KULT
A Rovatból

A börtönt is megjárt botrányhős szupersztár lehet a nagyszínpadok jövője – Berlinben néztük meg a Falling In Reverse koncertjét

Az estének az egyetlen tanulsága csupán annyi, hogy bizony arénashowkat nem lehet csinálni 10-15 számokkal, mert az minden esetben a rajongó szemközt köpését jelenti.


Általános probléma a zeneiparon belül a “nagyok” kutatása. Ki lesz a következő Madonna, ki lesz a következő Kiss, lesznek-e egyáltalán még olyan nevek, akiket nem fal fel a konzumerizmus, hanem tartósan fennmaradnak, karriert építenek. Ha netalántán egy óriási fesztiválon pedig headliner lesz, senki nem vitatja azt. Megnéztünk, egy akkora produkciót, ami Budapesthez a szó szoros értelmében “túl nagy” volt.

Mert valóban túl erős volt, alig egy hete, hogy lemondták a Falling In Reverse budapesti koncertjét “logisztikai okok” miatt, ez sokkal inkább azt sugallja, hogy egyszerűen a helyszín nem felelt meg és nem tudja biztosítani a zenekar kéréseit.

A Falling In Reverse elsősorban a frontember, Ronnie Radke körül forog, aki már önmagában végtelen cikket érdemelne: az ember, aki kétszer is kibukott a középiskolából. Az egyik barátja önvédelemből lelőtt még 2006-ban egy srácot, ő pedig erre a tömegverekedésre egy boxerral érkezett, ami Nevadában nem annyira legális, majd a felügyelő tisztjénél nem jelentkezett, emiatt két évre börtönbe is került. Később mindennel is vádolták, szexuális erőszakkal, testi sértéssel (egy koncert közben a mikrofonállványokat izomból hajította rá saját közönségére), családon belüli erőszak is még Radke neve mellett szól. Ha ez még nem elég “suttyó” a legutóbbi lemez borítójára saját letartóztatási fényképét rakta, de maga a banda is a börtönévek alatt alakult meg.

Egy szó, mint ezer, Radke a valódi rocksztár életet a csúcsra pörgette, a világ egyik legmegosztóbb karakterévé vált, miközben a zenekara tizenpár év alatt a modern metálnak minden ösvényét tisztesen végigtaposta. Ennek eredménye az, hogy a zene az valóban mindig is kiemelkedett a műfajom belül, szövegben pedig erős kritikákat fogalmazva az amerikai társadalom felé, a cancel culture és mentális dolgok sokaságából szemezgetve az átlagos fogyasztó joggal érezhette azt, hogy bizony ennél a bandánál történik valami.

Mielőtt magáról a koncertről írnék, nagyon fontos megemlíteni a metálzene egyik népbetegségét, de ezt nevezhetjük Sziget-szindrómának is: egyszerűen szokatlan az, hogy valakinek a főfellépői pozícióját jogosnak érezzük, szívesen átengedjük. Az idei Szigeten is Kylie Minogue volt az egyetlen, akit nem vitattak a kommentszekcióban, ez pedig a gitárzenei vonalon sincsen másképp. Még mindig Korn, Slipknot, Green Day vonalon gondolkozunk, miközben kinőttek generációk, akiknek egyszerűen nem mertek teret adni, hátha az a jegyeladások rovására megy majd. Pedig egy Bring Me The Horizon, vagy a mai cikk tárgyaként a Falling In Reverse számait már közel mindenki ismeri, hiszen a fesztiválra látogató közönség, a 18-30-as korosztály már bőven ezeken a bandákon is felnőtt. A Download Festival programigazgatója is azt nyilatkozta idén, hogyha nem újítanak, elsüllyednek pár éven belül - idén így a két dinoszaurusz, a Green Day és a Korn mellett a tavaly brutálisan berobbant Sleep Tokent tette főfellépővé.

Személy szerint ezeken gondolkodtam egészen koncertkezdésig, hiszen mégiscsak azon szerencsések egyike lehettem, akinek jegye lett egy olyan turnéra, ahol 5 perc (!!!) alatt fogyott el minden jegy, minden állomásra. A zenekar pedig egy mókás, élőközvetítéses intróval fel is csatangol a színpadra, a buli pedig a második-harmadik számra a csúcsra pörgött. A világ összes pirotechnikája fel van küldve, azon kapom magamat, hogy refrén sem kell, a dalok minden részénél valami lángol, valami extra történik, és a lehető legtisztesebb zenélés megy. A zenekar tagjai között olyan őserők, született zsenik vannak, mint Luke Holland, aki a világ egyik dobosa, de Tyler Burgess neve mellett sem mehetünk el.

Ronnie Radke pedig a színpadon is egy igazi kreténnek tűnik, aki ugyanakkor beleteszi a munkát, ennek a kettőnek az egyvelege pedig egy nagyon jó hatást ér el: a szerencsétlen agresszív sétálgatás, a mikrofon felesleges dobálása párosul valóban élő énekkel, a ritkán bicsakló hang mögött is egy nagyon lightos backing track megy, ez magyar nagyszínpados “sztároknál” ezerszer jobban van túlküldve. Az első 8 szám egy igazi parádé, minden korszak elhangzik, a rémkellemetlen emós időszaktól 2024-ig söréttel lövés van a rajongókra. Előkerül Radke korábbi bandájától, az Escape The Fate-től (ahonnan pont a börtön miatt rúgták ki) a Situations is. Ezt követően valami technikai nehézséget bejelentve a zenekar leviharzik a színpadról, 15-20 perc találgatás is megy arról, hogy vajon az érdemes sztár sokallt-e be, vagy valóban valami hanggal kapcsolatos gond van. “Visszajövünk, csak még nem tudjuk, hogy tetszetek-e nekünk, vagy sem” - mondja be a közjáték vége felé Radke, és valóban visszatértek, nulla magyarázkodás után szinte ugyanonnan folytatódik a buli, és ezzel a közönséget azonnal vissza is szerezte magának a Falling In Reverse.

Meg kell említeni azt is, hogy egy olyan helyszínen, mint a Velodrom, ijesztően tökéletesen szól minden, semmi nem kásás, pont annyival hangosabb az átlagosnál (100 decibel környéke), hogy érezzük, hogy ez most tényleg leviszi a fejünket, és nekem is, aki nem a legnagyobb rajongója a zenekarnak, valódi élményt tud nyújtani a show. Az élményen még Radke óriási arca sem csorbít, nekem nem is tesz hozzá, de ez másoknál már nem így van. A bugyuta standupos átkötő szövegek betalálnak (egy korábbi állomáson már olyanokat kért, hogy tegye fel a kezét a közönségből lelkesen bárki, aki rasszista, ez Berlinben csak seggfejig jutott), a buli pedig ijesztően gyorsan halad.

Annyira gyorsan, hogy 14 szám után vége is a koncertnek, ez pedig egészen keserédes élmény, hiszen bőven voltak még elmaradt slágerek, a közjátékkal együtt sem volt a buli másfél óra, ha azt is kivesszük, olyan 55 percre jön ki a “játékidő”. Ez pedig azért okoz fanyar szájízt, mert a show maga beleköthetetlen volt, a vizuálok, a pirotechnika, a zenekar, meg a frontember, aki élőben is egy konstans kiszámíthatatlan meglepetéscsomag, valóban választ adott azokra a kérdésekre, hogy megérdemli-e egy fiatal zenekar, hogy a nagy fesztiválokon megkapja a “nagykutya” szpotokat. Sajnos a válaszban benne van az is, hogy amíg egy saját turnén 14-15 számot kap a rajongó, miközben a Green Daynél ez a nyáron néha 38-ig (!) is elment, addig az a hatás is megtörténik, hogy bizony a gázsiért való megdolgozás más léptékeket ölt az idősebb generációknál.

Természetesen ez nem minden bandát minősít, hiszen az új zenekaroknál is voltunk az években tisztességes bulikon, tavaly szintén Berlinben játszott az Architects egy jó 2 óra 20 perces szettet, de idén Budapesten a Bring Me The Horizon is 1 óra 40-ig jutott, pedig az egy fesztiválokra kalibrált setup volt.

Az estének az egyetlen tanulsága csupán annyi, hogy bizony arénashowkat nem lehet csinálni 10-15 számokkal, mert az minden esetben a rajongó szemközt köpését jelenti. A Download kapcsán említett Sleep Token is 12 dalig jutott az MVM Dome-ban. Amíg ezek a bandák nem úgy állnak a színpadra (pár, korábban említett tisztes kivétellel), hogy a rajongókért bármit, és elsősorban azokért az arcokért, akik nem tudnak annyira sokat a zenekarról, addig tényleg jogos marad a “dinoszaurusztámogatás”, a jól bevált receptek, és hasonlók. A kérdés, hogy ebben a versenyben előbb a rajongó, vagy előbb a zenekar hajtja le a fejét, és enged a másik kedvéért.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Isztriai tengerparti hangulat a Városmajorban – különleges színházi est vár Budapesten
Igazi horvátországi tengerparti hangulat lesz a Városmajori Szabadtéri Színpadon a Zentai Magyar Kamaraszínház kiváló színészei jóvoltából!


Nem kell tehát a tomboló hőségben órákat várakozni az autópályán, hogy átéljük az Isztria hangulatát, a városmajori nézők ugyanis lírai-groteszk tengerparti társasutazáson vehetnek részt, hiszen augusztus 25-én Budapestre érkezik a Szedjetek szét!

Közel van a Vajdaság, valahogy sokaknak mégis távol: az, ami az ütemes tempóban megújuló zentai színházzal történik, feltétlenül figyelemre érdemes. A Dévai Zoltán és Mezei Kinga vezette teátrum gyorsan felkerült újra a délvidéki magyar színházak összetéveszthetetlen esztétikája iránt rajongók belső térképére. Kicsi, de erős – talán így lehetne leírni legrövidebben azt, ahogyan és ami itt történik.

Merész vállalásokból nincs hiány, és erről megbizonyosodhat az, aki ellátogat a nagy vajdasági költő, Domonkos István műveiből készült, 2024-ben bemutatott előadásra.

Aminek van előtörténete, többféle is. Egyrészt a hosszú színházi memóriával rendelkezők emlékezhetnek Mezei Kinga korai, nagy visszhangot kiváltott Via Italia-rendezésére, melyet „Domi” szövegei nyomán álmodott színpadra. Néhány éve a Zenta melletti szomszédvárban, a szabadkai Kosztolányi Dezső Színházban született meg az első Szedjetek szét, szintén Mezei rendezésében. Az egykori szereplők közül Hajdú Tamás, Mészáros Gábor és Pálfi Ervin az újragondolt változatban is részt vesz, de a színpadon látjuk még többek között a rendezőt magát, vagy a Budapestről Zentára szerződött Vilmányi Benettet is.

Domonkos István költészete alapélmény számtalan vajdasági alkotónak. A Szedjetek szét kiindulópontja A kitömött madár című regény, majd a rá néhány évre, 1971-ben publikált Kormányeltörésben című vers. Ez utóbbi jelentőségéről Keresztury Tibor irodalomtörténész így fogalmaz: „az idegenség, a magány, kitaszítottság, a nyelvvesztés, a hazához fűződő viszony, az elveszített otthon, a sehová sem tartozás... keserű himnusza ez, melynek végetérhetetlen avantgárd sodrását, áradását visszatérő motívumok strukturálják... Élő, működő, aktuális, frissnek ható matéria: éppúgy meggyőződhet erről Domonkos régi híve, ismerője, mint az, aki ezt a verset, ezt a költőt most fedezi magának fel.”

És a felfedezéshez, illetve újraismerkedéshez tökéletes matéria a zentai színház előadása. Az isztriai tengerparton vagyunk a hetvenes években, a zenészek az üdülők szórakoztatására kitartóan húzzák a talpalávalót. Közben pedig a véletlen által egymás mellé sodort, karakteres és emlékezetes figurák élővé és átélhetővé varázsolják a horvát (rém)álmot. Négy monológot hallunk, és mindnek központi témája a menni vagy maradni kérdése – Domonkos szomorú varázslata, hogy a kérdés aktualitása mit sem kopott az elmúlt négy és fél évtizedben ezen a vidéken...

Ahelyett, hogy az apró történéseknél leragadnánk, érdemes egy nagy levegőt venni, és úgy elmerülni ebben a különös világban. Aki nem szakértője a vajdasági kultúrának és gondolkodásnak, annak sem kell aggódnia, hiszen az előadás jófajta humorral mutat görbe tükröt a mindig abszurd világnak. Eljön az a pillanat is, amikor a nevetés megszakad, és minden elsötétül egy pillanatra, de a keserű valóság is szerethetővé nemesül a fináléban.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

KULT
A Rovatból
Vecsei H. Miklós az SZFE-s tanáráról: Büszke voltam rá, hogy az én farkamat fogja
A színész az Ördögkatlanon beszélt a színházi közeg visszaéléseiről vagy családja megosztottságáról. Az interjúban arról is beszélt, miért utasított vissza egy állami díjat.


Vecsei H. Miklós az Ördögkatlan fesztiválon beszélgetett Veiszer Alindával, az interjú Veiszer Patreon-oldalán jelent meg, amelyet a Telex szemlézett. A színész-rendező többek között a Nemzeti Színházhoz való szerződéséről, a családja megosztottságáról, az SZFE-s éveiről és egy visszautasított állami díjról is beszélt.

Elmondta, hogy mesterei és szakmabeli barátai közül senki nem beszélte le arról, hogy elfogadja Vidnyánszky Attila ajánlatát. A döntés előtt kikérte Jordán Tamás, Molnár Piroska, ifj. Vidnyánszky Attila és gyimesi nagymamája véleményét is. Hozzátette, hogy közülük csak

nagymamája nevezhető Orbán Viktor „véres szájú hívének”. Vecsei hangsúlyozta: ő a Nemzeti Színházban hisz, nem valamelyik igazgatójában.

A beszélgetésben arról is szó esett, hogy mennyire megosztottnak látja Magyarországot. Vecsei úgy fogalmazott: imádja az országot, de sírnia kell, milyen állapotban van. Példaként említette, hogy

a családja egyik része a Pride-on van, a másik fele pedig a nagymamájánál nézi a csíksomlyói búcsút.

Az interjúban felidézte az SZFE-n töltött éveit is. Azt mondta, hogy öt évig volt ott hallgató, és teljesen természetesnek számított, hogy egy hatvanas férfi tanár fogdosta őt, miközben instruálta. Szavai szerint:

„Sőt, még büszke is voltam rá, hogy az én farkamat fogja, és nem a másokét, mert akkor engem akar instruálni.”

Vecsei arról is beszélt, hogy az SZFE modellváltásával nem értett egyet. Éppen ebben az időszakban kapta volna meg a kormánytól a Fiatalok a Polgári Magyarországért Díjat. Írt egy levelet az akkor még államtitkár Novák Katalinnak, amelyben jelezte: a kitüntetést csak akkor veszi át, ha beszélhet vele az ügyről. „Nem válaszolt nekem Novák Katalin. És nem is fogadott. És akkor én sem fogadtam el ezt a díjat” – mondta.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Ez a férfi tényleg egy félisten élőben is – megvadult nőstényhordák ellenére is elsöprő volt Jason Momoa koncertje
A hisztérikus követelőzések ellenére sem vetkőzött, viszont felszabadultan zenélt Jason Momoa a bandájával a budapesti Akváriumban. A meglepetés-fellépő a 16 éves fia volt, aki szintén nagyon átélte a teltházas bulit.


Amióta megláttam a Trónok Harcában Khal Drogóként belovagolni Jason Momoát (akiről valljuk be, nők millióinak szintúgy a lovaglás jut eszébe), híresen elfogult lettem. Úgyhogy amikor kiderült, hogy Budapesten koncertezik a nyelvbotlásnak vagy dadaizmusnak is beillő, Öof Tatatá nevű bandájával, fél órán belül öten küldték el nekem a hírt.

2019-ben már voltam olyan koncerten, amelyen ő is ott volt, ugyanis pont a Dűne első részének budapesti forgatása alatt turnézott utoljára a Slayer. De Momoa akkor sajnos nem a küzdőtéren pogózott, mint nemrég Ozzy búcsúbuliján a Pantera riffjeire, hanem a színpad mellől élvezte a show-t.

Jól tettem, hogy fénysebességgel lecsaptam egy jegyre, mert egy nap alatt 80%-ban el is fogytak a jegyek, és utána hamar teltházas lett a buli. Nyilván rengetegen úgy voltak vele – kétségkívül én is –, hogy kit érdekel, Jason milyen zenét játszik, ha az Old McDonalds had a farm dallamára olvassa fel a telefonkönyvet, akkor is izgalmas lesz látni, hogy milyen a kisugárzása ennek a tesztoszteron-hegynek.

Amikor rákerestem a 2024-ben alakult Öof Tatatá-ra, annyit tudtam meg elöljáróban, hogy Mike Hayes énekes-gitáros és Kenny Dale dobos a két zenésztársa, és többek közt Metallica, Black Sabbath, Led Zeppelin és Jimi Hendrix feldolgozásokat adnak elő.

Erre mondjuk nekem, mint rock-metal fanatikusnak extrán fel is csillant a szemem, a műfajt nem kedvelő gruppie-k meg majd elvonatkoztatnak a zenétől, úgysem azért lesznek ott.

A késő esti klubkoncertet illetően arra számítottam, hogy csipketangákat csúzlizó csajok lepik majd el az Akvárium területét, és lesz pár Temu-köpenyes Aquaman, aki így próbál majd a helyszínen csajozni. Sokat nem tévedtem. Két órával a 22.30-ra kiírt koncert előtt már beengedték a sorokban kígyózó keménymagot: valóban volt köztük egy nagydarab kamu-Momoa, számtalan rocker, néhány Momoa-pólós rajongó, szuperhős-fan srácok, és persze zömében állig felnyomott dekoltázsú, kikent-kifent, elszánt lányok, illetve idősebb nők egyaránt. Volt, aki a párjával érkezett, de a többség csapatostul, hiú reményekkel telve portyázott.

Az Akvárium nagytermébe lejutva végtelenítetve vetíteni kezdték – az első sorokat rögtön elfoglaló rajongótábornak – a színész vodkareklámját. Amely elsőre szexinek hatott, ezredszerre már vallatásnak. Az pedig még inkább, hogy ennyi ideig kellett felfokozott hangerővel ovuláló hölgyek locsi-fecsijét hallgatnom, akik már attól önkívületben sikítottak, ha egy road bement letenni egy setilstet a földre.

Amikor végre elkezdődött a koncert, egyébként a kiírt időben, én instant hormonsokkot kaptam a belépő Jason Momoától, mert ez a férfi tényleg egy félisten élőben is. Huncut mosolygások, magabiztos közvetlenség, laza haj- és fenékrázás, gyakori közönséghez dumálás és karizmatikusság (nos, a karizma sem utolsó).

Aki pedig a – nemrég a forgatás miatt történt – szakrális szakálltalanítás miatt izgult, annak jelentem, hogy azóta kellemes borostája nőtt, amely remekül áll neki.

Maga a koncert számomra kifejezetten hangulatos és élvezetes volt, mintha egy blueskocsmában lettem volna, ahol a régi haverok előadják a kedvenc rock-metál slágereiket. Kenny jól dobolt, Mike pedig ugyan nem a legjobb énekes, viszont igazán kiváló gitáros, valamint egy tüneményes és szerethető figura. A trió néha kibővült Nakoa-Wolffal, Momoa 16 éves fiával, aki szintén az apjával együtt forgat nálunk. A srác nem csupán a szülei vonásait örökölte (bár lágyabb kivitelben, puttó angyalkás fürtökkel), hanem az apja zenei tehetségét is, mert már most jól gitározott, és látványosan élvezte a reflektorfényt, szinte fürdőzött a sikerben.

Az apja-fia páros még vokálozott is egyet közös mikrofonba a Rebel Yell alatt. A közönség láthatóan nem tudta értékelni a jammelős blues-részeket és a keményebb metálszekciót sem, csak a populárisabb slágerekre indult be az éneklés, mint amilyen a Red Hot-féle Can’t stop meg a Zombie vagy a Purple Rain.

A buli közben azonban egyre inkább szégyelltem, hogy nő vagyok, annyi lealjasodást láttam és hallottam. Ennyi malacvisítás konkrétan a vágóhídon nincs. Hol hörögve skandálták a családjuktól elszabadult asszonyok, hogy „Shirt off! Shirt off!”, hol magyarul vinnyogták, hogy „Rajtad van a póló, mi van veled?!" vagy "Aquaman gyere ide!". Volt momoás felnőttszínező is valaki kezében (na jó, az nekem is megvan), és egy molinón az első sorban a "Can I have a dickpic?" állt.

A koncert közepén majdnem agyontaposott-rúgott két ittas hölgyemény, hogy egy méterrel közelebb lássák az idoljukat. A (velem is) durván verekedő, megvadult egyedet végül a szekus szedte ki a sorból. Mintha egy nagyszabású lánybúcsún lettem volna – nem csoda, hogy Momoa végül nem vette le a trikóját, becsültem is érte, hiszen nem chippendale műsorral érkezett.

Az éjjel fénypontjaként még a dobverőt is elkaptam a végén, pedig én nem is nyúltam utána, mint száz másik kéz, csak hallottam, hogy a földön koppan, és pont be tudtam slisszolni a lábak közé, hogy felvegyem.

És az a harci helyzet, hogy Momoa és az egész bandája rendkívül szimpatikus és megnyerő volt a műsor alatt. Pedig én tényleg szerettem volna fogást találni ezen a pasin. De nem sikerült - sajnos semmilyen értelemben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Tóth Gabi: kimegyek mindjárt, azt kint valakit agyonverek – A Megasztár előzetese szerint bőven lesz feszültség a tehetségkutatóban
Herceg Erika könnyeit törli, Curtis kiakad és káromkodik, Marics Peti pedig kiabálni kezd.


Hamarosan érkezik a Megasztár idei évada. A csatorna egy előzetest is megosztott, melyből kiderül, hogy bőven lesznek megint feszültségek, sértődések, könnyek.

A műsorban új mesterek is érkeznek. A zsűri tagjai: Tóth Gabi, Herceg Erika, Curtis és Marics Peti. Ördög Nóra pedig új társat kap a műsorvezetéshez, Till Attila helyett Szépréthy Roland lesz a partnere.

VIDEÓ: A Megasztár beharangozója


Link másolása
KÖVESS MINKET: