8 könyv, amit a Kossuth Kiadó ajánl nektek Karácsonyra

Whoopi Goldberg 1955. november 13-án született Caryn Elaine Johnson néven New Yorkban. Munkáscsaládban, szegénysorban nőtt fel, egy gazdasági nehézségek és faji feszültségek sújtotta környéken. Egészen kicsi korától kezdve vonzódott a művészetekhez, különösen a színészethez, de a gyermekkora messze nem volt átlagos. A szülei, Robert James Johnson Jr. és Emma Harris fiatalon elváltak, Whoopinak pedig emiatt számos kihívással kellett szembenéznie már egészen fiatalon.

Egy interjúban később elmagyarázta, hogy a neveltetése nem feltétlenül ösztönözte a színészetre vagy a fellépésekre, abba inkább menekülésként és önkifejezésként próbált belevágni:

A középiskola után Goldberg nehezen találta meg a helyét a világban. Különféle alkalmi munkákat vállalt, többek között kőművesként, pincérnőként, banki pénztárosként, szépségszalonokban és halottkozmetikusként (akik kikészítik az elhunytat a nyitott koporsós temetésekre) is dolgozott, miközben a szabadidejében csiszolgatta a színészi tudását. A karrierje kezdetén számos kísérletet tett – fellépett közösségi színházakban, kipróbálta a stand-up comedyt, sőt szinkronszerepeket is vállalt –, mígnem megtalálta az igazi hivatását.

Végül a stand-upon keresztül tört be a szórakoztatóiparba, a humora megvolt hozzá. Az 1970-es évek végén San Franciscóba költözött, és helyi komédiaklubokban kezdett fellépni, ahol az egyedi stílusa hamar kiemelte őt a tömegből. Az előadásai éles eszéről és kiváló megfigyelőképességéről tanúskodtak, valamint a félelmet nem ismerő társadalmi kommentárjairól. Nem sokkal később már egyéni műsorával keltette fel a figyelmet, amit ő maga írt és adott elő az Off-Broadwayn.

Goldberg előadása minden addig látottól eltért, a humorát erőteljes történetmeséléssel ötvözte, és olyan kérdésekkel foglalkozott, mint a rasszok vagy a nemi identitás. Előadásai végül felkeltették a neves rendező és producer, Mike Nichols (Diploma előtt, A 22-es csapdája, Silkwood, Dolgozó lány, Madárfészek, Közelebb stb.) figyelmét, aki meglátta benne a potenciált, és bátorította, hogy a tehetségét a színészetre is kiterjessze. Goldberg így emlékszik vissza erre a fordulópontra: „Mike Nichols volt az első, aki valóban meglátta, mire vagyok képes. Nem komikust vagy egy fekete nőt látott bennem, hanem művészt. És ez mindent megváltoztatott.”

A név kötelez?

1985-ben Caryn előadása, a The Spook Show sikeres lett, így meghívták, hogy vigye azt a Broadwayre, akkor vette fel a Whoopi Goldberg nevet. Elmondása szerint az akkor már népszerű fingpárnától (whoopee cushion) kölcsönözte új keresztnevét:

A színpadi vezetéknevéről pedig 2011-ben azt állította: „Az anyám nyilvánvalóan nem Whoopinak nevezett el, de a Goldberg tényleg a nevem – a családom és az örökségem része, akárcsak az, hogy fekete vagyok. És azt is tudom, hogy emellett zsidó is vagyok.” Az anyja, Emma ajánlotta figyelmébe ezt a nevet, mert úgy gondolta, hogy a család eredeti vezetékneve, a Johnson „nem elég zsidó” ahhoz, hogy a lánya sztár lehessen. Később aztán a családfakutató Henry Louis Gates Jr. megállapította, hogy Goldberg összes nyomon követhető őse fekete volt, szóval nincs ismert zsidó felmenője, és hogy egyik őse sem viselte a Goldberg nevet. De hát mindegy is.

Whoopi Broadway-előadása viszont (már az új néven) óriási sikert aratott, annyira, hogy még egy speciális Tony-díjat is kapott. Innen pedig már egyenes út vezetett a színészkedéshez és a filmekhez.

Drámával nyitott

Nem is akármilyen volt az első filmes feltűnése: rögtön főszerep, méghozzá Steven Spielberg rendezésében, az 1985-ös Bíborszínben. Hoppá, nem vígjátékkal startolt, hanem egy nagyon is komoly drámával. Az Alice Walker Pulitzer-díjas regénye alapján készült filmben Goldberg Celie-t játszotta, egy szegény afroamerikai nőt, aki a 20. század elején küzdött a túlélésért és azért, hogy hangot kapjon egy kegyetlen, elnyomó világban. Az első alakításáért pedig rögtön Oscar-díjra jelölték őt a legjobb színésznő kategóriában.

„Emlékszem, hogy Steven Spielberg felhívott, és azt mondta: »Szeretnénk, ha te játszanád Celie-t.« Megdöbbentem. Azt hittem, viccel! De aztán rájöttem, hogy ez a valóság, és hogy el kell vállalnom ezt a szerepet, és meg kell jelenítenem őt minden szeretettel és erővel, amit megérdemel” – emlékezett vissza Goldberg a színészi karrierje kezdetére. S bár abban az évben nem nyerte el az Oscart, a Bíborszín sikere megszilárdította a pozícióját Hollywoodban, ás egy csomó más szerephez vezetett.

Apácaként a csúcson

Például ott volt a Spiclik, sipirc (1986), a Betörő (1987), a Végzetes szépség (1987), a Clara szíve (1988) vagy az Országúti vagányok (1989), de egyikkel sem aratott sikert, úgy tűnt, a Bíborszínnel ígéretes kezdést mutató színésznő nem tud sztárrá válni. Ó, dehogynem tudott.

Goldberg karrierje ugyanis egy újabb hatalmas ugrást tett, amikor 1990-ben nagy szerepet kapott a Ghostban. Mae Brown, egy médium szerepét játszotta, aki segít egy halott férfinak (Patrick Swayze) kommunikálni az élő szerelmével (Demi Moore).

A Ghost sikere Goldberget a hollywoodi A-kategóriás sztárságba katapultálta, és továbbra is sokféle szerepet vállalt olyan filmekben, mint a szintén kasszasiker Apáca-show (1992) és annak 1993-as folytatása, valamint A játékos (1992), a Made in America (1993), a Corrina, Corrina (1994) vagy Az oroszlánkirály (1994), amelyben Shenzit, a hiénát szinkronizálta. Az Apáca-show második részéért egyébként 12 millió dolláros gázsit kapott, emiatt pedig egy rövid időre ő lett a legjobban fizetett színésznő Hollywoodban. Népszerűségét az is jól jelzi, hogy négy alkalommal is ő volt az Oscar-gála házigazdája (1994-ben, 1996-ban, 1999-ben és 2002-ben).

Fontosabb témák

Whoopi később azt is bebizonyította, hogy nemcsak tehetséges színésznő, hanem a társadalmi kérdések hangos szószólója, illetve elismert televíziós műsorvezető is lett. 2007-ben indult népszerű talkshow-ja, a The View, ezt a platformját pedig arra használta, hogy olyan témákat boncolgasson vendégeivel, mint a politika, az egyenlőség és a mentális egészség. „Felelősséget érzek azért, hogy olyan dolgokról beszéljek, amelyek fontosak. Ha van egy komoly felületed, és nem használod arra, hogy másokat emelj fel vele, vagy beszélgetéseket indíts, akkor mit is csinálsz valójában?” – magyarázta egy 2009-es interjúban.

Az ezredforduló után a színészi karrierjében már nem tudta hozni a korábbi sikereit, azóta olyan, említésre érdemes filmekben tűnt fel, mint az Észvesztő (1999), az Üldözési mánia (2001), a Star Trek: Nemezis (2002), a Toy Story 3 (2010), a Muppets (2011), a Tini nindzsa teknőcök (2014), Az öt kedvenc (2014) vagy a Till – Igazságot a fiamnak (2022). Gyakran játszotta önmagát filmekben, sorozatokban, sőt, feltűnt a Halálként (Talpig majom) és Istenként (Egy kis Mennyország) is.

A fókusz tehát máshova került, a tévézésre, és azóta is ott érvényesül a leginkább.

Férjek, pasik, abortuszok

Goldberg eddig háromszor mondta ki a boldogító igent. 1973 és 1979 között Alvin Martin drogfüggőségi tanácsadóval volt házas; 1986 és 1988 között David Claessen operatőrrel; 1994 és 1995 között pedig Lyle Trachtenberg szakszervezeti szervezővel. Rajtuk kívül élettársi kapcsolatban élt a színész Frank Langelléval és a drámaíró David Scheinnel, illetve az exei között szerepel Michael Visbal üzletember, Jeffrey Cohen fogorvos, Edward Gold operatőr, valamint Timothy Dalton és Ted Danson színészek.

Egy 2011-es interjúban azt is elmagyarázta, hogy soha nem volt szerelmes a férfiakba, akikhez hozzáment. „

1974. május 9-én Goldbergnek született egy lánya, Alexandrea Martin, aki szintén színésznő lett, mellette pedig producerkedig. A lányán keresztül Goldbergnek három unokája és egy dédunokája van.

Volt egy fiatalkori abortusza is, az 1991-ben megjelent The Choices We Made: Twenty-Five Women and Men Speak Out About Abortion című könyvben beszélt erről. Elmondása szerint 14 évesen egy fogas segítségével szakította meg a terhességét, illetve 25 éves korára hat vagy hét abortusza volt, és a fogamzásgátló tabletták sem tudták megakadályozni a teherbe eséseit.

Azt is bevallotta, hogy egykor aktív drogfüggő volt, illetve azelőtt is marihuánát szívott, mielőtt 1991-ben átvette a legjobb női mellékszereplő Oscar-díját a Ghostért.

Szerencsére mindezt mega mögött tudta hagyni, azzal pedig soha senki nem vádolta a karrierje során, hogy ne lenne önazonos. Ahogy Goldberg maga is fogalmazott egyszer: „A legnagyobb dolog, amit megtanultam ebben az iparágban, az az, hogy soha ne add fel azt, aki vagy! Mindig mutasd meg magad, tanulj tovább, és bízz abban, hogy a befektetett munka meg fog térülni!”

Tizenhat év után egy zseniális marketingfogással tért vissza Prodidzsáj Peti: Janklovics Péter új videójában ismét a Szigetet reklámozza, és még a szállóigévé vált mondatát is újra elsütötte.

A közösségi oldalakon megjelent videóban a humorista éppen a "Kisnagyság" magazin címlapfotózásán vesz részt, amikor telefonon hívják. Nem is akárki keresi: Gerendai Károly, a Sziget alapítója, aki nemrég váratlanul újra a fesztivál élére került. Meghallva a nevét Janklovics azt suttogja:

Gerendai vélhetően egy újabb reklámszerep miatt hívta fel a humoristát, aki azonban elutasítóan válaszol:

Janklovics ezután azzal viccelődik, hogy ő már „sokkal nagyobban” van, hiszen negyven-ötven fős művelődési házakat is megtölt, sőt, már a „Kossuth-díj várományosa”. Le is teszi a telefont, mondván neki nincs erre ideje. Végül kséőbb visszahívja Gerendait és kér tőle 11 VIP hetijegyet a fesztiválra.

A humoros jelenet egyértelműen a Sziget megújulását ünneplő kampány része, hiszen a fesztivál nemrég jelentette be, hogy ismét magyar irányítás alá került, és Gerendai Károly stratégiai vezetésével készülnek a 2026. augusztus 11-15. közötti rendezvényre.

Janklovics Péter 2009-ben volt a Sziget ikonikus reklámarca a „Prodidzsáj” és „Fátboy slim” féle kiejtéseivel. Ha már homályosan emlékszel arra a bizonyos reklámvideóra, íme:

12. évadához ért a népszerű műsor, ám két nagy változás is történt amióta utoljára láthattuk. Egyrészt a Viasatról átköltözött a TV2-re, másrészt új műsorvezetőt is kapott az RTL-től átigazolt Szépréthy Roland képében. Ha valakinek nem lenne meg, ő volt az a srác, akit minden látható indok nélkül beültettek a Sztárboxban Kokó mellé "szakértőnek", és állandóan pizsamában volt.

A műsor elején egy teljesen indokolatlan kisfilmet láthatunk arról, hogy Szépréthy Roland botcsinálta Jack Sparrow-ként hajókázik a tengeren, de kap egy küldetést, aminek lényege, hogy némit csetlés-botlás árán eljut a stúdióba, ahol bekonferálja az Észbontókat.

A műsor különösebben nem bonyolult. Hétfőtől péntekig tart egy-egy etap, amiben adásról adásra sztárvendégek mérkőznek meg az egymillió forintos fődíjért. Az első héten Ördög Nóra Liptai Claudiával alkot párost, míg Till Atilla mellé Megyesi Balázst tették, a Kincsvadászok műtárgyszakértőjét. Mindkét celebpáros mellé jár egy "észbontó" páros. Nóráék Janit kapták – akinek erősége a csajozás, gyöngesége a tájékozódás – és Attilát – erőssége az autósport, gyengesége a történelem.

A fiúknak a celeb világban jártas, de a matematikával hadilábon álló Linda, és a főzésben erős, idegennyelvben gyönge Eperke jutott.

A játék lényege, ha valaki nem látta volna még, hogy a civil versenyzők mindig kapnak egy műveltségi kérdést, a celebeknek pedig azt kell megtippelni, hogy jó vagy rossz választ adnak-e. Ha bejön, akkor 100 pontot kapnak.

Később van egy olyan forduló, ahol a hírességeknek kel megválaszolni néhány nem különösebben nehéz kérdést, és a végén a "mindent vagy semmit" kört. A versenyzők itt az egész addig gyűjtött nyereményüket kockáztatják.

Alapvetően nem vagyok híve az olyan műsoroknak, amelyek mások nyomorából csinálnak műsort, még akkor sem, ha az lelki nyomor.

Ehhez jön még a mesterséges helyzet, amikor stúdióban, kamerák előtt kéne okosnak lenned. Ilyen szituációban sokszor akkor sem jut eszébe az embernek a helyes válasz, ha amúgy tudja. De közben szeretné védeni az arcát, ezért próbál minden áron mondani valami okosat, ami persze kontraproduktív.

Sosem pártoltam az elefántcsonttorony-mentalitást. Nem állítom, hogy én nem kerülhetnék ilyen helyzetbe. Ha például a társadalmi szerződésekről kéne valamiféle kérdést megválaszolnom, simán el tudom képzelni, hogy összekeverném Hobbes és Locke tanait.

És ami a legmegdöbbentőbb, hogy az ember emlőssége kérdésében végül eljutnak a helyes válaszig, de úgy, hogy az oda vezető út minden elemében rossz.

Elhangzik, hogy az ember nem lehet emlős, mert azok a víz alatt élnek, vagy nem is igaz, mert azok a kétéltűek, mint az anakonda és a teknős, az ember nem emlős, mert nem vagyunk kétéltűek, a víziló viszont nagyjából az.

Amikor mindeme okfejtések után arra jutnak, hogy az ember mégiscsak emlős, ők csodálkoznak a legjobban. A döntő érv: azért vagyunk emlősek, mert nekünk megadatott a szárazföldi légzés képessége.

Mosolyogtató volt, amikor Tilláék észbontói a következő állítást kapták:

"Nánási Pál lesifotókat készített Ördög Nóráról, mielőtt szerelmesek lettek egymásba." Nóra bevallotta, ő nem tud ilyentől, de ez nem zárja ki. Palit kéne megkérdezni.

Tilla és Balázs úgy ítélték meg, a "hamis" a jó válasz, és ezt tudni is fogják a versenyzők. Ehhez képest Linda és Eperke nagyon gyorsan és magabiztosan rávágták, hogy igaz. Linda olvasott is erről az újságban, maga Ördög Nóra beszélt róla több interjúban.

Ez így megy egy órán keresztül. A műsorvezető és a celebek jókat rötyögnek, és bármennyire is próbál az ember humánusan hozzáállni, ennyi emberi butaság láttán nehéz megőrizni a komolyságot.

Amit hiányolok a műsorból, hogy nem láthatjuk, miként reagálnak az észbontók maguk, amikor kiderül, hogy jó vagy rossz választ adtak. Az még hozhatna érdekes szituációkat.

Az Észbontók nem az a vetélkedő, amit napról napra követni szeretnék. A poénok nem túl erősek, a műsorvezető érezhetően még botladozik a szerepében, néha ki is zökken belőle, Liptai Claudia kicsit ironikusan meg is jegyezte egy ponton, amikor Roli épp azt hangsúlyozta, hogy ő a műsorvezető:

Nagy utat járt be a földönkívüli csáprágós, rasztás, techzseni vadász, mire eljutott odáig, hogy immár teljes szívvel neki drukkoljunk egy róla szóló egész estés mozfilmben.

1987-ben Arnold Schwarzenegger őserdőben harcoló zsoldoscsapatát filézte ki először, végül az Osztrák Tölgy küldte őt a másvilágra (Ragadozó). 1990-ben már Danny Glover gyűrte le nagy nehezen Los Angeles forrongó betondzsungelében (Ragadozó 2). 2004-ben és 2007-ben alien xenomorph-ok ellen küldték őket csatába, de bár ne tették volna, vagy legalább ne így (Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen 1-2). 2010-ben Antal Nimród végre elhagyta a Földet, és egy vadászbolygón eresztette össze mindenféle humanoid gyilkossal az űrvadászokat (Ragadozók). 2018-ban az első rész Hawkinsa, Shane Black próbált laza, poénos és véres menetet kreálni (ismét a Földön) a yautják kontra emberek örök rangadóból, sajnos sikertelenül (Predator: A ragadozó). 2022-ben Dan Trachtenberg (Cloverfield Lane 10) végre egy remek frissítést eszközölve a 18. századi Észak-Amerika komancs őslakosai ellen küldte a láthatatlan hörgőt (Préda), majd idén egy kiváló animációs szkeccsfilmben gondolta tovább a lények múltbeli (viking-, szamuráj- és világháborús közeg) látogatásait (Predator: Gyilkosok gyilkosa).

A fent felsorolt eddigi darabokat látva érthető módon nem próbált ismét egy sima vadászatot rendezni, amelyben valamely kor embere küzd meg egy vagy több yautjával (így hívják a fajukat, a kiejtés pedig: jaucsa), hogy a fináléban végül hatalmas áldozatok árán, de leküzdjék őt. Erre már ott volt egy kigyúrt katona (Arnie), egy kemény zsaru (Glover), egy kiismerhetetlen zsoldos (Adrien Brody), egy csapat kattant katona, na meg egy ravasz és fürge komancslány (Amber Midthunder).

Trachtenberg, ahogy az eddigi Predator-filmjeiben, ezúttal is szerette volna megmutatni ezen univerzum egy újabb szegletét, így lett tehát először egy Dek nevű yautja a főhős, hogy kapjunk egy másik nézőpontot is végre. Dek ugyanis nem nőtt akkorára, mint fajtársai, apja is csenevésznek, gyengének tartja (Süsü, te vagy az?), ezért Dek „normális” bátyját, Kweit bízza meg a likvidálásával. Kwei azonban esélyt ad neki, s elküldi öccsét a beavató vadászatára, hogy bizonyíthassa rátermettségét. Ezzel viszont kivívja apja haragját, aki megöli Kweit. A dühtől fortyogó Dek így elindul a Genna bolygóra (amit a rendkívül agresszív flórája és faunája miatt „halálbolygónak” is hívnak), hogy elhozza a legádázabb, megölhetetlennek gondolt lény, a Kaliszk trófeáját, és bosszút álljon az apján a fivéréért. A Genna pedig nem hazudtolja meg magát, azonnal lények százai törnek Dek életére.

A Predator: Halálbolygó azért merész, mivel Trachtenberg minden bizonnyal tisztában volt azzal, hogy magára haragítja majd a legádázabb Predator-őrülteket, akik azt várják sokadszora is, hogy egy yautja legyen kíméletlen, és öldösse az embereket, akik végül felülkerekednek rajta. Ő azonban egy kissé családbarátabbá varázsolta a hangulatot. Mivel emberek nincsenek a történetben (csak yautják, szintetikusok és mindenféle szörnyek/lények), ezzel elintézte, hogy ne legyen véres a film, amely így több korosztály számára is simán befogadható. Hozzá kell tenni, hogy John McTiernan az első rész készítésekor a tinédzserfiúkat lőtte be célközönségként a megnyúzott emberekkel, átlyuggatott katonákkal és gerinckitépéssel egyetemben, de hát azok más idők voltak.

A Halálbolygóban Trachtenberg inkább a nyolcvanas-kilencvenes évek sci-fi-kalandfilmjeit idézte meg egészen kiválóan, amelyhez elképesztő állatokat és növényeket álmodtak meg.

Ilyen hely kell egy yautjának.

A forgatókönyv ugyanakkor nem szűkölködik a humorban sem, ami végülis nem idegen a franchise-tól (Predator: A ragadozó…, de már az első részben is ott voltak Hawkins szexviccei, vagy Schwarzenegger ütős egysorosai), de családbarát poénokkal még nem nagyon próbálkoztak korábban. Talán el is bírt volna ebből kevesebbet a sztori. A Picur nevű majomszerű lény például tartogat számunkra néhány cringe-pillanatot, ám szerencsére végül ő is megkapja a maga helyét a történetben.

Illetve az olyan kiváló ötletek is, amikor például Dek a technika híján a faunát használja fegyverként a gazok ellen.

A Predator: Halálbolygó kapcsán tehát ne az eddigi Predator-filmek atmoszféráját várjuk. Legyünk nyitottak, ezt pedig Trachtenbergék alaposan meghálálják, mivel a furcsaságai és időnkénti idétlenségei ellenére egy kifejezetten szórakoztató, pörgős és látványos darabról van szó. Trachtenberg pedig vigye csak tovább, tovább és még tovább ezt az univerzumot, mivel sosem lehet tudni, mivel áll elő legközelebb, és ez adja a franchise-építésének savát-borsát-izgalmát.