A falak ledőltek, a hangok, a képek maradnak – a "Volt egyszer egy PECSA" kiállításon jártunk
Pedig, ne tagadjuk, sokak szemében a PECSA nemcsak hangzása miatt volt gyakran szitokszó, hiszen az Ifipark bezárása mögött politikai sandaságot sejtettek. Nem fogadta össznépi lelkesedés sem külalakját, sem belső kiképzését, voltak, akik végig rossz energiákra panaszkodtak (ezt minden bizonnyal az építésnél használt, Magyarországon a 80-as években még engedélyezett azbeszt okozhatta). Csakhogy az intézmény ereje „nem a kövekben volt” – idézte Dobó István szavait Garay Klára, a Zuglói Cserepes Kulturális Non-Profit kft. ügyvezetője, akinek vezetésével megrendezték a Volt egyszer egy PECSA kiállítást a Zuglói Civil Házban.
Az 1985-ben indult, 2016-ban lezárult történet mozaikjai elevenedtek meg fotókból, plakátokból, belépőjegyekből összeállított nagy táblákon, egy kis vitrinben egész passz-nyakbavalót is megszemlélhettünk.
Jó volt ismét együtt látni azokat, akik oly sokat tettek azért, hogy a PECSA emlékezetes kulturális találkozóhely legyen:
Fogarasi Lajost, a 2000-es évek igazgatóját elmaradhatatlan bőrmellényében, Németh Gábort, aki az ország egyik legsokoldalúbb dobosaként 17 évig vezette az intézmény hangstúdióját, Várkonyi Attilát, azaz dj Dominique-ot, a jótékonysági koncertek lelkét, a fogalommá vált fekete kendővel a fején. Ő volt az, aki mindig közösségnek tekintette a közönséget.
Feltűnt az örökmozgó „közművelődési osztályvezető” (hú, de hivatalos) Nádor Kati szőke hajkoronájával, Vaszta Paja, a magyar Queen-klub motorja, Török Ádám Húsvét-szigeteki szoborra emlékeztető alakja, sok nagyszerű buli főhőse – ő zárta az estet az Este a székelyeknél ihletett feldolgozásával – a Csillagfény diszkók sztárja, Sárközy Anita, és nem utolsósorban Janicsák István, ezúttal műsorvezetőként.
A Z’Zi Labor atyja dicsekedett el azzal, hogy ő volt az első, aki zenekarával elsőként bérelte ki a Csarnokot még 1986-ban. Felidézték a 2003-ban elhunyt alapító-igazgató Lehel Lászlót, aki 60 évesen meg tudta őrizni kamaszos lelkesedését, a fiatalok igényes szórakoztatására való törekvésében, új tehetségek felkarolásában és szó szerint vette „népművelő” hivatását.
Nádor Kati emlékeztetett arra, hogy a PECSA milyen nagyszerű fóruma volt a kortárs zenei, színházi és táncművészeti törekvéseknek, és hogy 1986-ban a ház munkatársai fiatal művészekkel és civilekkel közösen alkottak egy „időkapszulát”, amellyel a jövőnek üzentek. E hordó ma is ott van a földben, biztonságosan elkerítve és 2040-ben ismerhetik meg tartalmát az utánunk következő nemzedékek.
E kiállítás és az emlékezés persze nem lehetett más, csak egy kis töredék, hiszen mindazoknak, akik valaha megfordultak ott, megvannak a személyes PECSA-történetei.
Az őrült Hungarcarrot-fesztiválok, ahol az orosz abszurd DDT-től a többdimenziósan elszállt angol-holland Legendary Pink Dots-ig a legelképesztőbb előadókat ismerhettük meg. Itt adta elő verseit 1986-ban Allen Ginsberg Eörsi István spontán tolmácsolásában, itt mesélt humorral és megbocsátással teli lélekkel „pokolbéli víg napjairól” Faludy György Hobo, Jordán Tamás és Mensáros László társaságában. Többször is megcsodálhattuk az amerikai filmes-táncművész Jo Andrest. Jött egy német színházi társulat, amely bevonta a nézőket az előadásba, majd terrorizálta őket. 1993-ban magyar sztárzenészekkel járhattunk hódolatra Percy király, azaz Robert Plant elé, ugyanazon a nyáron nemcsak a szabadtér telt meg zsúfolásig, hanem még a kinti mező is a Jethro Tull 25. jubileumi buliján.
1998-ban jót mókáztunk a Blues Brothersen, 2003-ban gyógyító szeretetet küldtünk a Parkinson-kórral küzdő Barbara Thompsonnak, aki az akkor már halálos beteg Dick Heckstall-Smith helyét vette át a Budapestet imádó Colosseumban.
2005-ben kipróbáltuk, hogy mi a tűréshatárunk a tömény progrockban a Dream Theater koncertjén. De említhetnénk az örökifjú John Mayallt, Eric Burdont, a Hackett-fivérek Satie-estjét, a Djabe Sipi-emlékkoncertjét, a bolhapiacokat, a lemezbörzéket, nem is szólva az arcokról, az ott köttetett, egy életre vagy egy estére szóló barátságokról, szerelmekről...
Hamarosan könyv is születik a PECSÁ-ról, de a teljes szellemi örökség összegyűjtése szinte lehetetlen. A mostani kiállításra is számos egyéni emléktárgy, fotó került be, és rengetegen vagyunk, akik sok mindent megőriztünk (e sorok írója a jegyek, passzok mellett természetesen az ott készült cikkeket, interjúkat is). Véssük emlékezetünkbe Garay Klára szavait: „A helytörténet legnagyobb ellensége a lomtalanítás”. Vigyázzunk a sokszor feleslegesnek hitt apróságokra, hiszen nemcsak egy helyről, nemcsak egy korról, hanem saját történetünkről is sokat elmondanak.
Nyitókép: Fortepan
