Vicces és laza lett az új Pókember, végre olyan, amilyennek lennie kell
Tizenöt év alatt háromszor is nekifutottak Pókember történetének, ezúttal azonban végre a Marvel-moziuniverzumon belül. Tom Holland az Amerika Kapitány: Polgárháborúban is feltűnt egy rövid vendégszereplés erejéig, most azonban egy egészestés kalanddal bizonyította, hogy ideális választás volt Pókember szerepére.
A Pókember – Hazatérés egyfajta kakukktojás a Marvel-kánonban:
nincsenek világra törő terveket szövő gonosztevők, akik a fináléban városokat rombolnak porig, és a főszereplő is csak egy félénk kamasz, aki még csak most ismerkedik szupererejével. A legújabb Pókember érezhetően kisebb léptékű film lett, amely tökéletes lehetőséget adott arra, hogy új alapokra helyezzék a hálószövő tini karakterét.
Ez maradéktalanul sikerült is az alkotóknak. Miután a Sony kétszer is megpróbálkozott a melodramatikus, a benne rejlő hőssel ismerkedő Pókemberrel, ezúttal könnyebbre vették a figurát, és Peter Parkert egy félénk, de vicces tinire vették, akinek a
legfőbb problémája az, hogy mikor veszik már be a Bosszúállók közé, hogy végre a „nagyok” között is bizonyíthasson,
nagyon unja már ugyanis, hogy zsebeseket és autótolvajokat pofoz le Brooklynban.
A film közvetlenül az Amerika Kapitány: Polgárháború után veszi fel a fonalat. A berlini repülőtéren történt események után Peter alig várja, hogy ismét bevessék őt a Bosszúállók, de hiába: Tony Stark szemében ő még csak egy gyerek, akinek semmi keresnivalója a profik között.
A fiatal szuperhős minden áron bizonyítani akar, és a lehetőség meg is adatik neki, amikor összeakad Keselyűvel (Michael Keaton), aki az első Bosszúállók-film fináléjában hátramaradt idegen eredetű anyagokból készített fegyverekkel látja el a város bűnözőit.
A Marveltől megszokott világméretű fenyegetés helyett az alkotók ezúttal Peter jellemfejlődésére helyezték a hangsúlyt. A Hazatérésből kimaradt ugyan Pókember eredettörténete és Ben bácsi halála, de
a „nagy erő nagy felelősséggel jár”-motívum – még ha kissé másképpen is – nagyon is hangsúlyos maradt.
Peter egy olyan tinédzser, aki szuperhősként igazi nagymenőnek érzi magát, a való életben azonban egyelőre nem találja a helyét. Egy gyerek csupán, aki még egy olyan – a Marveltől megszokott szupergonoszokhoz mérten kisstílű – bűnözővel is nehezen birkózik meg, mint Keselyű, de türelmetlenül várja, hogy végre komolyan vegyék, ezért aztán újra és újra veszélybe sodorja magát, és idővel másokat. A tanulság a régi, de az odáig vezető út ezúttal frissnek hat.
Szintén a karakterközpontúságnak köszönhető, hogy a filmben a megszokottnál nagyobb szerepe van a gimi folyosóin játszódó, szokatlanul szellemes jeleneteknek. Az alkotók egyértelműen John Hughes tiniklasszikusai felé kacsingattak – a Meglógtam a Ferrarivalt meg is idézik az egyik jelenetben –, de ez nem jelenti azt, hogy 80-as évek retróba fordulna a film, sőt, a sokat látott klisék egészen új köntösben, a 2010-es évekre hangolva jelennek meg.
A földhözragadtabb megközelítés hátulütője, hogy a film a látványos csetepaték ellenére meglehetősen súlytalannak hat, mivel a tétek is alacsonyak. Miközben Peter azon agyal, hogyan szólítsa le a végzős csajt, aki tetszik neki, a gonosztevők legnagyobb bűne az, amikor kirabolnak egy bankautomatát.
Még Keselyű is szimpatikusabb a többi Marvel-főgonoszhoz képest, motivációi legalábbis érthetőek, emberiek. Nagyon örültem ennek az „emberközelibb” megközelítésnek, de a végtermék kissé megsínyli az igyekezetet, pláne, hogy Ben bácsi kihagyásával egy-két létfontosságú érzelmi kapaszkodónak is búcsút intettek az alkotók.
Mindent összevetve azonban így is kivételesen jól sikerült képregényfilmmel van dolgunk, ami a sok Marvel-utalás ellenére önálló Pókember-filmként is megállja a helyét. Talán érzelmileg nem ez a legfajsúlyosabb darabja a Marvel-univerzumnak, de legalább humoros, laza és látványos –
ideális nyári popcornfilm.
A film előzetese:
Képek: Intercom
