Falhoz vág és kicsavar a Better Call Saul fináléja, hasonlóan a Breaking Badhez
Hat évad után véget ért a Better Call Saul című, sokszoros díjnyertes sorozat, kétségkívül filmtörténeti műremek. Ezzel pedig 14 év után – úgy tűnik – pont került egy komplett univerzum történetének végére, amiben egy kétségbeesett kémiatanár bűnbeesését és pokolba ereszkedését (Breaking Bad), valamint egy simlis, de zseniális ügyvéd felemelkedéseit, bukásait és az ezek közötti lavírozását (Better Call Saul) kísérhettük végig. Ráadásként kitekintve a Breaking Bad másodhegedűs főhősének történetére egy egész estés filmben (El Camino).
Nagyon nehéz bármint írni a sorozat utolsó része után. Nehéz megfogni, hogy a remekül megkomponált utolsó epizódról érdemes-e beszámolni, ami méltó lezárása volt annak, amivel a sorozatok készítői elkényeztettek minket, vagy belekezdjünk-e abba, hogy mit jelentett a világnak és – igyekszem nem túlozni – az egyetemes kultúratörténetnek a Breaking Bad/Better Call Saul. Előrebocsátom, hogy igyekszem nem spoilerezni, de ha valaki még nem látta volna ezeket a műveket, a saját maga érdekében nézze végig, mert nem biztos, hogy egyhamar hasonlót láthat a tévében vagy a streamingszolgáltatók kínálatában.
Végül arra jutottam, hogy egy cikkben énekelni meg a két sorozat összkulturális lényegét túlságosan nagy falat lenne, így az „alapmű” Breaking Bad zsenialitásának érzékeltetésére csak annyit írnék: ez az a sorozat, aminek mellékágából, vagyis spin-offjából olyan fergeteges alkotást kreált a modern tévétörténet két legnagyobb zsenije, Vince Gilligan és Peter Gould, hogy sok kritikus véleménye szerint esélyes a „minden idők legjobb sorozata” címre. Aki pedig ezzel vitázik, az általában épp a Breaking Bad-et teszi elé.
A rákbeteg, a családja jövőéért aggódó kémiatanár kisember csetlő-botló drogkotyvasztójából az új-mexikói drogkartell egyik császárává, és eközben egy szörnyeteggé váló Walter White figuráját valószínűleg mindenki ismeri, aki az elmúlt 14 évet nem egy mosoda alatti pince mélyén töltötte, hisz a karakter egyértelműen popkulturális ikonná vált. De amennyire nem lehet pár mondatban összefoglalni a Bryan Cranston által alakított karakter, és így a sorozat lényegét, úgy nehéz szinopszist adni a Better Call Saul (a továbbiakban csak: BCS) fő lényegéről és a szereplő jelleméről is.
A Breaking Bad (a továbbiakban csak: BB) simlis ügyvédje Walt fő karaktere mellett a nézők egyik kedvencévé nőtte ki magát. Bár az alkotók minden mellékszereplővel nagyon profin bántak, és mindenki személyiségében ott volt egy komplett élet története, a színes öltönyökben harsányan sziporkázó Saul Goodmanről pontosan lehetett látni, hogy több van benne, mint egy álnéven praktizáló, kamuzsidó, miutgrász figura. Olyannyira, hogy az alkotókban már a BB alatt felmerült, hogy ebben a figurában van meg leginkább a spin-off lehetősége, a sorozat végére pedig már biztossá vált, hogy belevágnak az újabb szériába. Érdekesség, hogy eleinte – nem teljesen logikátlan módon – szűk harminc perces vígjátéki (sitcom) formátumban gondolkoztak, és állítólag Peter Gould kezdett egyre inkább egy drámai sorsot belelátni a sokszor csak felszínesen majomkodó zugügyvéd figurájába.
Ezt a sorsot pedig maximálisan ki is pörgették a BCS-ban. A sorozatban megismerjük eredeti nevén James McGill (Bob Odenkirk) korai történetét (nagyjából a BB előtt 6 évvel kezdődik a sztori), aki folyamatos harcot folytat bátyjával és az egész világgal, hogy megmutassa, ő is ér annyit, mint a felső körökhöz tartozó ügyvéd-nagykutyák. Miután Chicagóban egy jópofa, de simlis szélhámosként próbálja rongálni azt a McGill nevet, amit testvére Chuck elsőrangú ügyvédként igyekszik felépíteni, Új-Mexikóban már lenne rá esélye, hogy megmutassa rátermettségét, azonban hamar kiderül számára, hogy rajongva tisztelt bátyja minden erejével azon van, hogy bebizonyítsa: Jimmy egy javíthatatlan balhés alak. Egyfajta Lúdas Matyi karakterként főhősünk igyekszik visszavágni azoknak, akik nem hisznek benne, vagy akár hátráltatják kibontakozásában, egy idő után azonban kiderül: olyan figura ő, aki nem háromszor ver vissza a helyi Döbrögiken, hanem képes a végsőkig elmenni, hogy revansot vegyen a becsületén. Mindeközben viszont újra és újra visszacsúszik abba a szerepbe, amit az őt lenézők vagy felszínesen ismerők gondolnak róla. A karakter kevésbé végletes, ennek ellenére, de inkább: éppen ezért összetettebb, mint a lassan, de biztosan az ördöggé váló Walter White. És legfőképp:
Kim Wexler figurája az egyike azoknak, akikről a BB óta biztosan tudjuk, hogy nem szerepelnek Goodman jövőjében, így különösen izgalmas csavart kap, hogy mi történik vele, valamint két másik alap BCS-karakterrel: a mélyen belül jószívű rosszfiúval, Nacho Vargával (Michael Mando) és a mexikói drogkartell prominens családja, a Salamancák egyik legkíméletlenebb tagjával, Lalóval (Tony Dalton). Ugyanakkor a Vince Gilligan vezette írócsapat zsenialitását dicséri, hogy azokért a szereplőkért is tövig rágjuk a körmünk, akikről a BB-ből pontosan tudjuk már, mi lesz a sorsuk.
Közéjük tartoznak olyan hibátlanul eltalált karakterek, mint a mindenki elintézőemberének számító, majdnem mindig érzelemmentesnek tűnő Mike Ehrmantraut (Jonathan Banks) és a sorozattörténelem egyik leghidegrázósabb negatív szereplője, Gustavo Fring (Giancarlo Esposito), akinek egy „Jónapot, uram!” köszönésétől is fel tud állni a szőr a karunkon. Mellettük tényleg már csak ínyenc jutalom, hogy láthatjuk a kábszerellenes ügynökök fenegyerekét, Hank Schradert (Dean Norris) és társát, Gomezt (Steven Michael Quezada), és persze egy dramturgiailag remekül megkomponált ponton magát Walter White-ot (Bryan Cranston) és Jesse Pinkmant (Aaron Paul) is. Így a szemünk előtt egyszerre épül fel Jimmy McGill/Saul Goodman karaktere, valamint a BB-ből jól ismert alvilág részletei.
És ami már a Breaking Badben is történelmi vállalás volt, azt a BCS-ban Gilliganék tökélyre fejlesztik: minden annyira aprólékosan, pontosan és mindeközben feszültséggel telve van felépítve, hogy a lassú snittek, olykor 10-15 percesre épített jelenetek ellenére sem tudjuk elunni magunk, épp ellenkezőleg: egy fénymásolóban egy mázsányi papírral pepecselés vagy fahéjas-krémes tekercsek kenegetése közben is lélegzetünket visszafojtva figyelünk a képernyőre. Mindenezeket a képsorokat pedig sokszor olyan (a BB-ben már valamelyest megszokott) kameraszögekből nézzük, amik néha öncélú operatőri művészkedésnek tűnnek, de minden egyes képkockának garantáltan minden esetben megvan a maga oka és célja. Ahogy a felhasznált zenéknek, egy-egy kósza szövegtévesztésnek, egy leeső fagyitölcsérnek – tényleg mindennek.
Az utolsó (a két részre bontott hatodik) évadban aztán egyre komolyabb főszerepet kap a sorozat eleje óta nyomokban már meglévő jövőbeli történetszál: a sorozat sztorijából adódóan nem spoilerezek nagyot, ha elárulom, hogy Saul Goodman a BB azon karaktereinek egyike, aki úgy-ahogy megússza a Walttal való együttműködést, így a Better Call Saul kisebb (ám annál hangsúlyosabb) részben azt mutatja meg, hogyan tud boldogulni és meg tud-e maradni teljesen átlagembernek az egykor a világot a lábai előtt tudó ügyvéd. Ahogy omahai életét, és immár harmadik személyiségének történéseit egyre jobban megismerjük úgy kezdenek kiütközni a nyilvánvaló ellentétek mellett rokon vonásai a BB fő szereplőjével. Így vonul be Walter White után Saul Goodman is az egyetemes kultúratörténet legizgalmasabb és legösszetettebb karakterei közé.
És ennél a pontnál bukik ki az, hogy kicsit csaltam a címadással, hiszen sokkal többet foglalkoztam magával a szériával, mint annak záró részeivel. Ennek oka pedig rendkívül egyszerű: az utolsó részekről nagyon nehéz spoilermentesen beszélni. Amik a tények: ezek az epizódok az előzményeknél sokkal többet foglalkoznak a BB utáni korszakkal, ahol Jimmy/Saul ezúttal egy Gene Takavic nevű pékségi dolgozóként próbál fekete-fehér képsorokon megbújni a törvény elől a nebraskai Omahában, teljes kettősséggel viseltetve egykori élete iránt. A sztori előrehaladtával pedig egyre nyilvánvalóbb lesz:
Akármilyen keveset is árulunk el a Better Call Saul fináléjáról, azt mindenképp le kell szögeznünk, hogy a sorozat gyönyörűen, meghatóan és lélegzetelállítóan izgalmasan búcsúzik a karakterektől és az egész világtól, amit felépített. Az utolsó részekben sorban kapjuk azokat a jeleneteket, amik könnyen lehet, a filmtörténet klasszikusai közé kerülnek. És ez így is van rendjén attól a sorozatuniverzumtól, ami meg merte és meg tudta mutatni a világnak, hogy a zsenialitás akkor is zsenialitás, ha 5-6 évadon át, 50-60 perces adagokban érkezik.
