínű, hogy krokodilkönnyeket hullatunk majd érte.

Aki pedig azt hitte, hogy mivel A sebejtő a két film közül a második, így végre megnézhetjük Koráék sztorijának lezárását, nos, annak korai volt az öröme. Kapunk egy minifinálét, az igaz, de még sok minden van itt hátra, Snyder tehát valóban arra a merényletre készül, hogy Star Wars-méretű franchise-á dúsítsa vérszegény sci-fi-eposzát. Alig várjuk…

Link másolása
KÖVESS MINKET: