„13 éves korom óta egyetlen biztos vonal van az életemben” - beszélgetés Halper László jazzgitárossal
Van annak lassan már 30 éve, hogy először hallottam élőben gitározni Halper Lacit, egy kis klubban játszottak, a banda inkább volt haveri közösség, mint profi együttes, ettől azonban még nagyon jó zenét játszottak. Azóta sok koncertjének voltam részese, pár tucatnyi és színháznyi közönség részeként, de mindenütt ugyanaz a szenvedély, ugyanaz a zene iránti feltétlen alázat és a muzsikustársak iránti tisztelet áradt játékából, egész színpadi jelenlétéből. Nem csoda, hogy oly sokan szeretnek vele együtt játszani.
Ez a közösségi érzés jön le új lemezéről, a Blues From Angellandről is, amelynek élő bemutatója október 20-án vasárnap lesz hol is máshol, mint Angyalföldön, a Budapest Jazz Clubban. A kerület határán, az Alexandra könyvesházban találkoztunk.
- Mit jelent számodra Angyalföld?
- A legfontosabb, hogy Édesapám emlékének ajánlom ezt a lemezt, aki igazi angyalföldi srác volt, ott született, ott élte le az életét és ott is halt meg. Itt e házhoz közel, a Marx tér 6 kapualjában volt az első órás műhelye, fontos helyszíne szép gyerekkoromnak. Aztán átköltözött a Bajcsy-Zsilinszky útra, mert ezt a helyet elvették tőle a metróépítésre hivatkozva. Magyarul nem tudó, Budapestet nem ismerő hallgatóim számára angolul is olvasható a borítón, hogy Angelland egy nagy munkáskerület, sok régi kocsmával és egy híres focicsapattal, a Vasassal.
És innen származik két nagyszerű, az én pályámat is meghatározó gitáros. Az egyik Radics Béla, aki elhozta a Vasfüggöny mögé Jimi Hendrixnek nemcsak a zenéjét, hanem a szellemiségét úgy, hogy ő maga sosem járt sem Amerikában, sem Londonban. Ezek a zseniális emberek akár három képből is megérzik a lényeget. Őt sajnos élőben nem hallottam játszani. A másik pedig nagy kedvencem, Tátrai Tibor, akit minden idők egyik legnagyobb magyar gitárosának tartok.
Két olyan gitáros van Magyarországon, akit 2-3 hangból azonnal meg lehet ismeri: az egyik Babos Gyula, aki a mesterem volt a jazz-tanszakon, a másik pedig Tátrai Tibor.
- A borítón látható fotóból nekem a 60-as évek Budapestje ugrik be.
- Wickl János fotója, a Facebook-oldalán találtam a régi angyalföldi képei között. Azért ragadott meg, mert a lemez címe, a Blues From Angelland gyakorlatilag benne van. Egy régi Opelt látunk rajta, ami az 50-es évek nagy amerikai autóira hajaz, és egy olyan egyszintes épület előtt áll, amilyent bármelyik amerikai kisvárosban találhatunk. Egy dolog árulja el, hogy Magyarországon készült – a Róbert Károly körúton – a Papír és Írószer felirat. Tehát megjeleníti a kettősséget: amit én játszom, a jazz, a fusion, amerikai gyökerű zene, de magyar vagyok és Angyalföldön élek.
- A Halper Quintetet (Kollmann Gábor szaxofon, Fekete István trombita, Kosztyu Zsolt basszus, Sramló János dob) a lemezen végig illusztris vendégek egészítik ki.
-Igen, például a címadó dalban Póka Egon basszusozik, Solti János dobol és Randy Brecker trombitált. Ezt a darabot még a 90-es években írtam, és már akkor arra gondoltam, hogy ha egyszer felvesszük milyen jó lenne Pókával és Soltival. Breckerre nem mertem akkor még gondolni…Általuk kialakult egy Angyalföld-Kőbánya-New York háromszög, benne van a közös nyelv, a Zene, amit mindannyian beszélünk, függetlenül attól, hogy hol születtünk.
- Valamennyi közreműködő arról nevezetes, hogy mind rendkívül nyitottan közelítik meg a Zenét. Mint ahogy Te is mindig új utakat keresel.
- Engem a jazz felé igazából a fusion vitt el. Nagyszerű gitártanárom, Török György mutatta meg nekem először ezeket a zenéket és nagyon megtetszett nekem az a megközelítés, hogy a blues-os, rockos gitárjátékot a jazz differenciáltabb dallam- és harmóniavilágával ötvözték.
Én azután határoztam el, hogy gitáros leszek, hogy 13 éves koromban megláttam a tv-ben egy fekete blues-gitárost. Ugyanakkor akkordmániás vagyok, a szép harmóniasorok a mindenem.
E kettő találkozott számomra a fusionben. Ezért olyanokat kértem fel a közreműködésre – és nagy tisztesség számomra, hogy segítettek az album elkészítésében – akik velem együtt tudtak kalandozni, élvezték ezt az átjárhatóságot.
- Van-e olyan darab, amely különösen közel áll a szívedhez?
- Egyik ilyen a Sydney Sunset, amelyet Horváth Kornél ütőjátékával valóságos új dimenzióba helyezett.
- Ausztrália fontos mérföldkő volt az életedben.
- Igen, egyrészt ott él a testvérem, másrészt pedig akkor ismerkedtem meg Orszáczky Jackie-vel. Egy hosszú barátság kezdete volt közöttünk, közös lemezt is csináltunk. És ott sikerült megismerkednem a kedvenc élő gitárosommal, John Scofielddel, aki meghallgatta demofelvételeimet, és elég szépeket mondott róluk. Ez a szám abban az időben született.
- Eljutottál Amerikába is.
- Egy mesterkurzuson vettem részt 1997-ben New York-ban, egy jazz-klubban be is szálltam jammelni. Nagyon izgalmas hónapot töltöttem az Egyesült Államokban, remélem, sikerül még visszajutnom oda. New York egészen különleges hely. Amikor hazajöttem, három napig alig találtam a helyem. Nem értettem, hogy miért, amikor előtt Sydney-ből jöttem haza, minden ment tovább, ahogy azelőtt. Aztán úgy fogalmaztam meg magamnak, hogy azért nehéz hirtelen visszazökkenni, mert ott belekerülsz a világ fővárosának sodrásába. Ahhoz képes minden csak egy kis falu. Megérkeztem éjszaka, ismerőseim kijöttek értem a reptérre, éjjel 2-kor megérkeztünk manhattani szállásunkra, éppen pakoltam ki az autóból a cuccomat, amikor megjelent egy kétméteres afro-amerikai, vállán egy nagy sztereó magnóval, és Hendrix Purple Haze-ét hallgatta..
- Már megszokhattuk körülötted az amerikai sztárzenészeket…Hogyan születtek meg ezek a barátságok?
- Sok szerencse kellett hozzájuk. Amikor a Jimi Hendrix-számok jazzes feldolgozásait játszó Band of Gypsys Reincarnation formációmmal lemezt akartam csinálni, úgy gondoltam, akkor van értelme, ha játszik rajta egy széles körben ismert amerikai jazz-muzsikus.
Hogy éppen a trombitás Randy Breckerre esett a választás, annak az is volt az oka, hogy annak idején Hendrix és Miles Davis közös alkotásra készültek, de Jimi halála közbeszólt, és sosem tudjuk meg, mi született volna belőle. Elküldtem neki egy e-mailt, YouTube-linkekkel és három óra múlva jött rá a válasz: „Helló, László, nagyon tetszik a zenéd, miben segíthetek?”
Négy számban is játszott a lemezen, ami aztán négypontos kritikát kapott a tekintélyes amerikai Downbeat magazinban. Ez megalapozta azt, hogy megkereshettem a MüPát Jimi Hendrix 70. születésnapjára emlékező koncert ötletével. Erre hívtuk meg a világ egyik leghíresebb ritmusszekcióját, Eddie Gomez bőgőst és Steve Gadd dobost, és Fekete Pistivel kvartettben játszottunk, és a koncert lemezen is megjelent. Tehát lépésről lépésre juttattak ide ezek a kapcsolatok. Brecker legutóbb, amikor elküldtem neki a Blues From Angelland felvételét, azt írta: „Várom nagyon, hogy lelkeink újra találkozzanak.” Az pedig óriási gesztus a részükről, hogy világsztár-gázsijuknak a töredékét kérik tőlem.
- Az idén Pernye András-díjjal tüntettek ki. A fiatalabbak kedvéért elmondjuk, hogy Pernye András kiváló zenetörténész, kritikus és tanár volt, aki sokat tett a magyar jazz népszerűsítésért is. Te a díjat a zenészlegendák körüli kutatómunkádért és a Radio C-ben elhangzó műsoraidért, interjúidért kaptad.
- Amikor 2002-ben elindult a cigány rádió, rájöttem arra, amikor az olyan legendás zenészeket, mint Csányi Mátyást vagy Bacsik Eleket említem az én generációmnak, nem tudják, kiről beszélek. Én abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy, mivel nagybátyáim együtt játszottak, barátkoztak velük és Édesanyám is ismerte őket, mert feljártak hozzájuk, a róluk szóló sztorikat gyerekkorom óta hallottam. Életük olyan kalandos volt, hogy Rejtő-könyvekbe is beillenének de hát maga a korszak is zűrzavaros volt, a II. világháború és az azt követő időszak… Arra gondoltam, hogy a Radio C-ben meg kellene ismertetni őket, és megkerestem az ötlettel a szerkesztőket. Először nem gondoltam arra, hogy ezeket a műsorokat én csináljam, de aztán rájöttünk, hogy én pontosan tudom, hogy kiket kell megkeresni és meginterjúvolni. Igaz, hogy nem volt semmilyen rádiós vagy újságírói múltam, de belevágtam. Először a múltbeliekről készítettem műsort, majd jöttek az élő legendák, akik közül sajnos sokan azóta már nem élnek. Ezekből a rádiósorozatokból lettek a Zenészlegendák című könyveim. Ezt követte az a kötet, amelyben a magyar rockzenészek első generációjának tagjai meséltek. A díj annak szólt, hogy a korábbi zenész-nemzedékeket próbáltam megőrizni az emlékezetnek.
Babos Gyula mondta, hogy „minden generációnak az adja meg a lehetőséget arra, hogy tovább éljen, hogy az előző kitartott.”
Igazából nem történeti munkák ezek évszámok köré építve, hanem a sztorik voltak a fontosak, amelyeket zenészek meséltek egymás között, és amelyek sokat elárulnak a személyiségükről, és a világról, amelyben éltek. A jazz-történeti előadásaimon is gyakran felidézem ezeket.
- Mesélj egyet a kedvenceid között.
- Banyák Kálmán és Bacsik Elek együtt játszottak egy híres zenekarban Las Vegasban, ők voltak az első hegedűsök. Banyák nemcsak zseniális zenész, hanem elég különös természetű, nagy humorú, kicsit kötözködő ember volt. Egy alkalommal a zenekarvezető rámutatott Banyákra, hogy most az ő szólója következik, mire Banyák felmutatta a középső ujját. Persze kitört a botrány, mire Bacsik azzal próbálta menteni a helyzetet, hogy a barátja nem azt mutatta, amit gondolnak, hanem azt, hogy becsípte az ujját a kocsijának az ajtaja és nem tud játszani…
- A lemezbemutató után milyen további terveid vannak?
- Szeretném, hogy a sokat fellépő Jimi Hendrix életművéből merítő formációm mellett a saját zenémet játszó kvintett is legalább annyi lehetőséget kapjon. Nagyon szeretek ezekkel az emberekkel együtt muzsikálni. Mindkét csapat tagjai olyanok, akikkel nagyon jó leülni és beszélgetni. Soha semmilyen konfliktusom nem volt velük, ez egy zenekarvezető szempontjából nagyon fontos. Az, hogy egy zenekar hogy játszik, sokszor annál az asztalnál dől el, ahol együtt kávéznak. Mindig érzem, hogy amikor együtt vagyunk, csak arra koncentrálnak, hogy a lehető legjobbat csináljuk. Ez igaz a lemez vendégzenészeire is. Tony Lakatostól olyan szólót kaptam, hogy ha nem hallgattam meg egy este hússzor, akkor egyszer se. De mondhatnám Szakcsi Lakatos Bélát, akit a legnagyobb magyar jazz-zenésznek tartok: játszott egy szólót és vissza sem hallgatta – nem volt rá szükség, mert minden a helyén volt. Mindenkitől a maximális odaadást kaptam. Hogy a gyerekkori ábrándtól eljuthattam oda, hogy ezeket az embereket a kollégáimnak tekinthetem, számomra óriási öröm.
- Ez nyilván tudásodnak, egész emberi lényednek, a Zene iránti elkötelezettségednek szól.
- Azt biztosan mindenki érzi, hogy személyes exhibicionizmus nincs bennem. Nekem egyetlen dolog van, ami szent és sérthetetlen, az a Zene. Tizenhárom éves korom óta ez az egy biztos vonal volt az életemben. Soha nem bántottam meg szándékosan senkit, ha esetleg mégis, akkor annak csakis olyan oka lehetett, amihez a Zenének volt köze.
