A Fekete Lyuk a szabad alkotás és szórakozás sötét bölcsője volt a nyócker peremén
Csabáék már itt léptek fel 1988. februárjában és hamarosan az egyik törzshelyük lett, bár sokfelé játszottak, a Petőfi Csarnokban, az Almássy téren, a Saigon Klubban, különböző fesztiválokon, sőt külföldön is. A felsorolt helyek közül ma már egyik sem létezik…
- Igaz, hogy megszűntek ezek a helyek, de megszűnt az a világ is, amelyben minden zenekarnak volt lehetősége fellépni. „Van közönséged? Gyere, játszál” – mondták. Ha elég sokan voltak, valami pénzt is kaptak. Ma már nem is engednek be sehová olyan zenekart, amelyik nem tudja megmutatni, hogy mennyi „követője” van, csak azt nézik, hogy mennyi pénzt hoznak a háznak
- mondja Csaba.
Valóban elválaszthatatlanok a rendszerváltás körüli évek az underground kultúra sem előtte, sem azóta nem látott robbanásától?
Csaba szerint ebben nyilván benne volt, hogy az a rendszer, amiben akkor éltünk, egy kicsit lazább lett, már nem tiltották ezeknek a zenekaroknak a fellépéseit kis klubokban. "De ne felejtsük el azt sem, hogy a 80-as évek az egész világon számtalan friss ötletet hozott a zenében és ez hatással volt a magyar zenei életre is. Könnyebben ki lehetett menni Nyugatra koncerteket meghallgatni, sőt, 1989-ben már az NSZK-ban és Nyugat-Berlinben is turnéztunk. És nem kellett hozzá disszidálni… lejött egy dortmundi srác, megnézett bennünket, és felajánlotta, hogy mehetünk hozzájuk, az ő zenekara, a Walls Have Ears pedig fellép a Lyukban."
- Egyfajta szelep is, volt, mert akkor még nem lehetett tudni, hogy le fogják rombolni a Berlini Falat, és a nyugatiaknak kuriózum volt minden, ami a Vasfüggönyön túl volt. Igaz, hogy minden koncerten ott voltak a „megfigyelők”, hogy nem történik-e rendbontás, nem hangzanak-e el „uszító, lázító” beszólások, fűzi hozzá Matyi.
Csaba: - Nagyon sokrétű volt a közönség. Sok olyan ember járt oda, akik valami módon nem találták a helyüket a maguk környezetében, viszonyrendszerében. Éppen ezért nagyon izgalmas találkozásoknak a helyszíne lett a Fekete Lyuk olyanoknak köszönhetően, akiknek egymástól eltérően kattogott az agyuk.
Matyi: - És nemcsak zenészekről beszélünk. Gyűjtőhely volt mindenféle művészeti ágakból. Megfordultak ott festők, költők, még divatbemutatókat is rendeztek.
A legnagyobb ugrást azonban a tánc, a modern, kísérleti mozgásszínházak jelentették, elsősorban Szabó Györgynek, a Trafó későbbi alapítójának köszönhetően. És volt egy tv, ahol a koncertek szüneteiben folyamatosan mentek a legújabb underground zenék, a Fields of Nephilimtől a Cabaret Voltaire-ig, amelyeket máshol nem lehetett látni.
Matyi: - Olyanok voltunk, mint egy nagy család. A koncerteken túl is ott éltük az életünket. És a mai napig, 30 év után is azok, akik Fekete Lyukasok voltak, összekacsintanak, mert ez egy közös életérzés volt. Szerintem minden nagyobb generáció átélte ezt: például amikor a 60-as években bejött a beat-zene, az akkori fiatalok ugyanolyan nagy robbanást hajtottak végre a szüleik szemében.
Bennünket is el lehetne nevezni „kis nagy generációnak”, hiszen egészen biztosan hozzá tettünk valamit az addigi társadalom bomlásához, még akkor is, ha a Lyukban nemigen politizáltunk. És bár az idő rövidsége miatt nem lehet azt mondani, hogy itt nőtt fel egy nemzedék, de azt igen, hogy itt vált felnőtté.
Máig jönnek oda hozzám olyanok, akik boldogan mesélik, hogy az anyukájuk leengedte őket 15 évesen…
Azért Matyi emlékszik arra is, hogy bizony voltak néha botrányok, amikor elkezdtek lejárni a skinheadek, de Nagy Gyula egy idő után kitiltotta őket.
Matyi: - Gyulának sokat köszönhetünk, valamiért beletartozunk abba a szűk körbe, akiket ő nagyon szeretett. Az F.O. után innen indult új zenekarom, a Sex Action, amelynek ő lett a menedzsere. Velem jól elvolt, Csabával azonban állandóan vitatkoztak.
Csaba: - Mi akkor is vitatkoztunk, amikor jóban voltunk. Gyula nagyon segítőkész volt, aki hozzá tartozott, mindent megkapott, de azt nem szerette, ha máshol is fellépünk. Akkoriban ment a különböző helyek között a plakátháború. Valaki ment, kitette a plakátot, utána ment valaki, és leszedte – volt, hogy ezt egy éjszaka háromszor-négyszer végigcsinálták. Gyula a mi plakátjainkat is leszedette, ha például az Almássy-téren játszottunk.
A Fekete Lyukban működött egy stúdió is, amelynek fontos szerepe volt az ott fellépők zenéinek megőrzésében. Korábban az underground képviselői csak elvétve juthattak lemezhez az Erdős Péter-Bors Jenő fémjelezte struktúrában, aki mégis, annak már-már vállalhatatlan kompromisszumokat kellett kötnie zenéjében, szövegeiben, és ezért őket gyakran „árulóknak” is tekintették.
Ezért a preferált hanghordozó számukra a műsoros kazetta volt. A Lyukban, illetve az ország más hasonló helyszínein készült felvételek minősége ugyan gyakran hagy kivánni valót maga után, ugyanakkor felbecsülhetetlen értékű és megismételhetetlen kordokumentumnak számítanak. Ugyanez a helyzet az újság és a hírlevél peremén álló fanzine-ekkel, amelyeket a zenekarok, klubok, rajongó közösségek adtak ki.
Éppen ezért ideje lenne ezeket digitalizálni – mondják a fiúk. Csaba éppen nemrégiben kapta meg azt az F.O.-felvételt, amely valószínűleg az utolsó bulijuk volt a Fekete Lyukban. Akkor már Zana (Ganxsta) Zoli dobolt nálunk.
„Azon a koncerten minden szerzeményünket eljátszottuk, ráadásként a Rózsaszín párduc és a Volt egyszer egy Vadnyugat átdolgozását is” – emlékezik a basszusgitáros.
A Fekete Lyuk 1994-ben szűnt meg. Matyi, így visszatekintve, csodálkozik, hogy „addig bírta”, mert szerinte a rendszerváltással „okafogyottá” vált a hely. Már csak azért is, mert több hasonló klub nyílt meg a Tilos az Á..-tól a Blue Boxig, és az addig nagy, egybefonódó közönség elkezdett megoszlani, rétegeződni. Közben a budapesti zenekarok is egyre többet mentek vidékre, művelődési házakba, klubokba, tehát már nem volt értelme feljönni a fővárosba egy buli kedvéért.
„Először Budapesten haltak meg szép lassan ezek a hangulatok, vidéken tovább tartott, mivel oda később is érkezett meg. Én magam is tapasztaltam később a Mask zenekarral – teszi hozzá Csaba.
Az F.O.Systemtől annak idején egyetlen kazetta jelent meg – rajta olyan „klasszikusokkal”, mint a Ne félj, az Utolsó üvöltés, vagy a Még - azóta ezt a felvételt, kiegészítve néhány kiadatlan dallal, CD-t és bakeliten is megjelentették. Az alapítók, nem utolsósorban a Kiscelli Múzeum kiállításának sikerén is felbuzdulva, most azt fontolgatják, hogy egy könyvben is megörökítenék a zenekart, és azt a környezetet, amely éltette – sok fekete-fehér fotóval.
E korszak tanúja Orbán Zsuzsanna, aki nem csupán az F.O. turné-menedzsere volt , de számos független koncert szervezőjeként, hangzó anyagok kiadójaként és az Indie 16 underground kulturális lap főszerkesztőjeként is részese volt az eseményeknek. Zsuzsa így látja ma a magyar „ellenkultúra” születését:
-A 80-as évek második felében egyre jobban érezhető fellazulás a politikában, a kulturális életre is hatással volt. Az embereknek fokozatosan megváltoztak a szórakozási szokásaik, igényeik. De miközben a világban minden megtörtént, ami megtörténhet, - vagy annál több is, aközben hazánkban minden valamilyen „skatulyában mozgott, és ha ebből ki akart lógni, azt lenyirbálták. Érthető, hogy amikor ez a tendencia liberalizálódott, egyfajta túlburjánzás alakult ki.
Mindenki el akart valamit mondani, írásban, táncban, zenében, képzőművészetben, és ha lehet, ellenlábas akart lenni, nem akart beállni a sorba, nem akart ugyanúgy beszélni, ugyanolyan helyen szórakozni, vagy esetleg ugyanazt inni. Helyek keletkeztek, ahol ezek a mondanivalók teret nyertek, klubok, szabad terek, pincék, művelődési házak fogadtak be zenekarokat, mini galériákat, performance-okat, táncprogramokat.
Pezsgő lett a kulturális élet, elmehettél egy pólóban és egy farmerban a rendezvényre, nem csesztettek a nyakkendő hiányával, megihattad nyugodtan a sörödet és találkoztál egyívású emberekkel, természetesen a szó jó értelmében. Vagyis az újra, a másra éhes emberekkel.
Ilyen lett a Lyuk is. Lázadni akarsz? Más akarsz lenni, mint a szüleid, az osztálytársaid, vagy egyszerűen csak teszel az elvárásokra? Járj a Lyuk-ba! Mutasd meg, hogy van egy hely, ahol elfogadnak, ahol vagy valaki. Talán legjobban úgy jellemezhetném azt az érzést, amit adott, hogy kinn, amíg sorba álltál a bejutásra, elhagytál magadból valamit, ami helyett aztán benn megtaláltál valamit, önmagadat. Te lehettél, sallangok, álarcok, megjátszások nélkül.
-Hogy élted meg belülről a Lyuk-hangulatot?
- A fő szerep a zenéé volt. Megkaptad a világ alternatív zenekarainak a legjobbjait koncertfelvételeken, klipekben. Úgy működött, mint egyfajta műhely. Hallgattad a jó zenéket és már nem elégedtél meg a szarral. Ezt akartad hallani az itthoniaktól is. Szórakoztál és ízlésedben csiszolódtál. Egy messzemenőkig elfogadó, mondhatni szeretettel teli közegben, ahol senki sem bántott semmiért senkit, de mindenki figyelt mindenkire. Nem egyszer láttam, hogy valaki kicsit „túlfogyasztott”, és mennyire vigyáztak rá.
-A szabályozott külvilág persze szörnyülködött, de a legjobban felháborodók sosem mentek le, hogy saját szemükkel meggyőződjenek a „pokol tornácáról”…
-Nagy Gyula nagyon „bölcs népművelő” volt. Tudta, meddig engedheti a devians viselkedést, hogy még nem zárják be a klubot, és hol kell ezt akár láthatatlanul korlátozni. Így azután nem volt komoly rendbontás, miközben senki nem érezte úgy, hogy korlátoznák a szórakozásában.
Pedig a klub híre távolról sem volt ilyen jó kívülről, a városból. Ezt is megértem, mert néha, ahogy végignéztem magunkon a utcán, a bejárat előtti várakozásokon, mint a varjak, olyanok voltunk. Csak feketében, fekete hajjal, körömmel és rúzzsal, lehetőleg szakadtan, lehetőleg mosoly nélkül. Nagyon jó kontraszt volt az egy emelettel felettünk működő diszkó gyülekező közönségével, akik mind a csilivili kinézetükkel kivívták a varjak utálatát és fordítva. De azután mindenki ment a saját klubjába és úgy szórakozott, ahogy neki megfelelt.
Egyszer találkoztam egy üzletemberrel, aki fontolgatta, hogy valami pénzzel beszállt volna az F.O.-ba, de érdekelte a Lyuk is. Hívtam, de aggodalmaskodott, hogy mi lesz ott, ezért vett egy bőrdzsekit, hogy „ki ne nézzék” – egy olyat, ami a Lyukban senki más fel nem vett volna. De senki nem foglalkozott vele. Nem értette, hogy ide egy abszolút elfogadó közönség jár.
-A koncertek, a közönség, a stúdió, még a falak is mind szerves részei voltak a művészi „műhelymunkának”.
-Az F.O. System is ott készítette első anyagát. Ők aztán iskolapéldái annak, hogy sok jó zene hallgatása azt szüli, hogy maguk is jó zenéket kezdenek csinálni. Egyedülálló hangzásukkal, ütős szövegeikkel, ellenállhatatlan kinézettükkel a hazai dark éllovasai lettek. (Büszke vagyok, hogy a menedzserük lehettem).
A Lyuk szellemiségéből sok hasonló áramlat forrott ki. Zenekarok alakultak a semmiből, hihetetlen kreativitást mutatva a legkülönbözőbb stílusok képviseltették magukat. Őrült lelkesedéssel, garázsokban, kezdetleges eszközökkel vettek fel két három dalt, ezekkel házaltak a klubokban, fellépési lehetőségeket kunyerálva, kazettaborítókat terveztek, fanzine-eket sokszorosítottak, kialakult egyfajta alternatív grafika, alkalmazott képzőművészet.
Azt gondolom, a Fekete Lyuk elindítója volt egy új, addig ismeretlen közösségi szórakozási formának, amelynek felszabadító hatása átterjedt több művészeti ágra is, elfogadottá váltak olyan kifejezési formák, melyekkel a fiatalok megpróbáltak választ adni az élet kis és nagy kérdéseire – a maguk sokféle megközelítéséből.
