A Gladiátor II legnagyobb hibája, hogy nem tudni, melyik filmnek a folytatása…

Először 2022-ben voltam Electric Callboy koncerten, akkor még a Petőfi-híd melletti Barba Negra Trackben, ahol ugyan a hangulat tökéletes volt, az idő azonban ellenünk dolgozott. Szakadt az eső, fáztunk, csúsztunk a sárban, de kitartottunk, még úgy is, hogy a zenekar kettő helyett csak egy frontemberrel érkezett, mivel a koronavírus elérte a csapat „ordítós” énekesét. Lement a buli, enyhe hiányérzet, de korrekt volt.

Egy évvel később a csepeli Barba Negrában ismét a német electrocore zenekar elé vetettem magam, de a buli élvezhetetlen volt, mivel akárcsak megannyi koncert a kinti Barbában, ez is úgy szólt, mintha egy liftben hallgattam volna a performanszt. Éppen ezért nagyon vártam, hogy rendes körülmények között, egy arénában is szem- és fültanúja lehessek egy koncertjüknek. Ez a nap eljött, azonban olyan csalódást okozott, mint korábban semmi.

Az MVM Dome adott otthont a bulinak, de hiába mentek el az állójegyek, ülőhelyből maradt bőven, sőt, a felső szektorokat le is zárták. Így sem telt meg a koncertterem, de éppen elegen gyűltünk össze ahhoz, hogy egy tökéletes estét varázsoljunk az Üllői út szórakoztatóipari arénájába. De nem sikerült. Nagyon nem.

Két énekes van, de nem szól az egyik mikrofon. Ez egy falunapon, vagy egy klubkoncert első dalánál előfordul, de persze ezt összeszorult gyomorral és kellően megemelkedett vérnyomással azonnal orvosolják a helyi technikusok. Most azonban tanúi lehettünk annak, hogy egy egész koncerten keresztül nem szól az egyik frontember mikrofonja, sőt, nagyjából három másodpercre az egész zenekar elnémult az egyik dal kellős közepén. Ez egy külföldi csúcsprodukciónál, többtízezres jegyáraknál, többtízezres nézőszámnál baromi ciki.

Annak tudatában pláne, hogy milyen lehetett volna a buli.

A zenekar fénykorát éli, jobbnál jobb dalokkal rukkolnak elő, érződik rajtuk, hogy megtalálták a „hangjukat”. Egy átlagos metálzenekarból korunk egyik, ha nem a legjobb electrocore zenekarává nőtték ki magukat. A színpadi jelenlétük több mint kiváló, érezhető a német precizitás, minden percre pontosan ki van találva, így nyújtják a maximális élvezetet a közönség számára. Természetesen a pirotechnikán sem spóroltak, tűz, füst, konfetti, mindent ellőttek, amit kell – ám az igazán nagy durranás elmaradt.

A zenekar az összes slágerét eljátszotta a magyar közönségnek, de sajnos alkalmanként csak találgatni lehetett a hangnemet, a főének dallamai nélkül egy masszív zúzdát és egy értelmezhetetlen kását hallottunk. Ez szerencsére nem szegte kedvét a nagyérdeműnek, kitartóan tapsoltunk és ordítottunk a dalok között, de érezhető volt a csalódottság. A koncert kiemelkedő pillanatai közé tartozott egy semmiből berobbanó Dj szett, valamint a viszonylag új dobos, Frank Zummo szólója. Érdekesség, hogy Zummo korábban a Sum41 dobosa volt, az Electric Callboy pedig feldolgozta a Still Waiting című klasszikust, amit minden idei koncerten eljátszanak.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy vegyes közönségnek játszott a zenekar. Aki eljött a koncertre, tudta, mire vállalkozik. Kőkemény breakdown-ok, masszív screamelés, valamint nyugtató jelleggel dallamos refrének. Ebből azonban most pont a dallamos részek maradtak ki.

A zenekari tagok minden koncerten magukra öltik a videóklipekben használt jelmezeket, ez persze most sem maradhatott el, sőt, a közönségből többen is bundesliga-séróval, susogós melegítőben virítottak, ünnepelvén a Hypa Hypa, vagy a Pump It című slágereket, a legnagyobb ovációt azonban a gombahajú, fehér szettes We Got The Moves kapta, amely a koncert záródalaként szolgált.

Röviden összefoglalva, a látvány fantasztikus, a zenekar csodálatos, az ötlet kiemelkedő, a hangosítás kritikán aluli. És ez sajnos elég ahhoz, hogy megöljön egy olyan bulit, amit mindannyian át szeretnénk élni, legalább egyszer.

Az olajügynök új szezonja kielégíti a rajongók elvárásait: egy feszes, lendületes, mégis elegánsan lassan pulzáló western-drámasorozat, amely tovább építi Taylor Sheridan sajátos világát. Már az első rész hangulatából is süt az a lelkesedés, amellyel Sharidanék nekiálltak a folytatásnak.

Az amerikai vidék mítoszát modern, mégis hagyományos köntösbe csomagolják. Ezt már a Yellowstone és annak előzménysorozatai esetében is bizonyították. Az Olajügynök második szezonja nemcsak folytatja az első évadban lerakott alapokat, hanem tovább is mélyíti azt a morálisan ingoványos, emberi sorsokkal teli világot, ahol a hatalom, a pénz és a becsület állandó ütközőpontjai formálják a karaktereket. De a legfontosabb, amit senki se felejtsen el: Texasban az olaj az úr!

A történet ott veszi fel a fonalat, ahol az előző felvonás sorsdöntő eseményei abbamaradtak. Apró spoiler azoknak, akik nem látták az előző évadzárót! Monty Miller (Jon Hamm) halála nem pusztán egy drámai lezárás volt, hanem egy új korszak nyitánya is.

A középpontban ismét Tommy áll, akit Billy Bob Thornton olyan természetességgel és könnyed profizmussal alakít, hogy szinte már érezzük a cigi füstöt a képernyőn. Thornton egyszerre hoz fáradt bölcsességet, valamint cinikus, mégis szerethető életfelfogást. Ez a kettősség teszi a karaktert igazán izgalmassá ebben a szezonban is.

Monty özvegyének, Cami-nek (Demi Moore) hatalomátvétele erőteljesen felforgatja az olajbiznisz dinamikáját. Spoileres szakasz vége. Demi Moore kimondottan jól illeszkedik Sheridan világába: egyszerre elegáns és veszélyt sugárzó, egyszerre törékeny és céltudatos. Azzal, hogy ő lép a vállalat élére, egy teljesen új irány kerül a történetbe, amit a részvényesek elégedetlensége csak tovább fokoz.

Ismét elő kell kapnia azt a megátalkodott, de hatékony problémamegoldói attitűdöt, amelyet korábban megszerettünk.

A második évad szezonnyitójának egyik legnagyobb erőssége, ahogy a mellékszereplőket kezeli. Mindenki a saját célját próbálja megvalósítani ebben a kis „Sharidanverseben”. Bob Knowles, Colin Ferguson alakításában visszatér, és várhatóan hangsúlyosabb szerepet kap, mint korábban.

Egyik kedvenc szereplőm volt anno az Euréka című sorozatban. Jelenléte tovább gazdagítja a szereplőgárdát, amely már eddig is erős volt, de a második évad még tudja fokozni.

Ha már Jon Hamm elköszönt a produkciótól, helyette érkezett egy újabb nemzeti kincs: Sam Elliott. Az ő érkezése egy igazi aduász lehet az Olajügynök történetében. T.L. figurája már az első rövid kis jelenetével felhívja magára a figyelmet.

A színész szinte már egy klasszikus archetipus őspéldánya: olyan figura, aki megtestesíti az amerikai határvidék kemény, mégis becsületes hagyományait. Andy Garcia már feltűnt az első évad szezonzárójában, meglátjuk mekkora szerepben tér vissza majd a folytatásban.

A sorozat képi világa továbbra is kifogástalan. A fényképezés egyszerre komor és festői, a lassú tempójú beállítások olyan atmoszférát teremtenek, amelybe az ember akarva-akaratlanul belesüpped. Sheridan és csapata mesterei annak, hogy a táj önmagában is meséljen.

Ez a hangulat teszi az Olajügynök világát különlegessé: a látszólag száraz iparági háttérben ott vibrál az emberi szenvedély, a hatalomvágy és a törékeny morális tartás. A munkások azért küzdenek, hogy túléljenek egy újabb napot, miközben a főnökeik napi 20.000 dollárt keresnek az ő izzadságos munkájukkal. Mégis mindenki teszi a dolgát.

A zenei aláfestés továbbra is kiválóan működik. A megfontolt tempójú western-hangulatú dallamok, a modern country elemek és az időnként melankolikus hangulatfestések egységes tónust adnak a sorozatnak. A sorozat legnagyobb hibája valójában a legnagyobb erénye is: túl gyorsan ér véget. A feszes tempójú első epizód annyira élvezetes, hogy szinte frusztráló, amikor a rész véget ér, és egy egész hetet kell várni a folytatásra.

Azt hiszem ehhez nincs mit hozzáfűzni, ez igencsak beszédes statisztika. Így kell sorozatot készíteni, ahogy Sharidanék csinálják. Januárban írtam az előző évadzárólól és már itt van a második kezdése. A Netflixen meg várunk egy Stranger Thingsre és egy One Piecere három éveket. Persze érthető, itt nincs annyi CGI, de akkor is, a munkamorál egészen más.

A második évadnyitánya tehát nem csupán méltó folytatása az elsőnek, hanem bizonyos értelemben még túl is szárnyalja azt. A színészi játék, a történetvezetés, a képi megoldások és az atmoszféra egységesen erős.

Tényleg öröm nézni, tele stílussal, energiával és emberi történetekkel, én már nagyon várom a folytatást! Aki kekeckedni akar persze felróhatja a néha idegesítő mellékszereplőket (khm, Ali Larter Angie-je...), vagy buta sztereotípiákat, esetleg a szexista beszólásokat, de mit is várunk Texasban? Aki nem kezdte még el a sorozatot, az sürgősen pótolja be az első évadot, ritkán készül ilyen kiegyensúlyozott, mégis lendületes modern western-dráma.

A napokban jelent meg a Csaknekedkislány Most című albuma, amely az idő témáját járja körül, közben pedig minden eddiginél direktebb politikai-közéleti utalásokat is tartalmaz. A zenekar szövegíró frontemberével, a Szikra Mozgalomban is aktív Csepella Olivérrel, valamint Francuz Ádám dobossal arról beszélgettünk, még mindig tipikus „alter bölcsészek” alkotják-e a közönségüket, miért gondolják, hogy skandálás helyett inkább cselekedni kellene, és számítanak-e a drogügyi kormánybiztos figyelmére a Stábkokó című szám miatt.

– Éppen tíz éve jelent meg az első lemezetek. Ha összevetjük az akkori és a mostani hozzáállásotokat a zenéléshez, illetve a dalszerzéshez, mit kapunk?

Csepella Olivér: Zeneileg biztosan más, mert nagyon sokat tanultunk. A hangzásban sem csináltuk kétszer ugyanazt, nem vettünk fel kétszer ugyanúgy valamit. Tíz évnyi zenei és technológiai kísérletezés után szerintem sokkal közelebb vagyunk ahhoz a hangzáshoz, amit anno Konsiczky Dávid elképzelt. Szeretjük a régi számainkat is, de minden lemez egy lépés ebbe az irányba, és ez a mostani különösen: műfajilag sokkal bátrabbak vagyunk, és sokkal inkább tudunk egy-egy zsáner világában technikailag is megszólalni.

Például a Ne igyál presszó kupléja vagy a Stábkokó chromerockja esetében nagyon specifikusan és finoman tudtunk arra hangolódva felvenni zenéket, hogy most épp ezt szeretné hallani Dávid. Konsi pontosan tudja, hogy kinek mit kell csinálnia. A számírást illetően pedig nagyon örülünk, mert ez az első olyan lemez, amit valóban ez az ötfős felállás írt, hegesztett össze, kísérletezett ki és vett fel. A Zenekar című számunkkal már jeleztük ezt az ötfős korszakot: a Csaknekedkislány mostantól így van „szentesítve” a következő száz évre – hacsak valamelyikünknek meg nem áll a szíve.

– Van olyan korábbi dalotok, amivel ma már kevésbé tudtok azonosulni?

Csepella Olivér: Olyan van, amit nem annyira szívesen énekelek el, de nem azért, mert nem értek vele egyet, hanem mert 35 vagyok, és nem 25. Mondjuk a Momés lányról énekelni ma már kevésbé izgalmas nekem.

Francuz Ádám: Vannak számok, amiket ha ma vennénk fel, máshogy csinálnánk, más hangszerelésben. Ez természetes folyamat, a fejlődés része, ami inkább a szövegekben látszik erősebben.

– Az, hogy a közönségetek időközben a sokszorosára nőtt, mennyiben befolyásolt benneteket?

Csepella Olivér: Most már nem írunk olyan szövegeket, amiben öt szótagú szavak vannak, mert azt nehezebb skandálni... Nem gondolkodunk showbiznisz-törvényekben, vagyis úgy, ahogy egy ekkora közönséggel rendelkező zenekarnak illene.

Francuz Ádám: A megjelenések ritmusa sem változott, továbbra is lemezkoncepcióban gondolkodunk. A hozzánk hasonló helyzetben lévők közül sokan átálltak single-koncepcióra, de mi nem. Attól, hogy nagyobb a közönségünk, nem adunk ki gyakrabban albumokat.

– Van az a prekoncepció, hogy CSNK-ra tipikus „alter bölcsészek” járnak. Egyetértetek ezzel? Kikből áll ma a közönségetek?

Francuz Ádám: Nem változott sokat, a gimis korosztálytól a felnőttekig széles a spektrum. A Spotify-adatok alapján a húszas korosztály a legerősebb, és kicsit többen vannak a lányok.

Csepella Olivér: Az „alter arcok hallgatnak altert” igazából tyúk-tojás kérdés. Szerintem nagyon heterogén a közönségünk: sok nagyon fiatal és sok idősebb is van, sőt egyre gyakoribb, hogy családilag jönnek – apa-lánya, anya-fia közös programként, ami nagyon megható. Olyan is van, hogy régi rajongók ma már a kisgyerekeiket hozzák el.

– Azt írjátok, nagyon sok újat adott nektek, hogy most először Olivéren és Konsiczky Dávidon kívül más tagok is részt vettek a dalírásban. Hogy alakult a dinamika?

Francuz Ádám: A legfontosabb változás, hogy a dalszerzés nem kizárólag Konsiczky Dávid szerepköre. Az új albumra Dorozsmai Gergő is írt két számot, ilyenkor pedig megváltoznak a folyamatok: ki lesz a dalszerző egy adott dalnál?

Csepella Olivér: Az, hogy Dorozsmai Gergő már dalszerzőként is velünk van, kibővítette a szerzői kört, ami kijött a próbaterembe: tényleg közösen írunk számokat. Nem egy ember viszi a teljes szerzői és produceri terhet. Érdemes figyelni, hogyan változnak Konsi számai attól, hogy ott van Gergő, Ádám és Gege. A két szerzői attitűd jól hat egymásra: Gergő szívesen ír még egy részt, ha ott valami érdekes zenei játék lehet, Konsi pedig kíméletlenül kigyomlál bármit, ami szerinte nem indokolt. Nem véletlen, hogy most először van két 3 percnél hosszabb számunk is, a Köd például 5 perc körüli. Konsi is jobban beleengedi magát abba, hogy lehet hosszabb szóló vagy vonós-végrész, de közben képviseli a puritán produceri szigort: ha két és fél percbe belefér, férjen is bele.

A teljes új lemez:

– A három, egyenként kb. 20 másodperces közjátéknak mi a szerepe?

Csepella Olivér: Kezdettől tudtuk, hogy ez konceptlemez lesz. Vannak dalok, amiknek a szövegét már a harmadik lemez idején elkezdtem. Amikor kitaláltuk a koncepciót Konsival, már benne volt, hogy lesznek összekötő darabok. A lemez központi témája az idő, a jelen idő, a valóságban való feloldódás – és az, hogyan tapasztaljuk meg a jelent, milyen ízei, szögei vannak. Ezeknek a „csillagpontoknak” a különböző csúcsait néha egy-egy mondat köti össze. Például a Bérelj ki című számot a Galérián-nal és az Engem szeretni kell-lel az köti össze, hogy be van ékelve közéjük egy ilyan mondat: „Remélem, megvéded magad.”

Ez összekapcsolja azt, amikor a kelet-európai félperiférián kiszolgáltatottan dolgozunk a külföldi tőkének, és folyamatos bizonytalanságban élünk, azzal az érzéssel, amikor csókolózunk valakivel, de nem tudjuk, akar-e velünk lenni, vagy csak lecserélne. Van egy rokon érzés ezek között: megérkezünk-e oda, hogy vigyázni kéne magunkra és egymásra, vagy szeretni kéne? A Bérelj ki kb. oda fut ki, hogy „vigyázhattak volna rám”, a Galérián meg abból, hogy nem tudják eldönteni, szeressenek-e, odáig jut el, hogy „engem márpedig szeretni kell – oda megyek, ahol szeretnek”. Az ilyen kis mondatok, mint a „Remélem, nem hagyod magad”, ezt a mozgást kötik össze.

– Ha jól emlékszem, először fordul elő direkt politikai-közéleti utalás a dalaitokban, ráadásul kifejezetten dühös zenei körítéssel (Munkára). Most telt be a pohár?

Csepella Olivér: Nálam nagyon régen betelt a pohár. Sokáig azzal küzdöttem, hogyan lehet politikai kérdésekről úgy írni, hogy az működjön dalban. Nekem az Ábrahám és Izsák, a Megérdemlem, sőt az Idegen is politikai szám.

– Ezekben azért inkább metaforák vannak.

Csepella Olivér: Persze, de a Munkára-ban is vannak metaforák, csak ott elhangzik például az a sor is, hogy „bilincset a kezére a cinikus geciknek”, ami nyilván explicitebb, mint az, hogy „a sorsom ezrekébe vegyül, nem lehetek szabad én egyedül”.

Azt gondolom, most lett hozzá fedezetem – élettapasztalatban és érzelmileg is –, hogy megírjak és hitelesen, nem a dühöt eljátszva énekeljek el egy ilyen szöveget.

– Az egyik nyári koncerten, talán a Bánkitón kikeltél a mocskos fideszezés ellen, mondván: skandálás helyett inkább tegyenek aktívan a rendszer leváltásáért. Ez a fajta gőzkieresztés neked már túl sok?

Csepella Olivér: Nem, nekem ez túl kevés. Ha csak azt kiabáljuk, hogy „mocskos Fidesz”, aztán hazamegyünk, az nem elég. Én tényleg ezt csinálom a szabadidőmben – meg a nem annyira szabad időmben is: aktívan dolgozom azért, hogy igazságosabb országot építsünk, politikai közösséget szervezzünk, a baloldali politikát erősítsük Magyarországon.

– Milyennek látod most a baloldali politika jövőjét Magyarországon, amikor elég jó esély van rá, hogy nem lesz baloldali párt a következő parlamentben?

Csepella Olivér: Szerintem ennek száz százalék az esélye. Minden szeretetemmel, a Kétfarkú Kutya Párt nem egy baloldali szervezet – örülnék, ha bejutnának a TISZA, a Fidesz és a Mi Hazánk mellett, de ők annyira vannak balra tőlük, amennyire a TISZA a Mi Hazánkhoz képest. A DK-t még kevésbé tartom valódi baloldali pártnak. Gyurcsány Ferenc csinálta meg ezt a középutas, neoliberális megszorítós hülyeséget még a 2000-es években, amiből nehéz hitelesen visszatáncolni a baloldalra még akkor is, ha ő már nincs a képben.

– Szóval milyennek látod a jövőt, ha bejön a jóslatod?

Csepella Olivér: Fényesnek. Meg kell csinálni. Fel kell virágoztatni, meg kell építeni. Nem dolgoznék benne, ha azt gondolnám, hogy nincs remény.

– A drogügyi kormánybiztos mostanában előszeretettel száll bele zenészekbe. A Stábkokó miatt számítotok hasonlóra?

(mindketten nevetnek) Csepella Olivér: Ezen még nem gondolkoztunk, de remélem, a drogügyi kormánybiztos tudja, mi az a lírai én. Én soha semmilyen drogot nem fogyasztottam, sőt alkoholt se ittam és egy szál cigit se szívtam el. Nyugodtan küldjenek el drogtesztre... A Stábkokó előtti kis közjátékot épp azért tettük oda, hogy világos legyen: nem népszerűsíteni akarjuk a kokainozást. Ez egy karakterről szól, akihez hasonlót mindannyian ismerünk, mert rendszeresen felbukkan a fesztiválok backstage-eiben.

Francuz Ádám: Az egyik előző turné során volt egy időszak, amikor elég gyakoriak voltak a razziák különböző koncerteken. Volt olyan bulink, amikor beszéltünk róla, mi lenne, ha hozzánk is bejönnének és félbeszakítanák a műsort – de úgy voltunk vele, hogy csak nevetnénk rajta, hiszen a zenekarnak nincs mitől félnie.

Csepella Olivér: Belemehetnénk abba, hogy a Fidesz 15 éve mit csinál a valós drogproblémával, hogyan és miért szoknak rá emberek Magyarországon, és hogyan nyírták ki az iskolai drogprevenciót – kapják be –, most meg razziáznak a fesztiválokon. Azért vicces lenne, ha egyszer ránk törnék a backstage ajtót, miközben épp jengázunk.

– Azt is írjátok, hogy ez az eddigi legambiciózusabb lemezetek. Miben áll ez pontosan, és milyen kifutással lennétek elégedettek?

Csepella Olivér: Szerintem nem a kifutás szempontjából ambiciózus, inkább szövegileg, de főleg a dalok írásában, felvételében és előadásában. A Na Ná Ba Bám-nál azt hittük, tizenkét teljesen más műfajú számot csináltunk, de mivel ugyanazzal a szörfhangzással, egyszerre játszva vettük fel őket, és végig ugyanaz a szójátékos, fahangú ének ment, nagyjából kirajzolódott, hogy ez a CSNK-hangzás. Ehhez képest most az egyes számok erősen eltérnek az albumon belül is, és inkább a közöttük lévő átkötésekkel adnak ki egy egészet. Egymáshoz képest kifejezetten fura a Köd, a Stábkokó, a Minden mozog, vagy épp a Ne igyál.

Francuz Ádám: Az ambíció a koncertek számlistáján is látszani fog, nagyobb lesz a merítés, sokkal változatosabb műsort tudunk adni. Ha egy városban, fesztiválon és klubban is játszunk, két teljesen más programmal érkezhetünk. A hangszerelés kibővült – vonósok és fúvósok is vannak a lemezen –, ez új tereket nyit a színpadon is. Ez az album tényleg hozzáad valamit az eddigiekhez: nem tíz ugyanolyan szám az előző album hangzásában, hanem új világ, új élmény.

A Disney felfigyelt Péter Bencére, és együttműködést kötött a magyar zongoravirtuózzal. Péter Bence lenyűgöző tehetsége és egyedi játékstílusa világszerte meghódította a közönséget. A közös projekt első gyümölcse, a “Disney Halloween - Thrilling Piano with Peter Bence” című EP, amely Halloween előtt jelent meg és igazi különlegességnek számít a Disney zenei palettáján.

A lemezen három ikonikus Disney mesefilm “gonoszainak” témadalai kapnak új, izgalmas hangzást Bence sajátos zongorajátékának köszönhetően. Az EP-hez három videoklip is készült, amelyeket a Disney hivatalos csatornáin láthat a közönség.

A projekt megvalósításában kulcsszerepet játszott Bence menedzsere, aki megtalálta azokat a kapcsolódási pontokat és partnereket, amelyek révén a Disney figyelme Bencére irányult. A közös munka nemcsak a művész nemzetközi karrierjében jelent mérföldkövet, hanem Magyarország számára is kiemelkedő elismerés.

"Mindig is hatalmas Disney rajongó voltam, már az együttműködés előtt is írtam át Disney témákat zongorára és szimfonikus zenekarra, ez utóbbi több hazai és külföldi szimfonikus koncert programjában is szerepelt. Nagyon örülök ennek az egymásra találásnak és remélem ez egy hosszú barátság kezdete" - mondja Bence.

VIDEÓ: Peter Bence - This Is Halloween (From "Disney Halloween: Thrilling Piano with Peter Bence")

És itt egy másik darab is:

Peter Bence - Poor Unfortunate Souls (From "Disney Halloween: Thrilling Piano with Peter Bence")

A történet nem áll meg itt: november végén érkezik a következő kiadvány, a “Peter Bence - Disney Classics”, amelyen a művész a legismertebb Disney filmbetétdalokat dolgozta át zongorára.

Az album különlegessége, hogy Bence egy innovatív technikai megoldás segítségével önmagával játszik négykezes darabokat, a zongora ugyanis ezzel az eszközzel képes rögzíteni és visszajátszani a szólamokat. Az így létrejövő lenyűgöző performanszok a videoklipekben is láthatóak lesznek, ahol a nézők szinte szó szerint többszörözve látják a művészt.

Péter Bence 2012-ben a világ leggyorsabb zongoristájaként került a Guiness Rekordok Könyvébe, azóta elképesztő karriert futott be. Internetre feltöltött videói több, mint 2 milliárd megtekintésnél tartanak és olyan legendás előadók dicsérték játékát, mint David Foster, Hans Zimmer és Elton John.

Bence az elmúlt években teltházas koncerteket adott Európában, Amerikában és Ázsiában, fellépett a legnagyobb koncerttermekben, köztük a Sydney Operaházban, a London Palladiumban, a párizsi Grand Rexben és a torontói Massey Hallban.

Egyedi, energikus stílusával hidat képez a klasszikus és a modern popzene között, miközben minden előadása magával ragadó látvány- és hangzásélményt nyújt. A hazai rajongók örömére 2026. október 10-én Péter Bence ismét a budapesti MVM Dome színpadára lép, ahol grandiózus koncerttel készül és ahová egy világhírű meglepetésvendéget is színpadra hív majd - lehet, hogy épp a Disney fedélzetéről?