„Egy iskola, amelyik tanul” – új, vizuális központú középiskolát indítanának Jancsó Miklós szellemében
Aki valaha is tanított, a kisiskolásoktól az egyetemistákig, tudja, hogy nincs nagyobb öröm annál, amikor tanár és tanítvány egy hullámhosszra kerülnek és tanulnak egymástól. Ez az élmény az egyik oka annak, hogy Horn Gábor újra iskolában gondolkodik, méghozzá egy olyan nyitott, élhető, gyermekbarát iskolában, amelyben mindenki tanul, tanárok, diákok, szülők egyaránt, és így válaszolnak korunk szellemi-kulturális kihívásaira.
Horn Gábor jelentős múltra tekinthet vissza az elmúlt 30 év alapítványi és magánoktatási intézmények terén. A rendszerváltás idején részt vett a Közgazdasági Politechnikum alapításában és tíz éven át volt a pedagógiai vezetője, bábáskodott az eredetileg baráti körük gyermekeinek szánt Rogers magániskola és az Aternatív Közgazdasági Gimnázium létrehozásánál, továbbá benne volt a Lauder zsidó közösségi iskola első kuratóriumában. Szeptember 27-én, Jancsó Miklós születésének 100. évfordulóján jelentette be a Mesterről elnevezett Mozgóképművészeti Gimnázium megalapítását.
– Hogyan született meg ennek az iskolának az ötlete?
– Évek óta foglalkoztat egy új alternatív középiskola gondolata. Egyrészt látom, hogy mekkora nyomás van a gyermek-központú iskolákon a 10-15-szörös túljelentkezéssel, miközben – és erről kevés szó esik – az elmúlt 10 évben lecsökkentették a gimnáziumi férőhelyeket a közoktatásban és a szakközépiskoláknak lényegében megtiltották a gimnáziumi tagozatok indítását. Éppen ott szűkítették a bemeneti pontot, ahol a legnagyobb igény lenne rá, miközben a szülők többsége általános tantervű iskolákban gondolkodik. Tehát növelni kell a kínálatot.
Soha nem beszélünk például az építészetről, a belső építészetről, hogy egy gyerek ki tudja találni a saját szobáját. Legyen más a kiindulási pontunk: az ókori görög történelmet ne azzal kezdjük, hogy mi történt Trójában, hanem nézzük meg közösen a Trója című filmet, egy tanár és egy filmesztéta segítsen abban, hogy mire figyeljenek, majd megbeszéljük a látottakat, és akkor már a gyerekeknek lesz egy képük a görög harcosokról, a trójai falóról...Egy Odüsszeiát vagy egy görög tragédiát elolvastatni 15 éves gyerekekkel képtelenség, de meg tudják nézni, aztán néhány év múlva esetleg el is olvassák.
– És ehhez jött Jancsó Miklós személye és életműve.
– Az élet nagy ajándéka, hogy Jancsó Miklós atyai jóbarátom volt. Gyermekeink, az én Ádám fiam és az ő vele egyidős Dávidja révén jöttünk össze egy nyaraláson, és innentől kezdve nagyon működött közöttünk a kémia. Számomra minden szempontból minta: ahogyan élt, ahogyan a zsenialitását viselni tudta, ahogyan közöttünk volt. Tudtunk együtt énekelni, üvöltözni, súlyos politikai vitákat folytatni, miközben egyetértettünk... Fontosnak tartottam, hogy valahogy őrizzük meg Miklós örökségét. Most a 100. születésnap kapcsán volt sok megemlékezés, még a Magyar Postának is eszébe jutott és bélyeget adtak ki róla.
Erdélyből érkező, sérelem nélküli, Trianont ugyan értő, de nem búsongó módon feldolgozó, a diktatúrákkal valamit kezdeni tudó és akaró ember, aki mindezt vidáman, szerethetően, de mindig nagyon felelősen élte meg. Ez a másfajta megközelítés és a jancsói örökség vezette idáig négy év alatt immár tizenegynéhány fős csapatunkat.
– A Jancsó Miklós Gimnázium a tervek szerint 2022 szeptemberében indul. Hol tartanak jelenleg?
– Van egy épület, amit kiszemeltünk Zuglóban, amelyet jelenleg még a Metropolitan Egyetem használ, de kiköltöznek és mi pályázat útján szeretnénk tartósan bérelni. Elindult a közel 1000 oldalas tantervünk engedélyeztetési eljárása, és máris van érdeklődés a leendő diákok részéről.
– Mi volt az Ön első Jancsó-filmélménye?
– Talán a Fényes szeleket láttam először, a 70-es évek elején, gimnazistaként. Lehet, hogy iskolai vetítés volt. Úgy emlékszem, hogy ezek a vetítések általában elég gyengék voltak, beültettek bennünket mindenféle szovjet filmekre – bár utólag elismerem, azok között is volt jó – de a Fényes szelek valami egészen más volt. Ez egy „könnyebb” Jancsó-alkotás, és jobb volt ezzel elindulni, mint mondjuk egy Szegénylegényekkel, vagy egy Oldás és kötéssel. Aztán a Közgazdasági Egyetemen nagy filmklubélet volt, végignéztük a „magyar újhullámot” is, és az egyes vetítések után mindig szerveztek beszélgetéseket. Akkor szerettem bele a filmes világba. Mire a Mesterrel találkoztam, felnőtt tanáremberként, már nagy tisztelője voltam, egyetemes zseninek tartottam. Imádtam az utolsó korszakát is, halálra röhögtem minden filmjét, több forgatáson is részt vehettem. Átélhettem hihetetlen öniróniáját, döbbenetes volt, ahogy a saját halálával tudott játszani. Emlékszem arra a jelenetre, amikor valami hip-hop számra együtt tol fiatalokkal egy ócska orosz dzsipet, elképesztően jól néz ki lobogó ősz hajával a gyerekek között. De említhetném a Kerepesi úti temetői jelenetet Hernádi Gyulával. Tehát számomra maga Jancsó is egy életre szóló meghatározó élmény.
– Valójában a 20. század és napjaink történelmét, irodalmát, sőt még a mindennapjait sem lehet megérteni a vizuális kultúra hagyatéka nélkül. Nemcsak a dokumentum-, híradó és játékfilmekre gondolok, hanem azokra az ikonikus fotókra is, amelyeket Robert Capa, André Kertész, Annie Leibovitz vagy Steve McCurry készítettek.
– Még a természetismeretet sem! Alapvetően humán beállítottságú vagyok, a természettudományokkal sosem kerültem közeli kapcsolatba. Aztán a 80-as évek végén Washingtonban jártam egy három hetes tanulmányúton, és akkor, egy imax-vetítésen láttam egy 30 perces filmet arról, hogy a mikrovilág ugyanúgy működik, mint a világegyetem. Nincs az a fizikatanár, aki ezt el tudja magyarázni, nincs az a zseniális könyv, ezt látnom kellett, úgy éreztem magam, mintha én is benne lettem volna a filmben. Ha nem láttam volna, valószínűleg ma sem érteném ezeket a dolgokat. Elképzeléseink szerint a Jancsóban nem tantárgyak, hanem műveltségi területek lesznek: művészet, természetismeret, társadalomismeret – komplex módon próbáljuk megközelíteni a világot.
Miért van az, hogy az ókori társadalmak a meleg égövi, déli területeken, a kapitalista rendszerek pedig a hideg északon, nyugaton fejlődnek ki, és hogyan függ ez össze a népvándorlásokkal, akár a magyar népvándorlással? Egy 14 éves kisdiákot csak akkor érdekli az ősember, ha van valami kötődése hozzá.
– Milyen struktúrában gondolkodnak?
A magyar iskolarendszer legnagyobb csapdája az időhiány. Végigrohanunk az első négy éven, aztán 5. osztálytól mindent ismét végig veszünk, majd 14 éves kortól újrakezdjük az egészet. Ezért tartom jobbnak a hatosztályos gimnáziumot, inkább legyen több idő az első hat évben. Hagyjunk időt mindenkinek, a lassabban haladóknak is, és utána legyen egy egységes hat év. Egy 14 éves nem fog tudni Ady szerelmi költészetével megküzdeni, 19 évesen viszont már ő akarja elmondani ezeket a szép verseket szerelmének. Ha tudunk időt nyerni, nagyon sok mindent nyerünk.
– „Egy iskola, amelyik tanul” – olvastam egy bemutatkozó írásban.
– Akarunk egyrészt adni a gyerekeknek egy lakható, reményeink szerint szerethető teret. Ennek speciális megközelítése a vizuális, a mozgókép-kultúra. Szeretnénk azt a többletet bevinni, hogy az iskola maga is egy „tanuló szervezet”, amelyben diákok, tanárok, családok egyaránt tanulnak. Az az elképzelésünk, hogy a Jancsó legyen egy igazi értelemben vett szolgáltató iskola, ahol folyamatosan kielégítjük az igényeket.
Ezért kell a diáknak inkább magát a tanulást kell megtanulni, miközben a tanár, a szülő, az egész szervezet tanul. Én mindig is sokat tanultam a diákjaimtól. Ha az ember nem egyirányú csatornának képzeli a tanítást, rengeteg hatás halmozódhat fel a tanítványoktól. Mindig van bennem egy rossz érzés, hogy 20 év után otthagytam a szakmát – 1979-től 2000-ig iskolákban „éltem”. Bizonyos értelemben nagyon izgalmas volt a politika, részt venni a rendszerváltásban, de annál izgalmasabb, minthogy bejön hozzád egy 14 éves kisdiák, és kimegy egy 19 éves felnőtt, és közben egy kicsit olyan lesz, mint amilyennek te szeretnéd, és te is egy kicsit olyan leszel, mint amilyen ő volt... A tanári szakma, még ha nem is olyan, mint a filmkészítés, művészet...
Október 12-én a Gödör Underground klubban megtartották „Új iskola a láthatáron” mottóval a leendő gimnázium első műhelybeszélgetését, ahol először Török Ferenc filmrendező méltatta a jancsói örökség és „spirituális szellem” továbbvitelét. A mozit a magyar identitás egyik legfontosabb elemének nevezte, felidézve a Hollywood alapításában és fejlődésében vitt kiemelkedő szerepünket, A rendező emlékeztetett arra is, hogy napjainkban, a magyar film nemzetközi elismerése mellett, elsők vagyunk a filmes bérmunkákban, ami egyúttal számos munkalehetőséget is hoz hazánknak. Horn Gábor bevezetője után a „Jancsó” tantervi elképzeléseiről esett szó. Galambos Attila a média és a 21.századi hasznos kompetenciák fejlesztésének fontosságáról beszélt. Vesztergombi Krisztina egy 2000 éves, Horatiusnak tulajdonított idézettel világított rá a vizuális élmény fontosságára:
A mozgókép-kultúrával és a médiaismerettel, a digitális műveltség megszerzésével értékrendet teremthetünk, egyben a Neumann-galaxis tudatos használatához juthatunk el, és mindez még verbális kifejezőkészségünket is erősítheti – mondta. Prievara Tibor Albert Einsteinhez fordult iránytűért:
Az ő területe a digitális lét és annak korlátai, annak csapdái és mindezekben való eligazodás, ami talán az elmúlt évek hihetetlenül felgyorsult tempója mellett a legnehezebb. Ugyanakkor beszélt arról is, hogy a film lehetőséget nyújt mindenki számára az azonosulásra, kíváncsisága felkeltésére, és valójában minden közismereti tárgyat lehet mozgókép segítségével tanítani. Két óra után teljesen feltöltődve indultam haza a Gödörből, úgy érzem, közel 50 évi médiamunkásság és 12 év médiaegyetemi tanítás után lehet még dolgom a Jancsóban is.
