10 őrült tény a XIX. századi pszichiátria történetéből
Szerencsére sokat fejlődött a mentális betegségek kezelése az elmúlt évszázadokban, és már nem kínzásokkal és egyéb furcsa módszerekkel próbálják kezelni a pszichiátrián a betegeket, mint régebben. A Listverse a 19. századi módszerek közül gyűjtött össze tízet, amikkel ma már nemigen találkozni - mondhatjuk, hogy hál' Istennek!
10. Morális kezelés
A felvilágosodás megváltoztatta a tudósok, filozófusok és a társadalom hozzáállását a világhoz, és új szelek fújtak a pszichiátria területén is. A láncok és erőszak helyett megpróbáltak egészen másképp hozzáállni a mentális betegekhez. Dr. James W. Trent szerint a morális kezelés előtt a pszichiátriai problémákkal küzdő embereket embertelenül kezelték, a változás pedig egy párizsi orvosnak, Philippe Pinelnek köszönhető.
Ő volt az, aki a fizikai bántalmazás helyett a kedvességre és türelemre fektette a hangsúlyt, aminek részeként sétákra és kellemes beszélgetésekre is sor került. Pinel rengeteget olvasott, és megfigyelte betegeit. Innen jött az ötlet, ami gyorsan elterjedt a világ többi országában is, többek között az Egyesült Államokban, ahol Benjamin Rush orvos arra jött rá, hogy a legtöbb mentális megbetegedést a modern kor rohanása okozza. Betegeit a morális kezeléssel kezdte gyógyítani, és próbálta távol tartani őket a stressztől. Azonban Rush a modern módszer mellett még mindig alkalmazta a régi gyógymódokat is több orvossal egyetemben, hiába remélte Pinel, hogy lassan mindenki áttér az ő módszerére.
9. Elburjánzó elmegyógyintézetek
Az elmegyógyintézetekről szörnyű kép él sokakban, és biztos te is hallottál már rémtörténeteket ezekről a rettenetes létesítményekről. A 19. században nőtt meg drasztikusan azoknak a száma, akik ilyen intézményekbe kerültek, korábban otthon próbálták kezelni őket, vagy börtönben tartották fogva őket. Miért pont ekkor nőtt meg ez a szám? A századfordulón a városok lakosság egyre nőtt, a mentális betegségekre pedig már nem Isten büntetéseként tekintettek, hanem sokkal inkább társadalmi problémaként. Egyre több olyan intézmény épült, ami befogadta a betegeket, erre pedig szükség is volt.
A történészek szerint három oka van annak, hogy megnövekedett a mentális betegek száma. Az első a modernizáció volt és az egyre növekvő stressz, a második az, hogy a társadalom egyre nehezebben viselte a zavaró magatartást, a harmadik pedig az orvosok és idegorvosok egyre nagyobb befolyása. Természetesen az elmegyógyintézetek elszaporodásával jöttek a rémtörténetek is, és ezek nem voltak alaptalanok bizonyos esetekben.
8. Állati lelkek mint az őrület kiváltó okai
Manapság természetes dolog, hogy egyetemre jelentkezik az, aki egy bizonyos dolgot szeretne tanulni, a 19. században azonban ez még nem így volt. Az elmegyógyintézetek számának növekedésével persze egyre nagyobb szükség volt erre, a kutatások iránti igény pedig megnövekedett. Arra is egyre többen keresték a választ, hogy mitől bolondul meg valaki.
A legvalószínűbb magyarázatnak akkoriban az tűnt, hogy állatok lelkei költöztek ezekbe az emberekbe, és hatással vannak az agyfunkcióikra. Így gondolta ezt Thomas Willis is, a neurológia szó megalkotója, vagy a holland Archibald Pitcairn, aki szerint a betegek téves gondolatoktól szenvedtek, amik mind ezeknek a lelkeknek köszönhetőek. Szerencsére ma már tudjuk, hogy az emberi agyban nincsenek állatok lelkei, amik mentális betegségeket okoznának, hanem ezek az agy kémiai egyenlőtlenségeinek köszönhetők. Persze sokat köszönhet a modern tudomány ezeknek az orvosoknak is, és nem volt könnyű dolguk, hiszen az agyat csak az emberből eltávolítva tudták például vizsgálni.
7. Idegi rendellenességek
Ha valaki idegi rendellenességtől szenved napjainkban, akkor azt a magas vérnyomásnak, szívbajoknak vagy légzési nehézségeknek tulajdonítják. A 19. században egészen más volt a helyzet, akkor biztosak voltak benne, hogy idegösszeomlás, idegi kimerülés vagy gyenge idegzet miatt alakultak ki ezek a rendellenességek. Innen ered az is, hogy valaki erős vagy gyenge idegzetű. Sőt, ami még érdekesebb, akkoriban azt tartották, hogy ez főleg a magasabb rangú emberek betegsége volt, amit tudományos tényekkel is alátámasztottak. A viktoriánus korban a férfiak hipochondriásak voltak, a nők pedig állandóan hisztériás rohamot kaptak, betegségüket pedig privát idegklinikákon kezeltették, ahol a kellőképpen jómódúak fürdők során gyógyíthatták betegségüket. A módos rétegek persze teljesen hamis képet festettek erről a betegségről, amiben egyébként sok szegény valóban szenvedett, ők azonban nem kaptak megfelelő kezelést.
6. Monománia
A 19. században rengeteg tudós próbálta megfejteni, vajon mi okozta a mentális megbetegedéseket. Az orvosok szerint a legtöbb esetben valamilyen hiánynak volt köszönhető, és a beteg képtelen volt racionálisan felfogni a valóságot. Jeann Etienne Esquirol egyike volt azoknak, akik ilyen jellegű kutatást végeztek, és ő arra jött rá, hogy a monománia volt a válasz a kérdésre. A monománia részleges delírium, amikor a beteg téves képzetektől szenved. Ezek a kényszerképzetek lehettek illúziók, hallucinációk vagy akár téves rögeszmék is. A betegek tehát az általuk elképzelt világra reagáltak. Esquirol a monománia diagnózisának felállításával paranoiás rendellenességeket magyarázott meg, például a kleptomániát, a nimfomániát vagy a piromániát.
5. Az M’Naghten-szabály
1843. január 20-án a skót Daniel M’Naghten azt hitte, a brit pártok egymással szövetkeznek ellene, és meg akarják ölni azért, mert részt vett egy mozgalomban. Azért, hogy ezt megakadályozza, M’Naghten eldöntötte, megöli az akkori elnököt, Robert Peelt, azonban véletlenül Peel titkárát ölte meg, mivel összetévesztette őket.
A tárgyalás során M’Naghten ártatlannak vallotta magát, és morális elmezavarra hivatkozott. Működött a terve, mivel a bíróság felmentette, azonban Viktória királynő és a nép gyalázatosnak tartotta az ítéletet, és az ügy újratárgyalását követelték. Az újratárgyalás során rengeteg kérdést tettek fel a bíróknak, a válaszok pedig a mai napig irányadóak olyan eseteknél, amikor azt kell eldönteni, valaki felmenthető-e mentális betegség miatt.
4. Az Opál: egy lap, amit a betegek készítettek
Pinel párizsi morális kezelésről szóló mozgalma után a New York-i Utica elmegyógyintézet betegei saját lapot indítottak, az Opált. Az első szám 1850-ben jelent meg, és csak az intézet betegei jutottak hozzá, azonban a következő számokat már máshol is árulták, 1851-ben pedig a szakmai fórumnak számító American Journal of Insanityben is megjelentek a cikkek. Megjelenése után egy évvel már közel 900 előfizetője volt az Opálnak, a bevételeket pedig az intézet könyvtára kapta meg. Az Opál egyébként a mentális kezelés alapvető elveit valósította meg, az újság segített a betegség és a fájdalom megelőzésében. Ráadásul abban is segített szerzőinek és olvasóinak, hogy jó irányba terelje gondolataikat a készítése által. Sajnos az újság 1860-ban megszűnt, amikor is a morális kezelése mozgalma elbukott.
3. India elmegyógyintézetei
India brit gyarmat volt a 19. században, és ahogyan az Államokban és Európában, úgy Indiában is egyre nőtt a mentális betegek száma, és a britek itt is Pinel és Esquirol módszereit próbálták bevezetni. A gondot az jelentette, hogy a gyarmatosítók felsőbbrendűnek gondolták magukat a helyieknél, ezért nem akartak egy intézményben lenni velük. A helyieket tehát düledező állami intézményekbe száműzték.
Az egyik ilyenből küldött levelet R.F Hutchinson sebész a főfelügyelőnek. Levelében leírta, hogy milyen rettenetes körülmények között kezeli betegeit a túlzsúfolt és minden szempontból alkalmatlan épületben. Hutchinson egyike volt azoknak, akik próbáltak mindent megtenni azért, hogy az akkoriban bolondnak titulált betegek jobb körülmények között élhessenek.
2. Frenológia - avagy minden a koponyától függ
A frenológia az az elmélet, ami az emberek lelki tulajdonságait koponyájuk formájával próbálta összefüggésbe hozni, és ami a 19. században nagyon népszerű volt. Az osztrák Franz Joseph Gall, a modern neurológia feltalálója volt a frenológia kitalálója is. Gall matematikusokat, szobrászokat és kocsisokat vizsgált, és megpróbált összefüggést felállítani koponyaformájuk alapján, elmélete azonban két fontos problémába ütközött. Először is, állításait a véletlenre alapozta, másodszor pedig csak olyan eseteket vizsgált, amik az ő elméletét támasztották alá. Amik pedig ellentmondtak elméletének, azokat nem vette figyelembe. Ennek ellenére Gall is nagyban hozzájárult a későbbi neurológusok munkájához.
1. Dorothea Dix
A 19. század tehát rengeteg újítást hozott a pszichiátria világába, jókat és rosszakat is, azonban a legtöbb inkább szenvedést okozott a betegeknek, mint gyógyulást. Volt azonban egy nő, Dorothea Dix, aki látta a betegek szenvedéseit, és szerette volna felfedni, mennyi kegyetlenség történik.
Dix Bostonba ment, és ott kezdte el küzdelmét a nehéz sorban lévő betegekért, a városban pedig segítőkre is talált, többek között William Ellrey Channing tiszteletesre, aki szintén a társadalmi reformok szószólója volt. Dix 1841-ben útra kelt, hogy lássa, milyen körülmények között élnek a mentális betegek Massachusetts államban, és szörnyű dolgokra bukkant.
Ketrecben, padláson és ólakban tartották a betegeket, leláncolva, odaszögezve és súlyosan bántalmazva. Dixet annyira megrázták a látottak, hogy még biztosabb volt abban, tenni kell valamit a betegek érdekében. Petíciójában azt kérte, kapjanak több támogatást olyan intézmények, ahol kezelhetnék őket. Egyedül harcolt, de nem adta fel, és végül az állam megszavazta a worcesteri elmegyógyintézet kibővítését.
Dix azonban itt még nem hagyta abba, lobbizni kezdett a mentális betegek jobb kezeléséért, és egy olyan korban, amikor az őrültnek és bolondnak nevezett embereket állatokként kezelték, Dix volt az ő szószólójuk, aki kiállt értük.
http://listverse.com/2017/05/17/top-10-crazy-facts-about-psychiatry-in-the-19th-century/
