KÖZÖSSÉG
A Rovatból

„Tulipán tud kosarat keresni a boltban, felveszi a pénzérmét, illetve megmutatja, hol a kuka, a lift és a hívógomb” – ilyen az élet egy vakvezető kutyával

Kadelka Zsófia mesélt nekünk a látássérülteket érintő tabukról, a hétköznapi kihívásairól és arról is, hogyan lehet jól segíteni egy látássérültnek az utcán. Vakvezető labradorjával olyan erős kapocs tartja össze, hogy szinte érzik egymás rezdüléseit.
Tóth Noémi - szmo.hu
2026. február 13.



Kadelka Zsófi látóként nőtt fel a „boldog tudatlanságban”, és 21 évesen derült ki a betegsége egy szemészettől teljesen független kórházi kivizsgálás alkalmával, de pontos diagnózist csak egy-másfél évvel később kapott. Kiskora óta szemüveges volt, de két éve már azt sem hordja a látásromlás mértéke miatt. A látása ugyanis folyamatosan romlik, és nem tudni pontosan, hogy mennyi ideig fog még látni legalább fényeket és sziluetteket, ahogyan most.

A jelenleg 27 éves budapesti lány a képzőművészeti gimnáziumban szerzett textilműves végzettséget, és jelenleg passzív féléven van az ELTE Szociológia szakán. Aktívan dolgozik: HR területen, megváltozott munkaképességű emberek foglalkoztatásával foglalkozik egy sportáruház központjában, emellett önkéntes a Baráthegyi Vakvezető és Segítőkutya Iskola Alapítványnál. Tulipán, a vakvezető kutyusa hű társa a mindennapokban.

– Mióta van neked ez a tüneményes labrador? Milyen folyamatokon kellett keresztülmenned ahhoz, hogy kaphass egy vakvezető kutyát? Hogyan zajlik egy ilyen jellegű összecsiszolódás a segítő kutyával?

– Tulipánnal három éve alkotunk egy csapatot. A diagnózis után egy rehabilitácós központhoz fordultam, és ők segítettek beadni a kutyaigénylést – nekem ekkor már olyan szinten volt a látásromlásom, hogy igényelhettem kutyát. Egy átfogó kérdőív kitöltése után az alapítvány felvette velem a kapcsolatot. Először ekkor találkoztam Tulipánnal, akit „demo kutyaként”, csak kipróbálásra hoztak nekem. Első látásra szerelem született a találkozóból, és hamar igent mondtunk egymásnak. Ezután egy bentlakásos képzésen vettünk részt, és elkezdtük a közös munkát. Itt megtanultam a kutya irányítását, magát a közlekedést, a kutyaápolást és természetesen már itt elkezdődött a kapcsolódás, ami azóta tovább mélyült. Az igazi összecsiszolódáshoz idő és folyamatos odafigyelés, törődés, néhol hibázás, korrigálás is szükséges. Ez egy hosszabb folyamat. A képzés után hazavittem Tulipánt – pontosabban ő vitt haza engem –, és immár egy csapatként vágtunk neki a mindennapoknak. Heti rendszerességgel jött hozzánk a kiképző, és pár hónap után letettük a közlekedésbiztonsági vizsgát, ami által hivatalosan is elismert páros lettünk.

– Mondasz néhány konkrét példát, hogy miben és hogyan segít téged a kutyád a hétköznapi rutinjaid, életviteled során – a biztonságosabb közlekedésen túl?

– Amellett, hogy Tulipán nagyon jól végzi a munkáját, vannak dolgok, amik nem feltétlenül a közlekedéshez kapcsolódnak. Tuli kiváló tárgyfelvételben, és ez nagyon hasznos látássérültként: nem kell végigtapogatnom a talajt, ha valamit leejtek.

Tulipán nagyon szolgálatkész és legtöbbször magától a kezembe adja az elejtett tárgyat. Igen, pénzérmét is fel tud venni, és nem, nem nyeli le! A vakvezetőkutyák tudása nagyon összetett, és túlmutat a szoros értelemben vett közlekedésen.

Az alapvető fegyelem az alap, tudnak tárgyat felvenni. Tulipán tud kosarat keresni a boltban, illetve kukát is, ha szükséges, sőt, a liftet, illetve a hívógombot is megmutatja, hogy csak pár készséget említsek. Ha viszont félreteszem, hogy ő szolgálati kutya, egy olyan hű társ is, aki ott van velem a legnehezebb pillanatokban is. Ugyan nem tud beszélni, de olyan kifejező módon tudja elmondani, amit szeretne, hogy meg sem lepődnék, ha megszólalna. Olyan erős kapocs tart össze minket, hogy szinte érezzük egymás rezdüléseit – ehhez nincs szükség látásra.

– A sportáruház, ahol dolgozol, évente céges sportnapot tart, amelyen a közösségimédia-oldalad egyik posztja alapján ti is részt szoktatok venni. Milyen tapasztalataid vannak a munkahelyi közegben – az elfogadást és empátiát tekintve –, és mi az, ami a legnagyobb nehézséget jelenti számodra a munkavégzésed kapcsán?

– A diagnózisomat nem sokkal a Decathlon előtt kaptam, így ez volt az első munkahelyem, ahol el tudtam mondani, hogy mit, illetve mit nem tudok nyújtani, és hogy mire számíthatnak az állapotommal kapcsolatban. Ez a cég lehetőséget biztosított arra, hogy megmutassam, így is lehet.

Jelenleg a HR csapatban a megváltozott munkaképességű kollégákkal foglalkozom. A munkámban és azon kívül is fontos számomra ez a terület, érintettként pedig egy más perspektívát tudok behozni a munkába, képviselve a megváltozott munkaképességű kollégáimat. Ez nagy felelősség: nemcsak munkahelyi, hanem emberi oldalról is. Igyekszem a legjobbat kihozni a munkámból. Az emberi kapcsolódás, az általad is említett elfogadás és empátia fontos részét képezik a mindennapoknak. Tulipán érkezését az első perctől kezdve támogatták, és mindig jó hangulatban telnek az irodai napok. Szívesen veszek részt az éves Cégolimpiákon: Tulipánt és engem is feltölt, mind fizikálisan, mind mentálisan.

A legnagyobb nehézség nem feltétlenül csak a munkámat érinti. A világunk 85-90%-ban vizualitásra épül. Mivel az én látásom progresszív, az agyam folyamatosan gyűjti a beérkező információkat, ingereket, hogy a látásom által kiesett űrt betöltse. Ez rengeteg energiaigénnyel, folyamatos koncentrációval jár – egy mások számára mindennapi, egyszerű szituációban is. A mindennapokban teljesíteni, a magamtól elvárt színvonalat hozni sokszor kimerítő. Ez nem panasz, hanem tény. Olyan tabu, amiről többet kellene beszélnünk látássérültek esetében.

– Megesett velem, hogy át akartam segíteni egy fehér botos férfit az utcán, de ő hevesen ellenkezett, amikor megszólítás után belékaroltam. Sokszor előfordul, hogy az emberek jószándékból, akaratlanul is rosszat tesznek, vagy tudatlanságból rosszul segítenek másokon. Tudnál pár tanácsot adni, hogy hogyan lehet egy látássérültnek jól segíteni?

– Kicsit elmosolyodtam a kérdésen, mivel engem is kísértek már át zebrán és segítettek fel úgy metróra, hogy én nem akartam. Sokszor történik ilyen, de ki kell hangosítanom, hogy a szándék mindig jó, a segíteni akarásból ered, ami abszolút értékelendő. A legfontosabb a két utolsó szavad – jól segíteni.

Ha azt látod, hogy tanácstalan egy látássérült, akkor lépj oda hozzá, tedd a vállára a kezed és jól érthetően mondd azt, hogy „Szia! Szükséged van segítségre?”. Ha a válasz „köszönöm, nem!”, akkor bízz meg a látássérültben: lehet, hogy minden nap ezen az útvonalon jár, ismeri az adott zebrát. Ilyenkor fontos, hogy aki segítséget nyújt, az ne akarjon mindenáron segíteni. Látóként ijesztő lehet elképzelni, hogy hogyan lehet egy bottal biztonságosan eljutni A-ból B-be, viszont nekünk ez a közegünk, sok teendőt rutinból csinálunk.

Ha viszont a válasz igen, akkor ne fogjuk meg és húzzuk magunkkal a feltételezett cél felé. A legjobb, ha felteszed a második legfontosabb kérdést: „Hogyan segíthetek?”. Zebránál sokszor az is elég, ha szólsz, hogy mikor vált zöldre a lámpa, de ha tényleges kísérésre van szükség, akkor ajánld fel a könyököd, vagy a vállad, így a látássérült egy lépéssel mögötted le tudja követni a mozgásodat. Pro tipp: ha segítesz megtalálni a könyököd, egyikünk sem kerül kellemetlen helyzetbe, ha véletlenül rossz helyre nyúlok.

Több ember mondta már nekem, hogy inkább nem megy oda segíteni, mert kapott már nem kellemes elutasítást. A megnyilvánulásnak lehetnek különböző okai, hiszen mi is ugyanolyan emberek vagyunk, mint bárki más, csak rosszabbul látunk. Személy szerint azt gondolom, hogy nekünk, látássérülteknek hatalmas felelősségünk van a saját megítélésünkben. Azt gondolom, hogy a látássérülés nem lehet hivatkozási alap a goromba viselkedésre. És emiatt sokszor egy tapasztalat után minden látássérültet egy dobozba tesznek és nem individuumként kezelnek.

Személy szerint mindenkit arra bátorítok, hogy ne féljen odalépni és segíteni, még akkor sem, ha kiderül, hogy épp nincs rá szükség – lehet, hogy legközelebb pont rád várt az illető, és még beszélgethettek is egy jót, mire a célhoz értek.

– Volt olyan alkalom, amikor megpróbáltak átverni a fizikai hátrányodat kihasználva?

– Átverni nem próbáltak, viszont sokszor tapasztalom, hogy a látásom miatt értelmileg visszamaradottként, vagy gyerekként kezelnek. Volt, hogy összefutottunk az utcán egy ismerősömmel, és az illető édesanyámtól kérdezte meg sajnálkozva, hogy én hogy vagyok, miközben szemtől szemben álltunk egymással. Ügyintézésnél is volt már, hogy a pult másik oldalán lassan, tagoltan kezdtek beszélni hozzám. A látássérülés rengeteg kérdést felvet, sok félelmet és fura reakciót válthat ki a másikból. Ez mind eloszlatható kérdezéssel, és így könnyebben elkerülhetjük a kellemetlen helyzeteket.

Atrocitás többször ért már utcán, tettek megjegyzést a testemre, csaptak már a fenekemre. Ez alapvetően is nagyon megalázó és kiszolgáltatott helyzet, ami látássérüléstől függetlenül elfogadhatatlan. Ez az én helyzetemben egy másik szint, ugyanis én nem tudom szembesíteni az illetőt, elrohanni sem tudok, jóval kisebb az eszköztáram a megoldásra. Volt, hogy kétes alakok megkérdezték, hogy megvédene-e a kutyám, ha megtámadnának. Szerencsére erre nem került sor, de egy ilyen kérdéstől szerintem bárki gyomra összerándulna.

– És melyik volt a legemlékezetesebb eset, amikor meghatódtál valaki segítőkészségén, kedvességén?

– Az emberek nagyon segítőkészek és sokszor felvillanyozzák a napom. Talán azt is mondhatom, hogy a látássérülésem valamelyest visszaadta az emberekbe vetett hitem. Egy alkalommal édesanyámra vártam fél órát egy aluljáróban, mert késett a vonata, és ez idő alatt kilenc ember jött oda, hogy tud-e segíteni. Kétségkívül ez volt az egyik olyan alkalom, ami megmelengette a szívem. Erről egy poszt is született, ugyanis jó emberek márpedig léteznek!


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KÖZÖSSÉG
A Rovatból
Már több mint százan jelentkeztek önkéntes babasimogatónak a kistarcsai kórházban maradt csecsemők szeretgetésére
A Flór Ferenc Kórházban hivatalos önkéntes program indul a kórházban maradt csecsemők megsegítésére. Olyan emberek jelentkezését várják, akik időt töltenek a babákkal, ringatják, szeretgetik, megnyugtatják őket és játszanak velük, hogy a kicsik az alapellátáson túl a szükséges szeretetet és törődést is megkaphassák.


Szervezett keretek között, önkéntes szerződéssel és kötelező oktatással babasimogató programot indít a kistarcsai Flór Ferenc Kórház. Az ötletgazda, Balogh Tamás egy Facebook-posztban jelentette be a kezdeményezést, amelynek célja egy országos modell kidolgozása. Azt írta, „a Flór Ferenc kórház lesz a minta kórházunk”.

Múlt héten nagy sajtóvisszhangot kapott a hír, miszerint a kistarcsai kórház csecsemő- és gyermekosztálya öt újszülött kisfiúról gondoskodik, akiket nem vittek haza a születésük után. A kórház közzétette, milyen adományokat – például egyes tápszert, pelenkát és légzésfigyelőt – fogadnak szívesen a babák ellátásához. Az ott dolgozók elmondása szerint azonban a kórházban hagyott babáknak leginkább szeretetre, törődésre, érintésre van szükségük, ehhez kellenének önkéntesek.

„Olyan emberek, akik időt töltenek olyan újszülöttekkel és csecsemőkkel, akik hosszabb ideig kórházban maradnak, mert a szüleik nem tudják vagy nem akarják hazavinni őket. Ölbe venni és ringatni a babát, megnyugtatni sírás esetén, beszélni hozzá vagy játszani velük, bőrkontaktust biztosítani, és úgy általában jelen lenni”

– foglalta össze Balogh Tamás a feladatokat egy ápoló elmondása alapján.

Az ötletgazda közölte, hogy a napokban hosszas és eredményes megbeszélést folytatott a kórház csecsemő- és gyermekosztályának főnővérével, valamint a főorvos jóváhagyásával kötöttek megállapodást. Ennek keretében bemutatják, hogyan is képzelik el a babasimogatást szervezetten, a szabályok betartásával, a megfelelő oktatások elvégzésével. Cél, hogy a program „legfőképpen a babákra nézve biztonságos keretek között legyen megszervezve”.

A jelentkezés feltételeihez tartozik, hogy az önkénteseknek szerződést kell kötniük a kórházzal. A szerződés semmire nem kötelez, viszont kizárólag a szerződés meglétével, és az alábbi pontok teljesítésével lehet csak belépni a babákhoz.

Az önkéntesek a papírok megléte után hivatalos babasimogatók lesznek. Ehhez részt kell venniük egy másfél órás képzésen, amely tűz- és munkavédelmi, adatvédelmi, minőségirányítási, valamint kórházhigiéniai oktatást foglal magában. Emellett szükségük lesz egészségügyi alkalmassági igazolásra is,

amihez EKG-, labor- és mellkasröntgen-vizsgálatokat kell elvégezni. Balogh szerint ezt a kórház soron kívül és azonnal elvégez az önkénteseken.

A babasimogatók a feladatukat fehér köpenyben, hivatalos kitűzővel fogják végezni, és szigorú szabály, hogy a babákról kép, videó és hanganyag rögzítése szigorúan tilos.

Az önkéntesektől heti minimum egy, de lehetőség szerint két óra jelenlétet kérnek, és csak olyanok jelentkezését várják, akik a rendszeres utazást Kistarcsára meg tudják oldani. Az ötletgazda hangsúlyozza: „Egyszeri babasimogatók ne jelentkezzenek. Ez nem turista látványosság”.
Így jelentkezhetsz babasimogatónak:

Írj egy e-mailt Ágoston Ibolya főnővérnek az alábbi címre: agoston.ibolya@florhosp.hu. Az ötletgazda azt kéri, hogy senki ne keresse fel személyesen a kórházat a jelentkezés céljából, ez csak e-mail küldésével lehetséges.

Balogh Tamás nem sokkal a felhívás megosztása után arról tájékoztatott a Facebookon, hogy

alig pár óra alatt már több mint százan jelentkeztek babasimogatónak.

A távlati cél egy olyan egységes rendszer kidolgozása, amelynek a végén, az ország összes kórházban maradt babája mellett ott lesz legalább egy, de remélhetőleg 4-5 babasimogató.

Azt is közölte, hogy már felvette a kapcsolatot a Semmelweis Egyetem Gyermekgyógyászati Klinikaval, de tervben van a Bethesda Gyermekkórház is, és sorban jön majd az ország összes többi kórháza is. A rendszert lassan, de stabilan építenék fel.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KÖZÖSSÉG
A Rovatból
„Elvitte a mentő a sofőrt! Ne büntesd meg!” – egy idegen cetlije mentette meg a bírságtól a rosszulléttel küzdő autóst Pécsen
Egy pécsi áruház parkolójában lett rosszul egy férfi, akit kórházba szállítottak, az autója azonban a parkolóban maradt, ahol egy óra várakozás után fizetni kell. Egy szemtanú nemcsak üzenetet hagyott a szélvédőn, de a parkolóőrrel is egyeztetett a méltányosságról.
DKA – Fotó: - szmo.hu
2026. július 06.



„Elvitte a mentő a sofőrt! Ne büntesd meg! Köszi” – ez az üzenet állt azon a kis papírcetlin, ami néhány nap alatt bejárta a magyar internetet. Múlt hét szerdán Pécsen, kora reggel egy áruház parkolójában egy autós rosszul lett, mentő vitte kórházba. Később, amikor visszatérhetett a kocsijához, egy kézzel írt üzenetet talált a szélvédőjén. A cetlit lefotózta és megosztotta a Facebookon, hogy köszönetet az írójának.

„Szeretném szívből megköszönni annak a kedves, ismeretlen embernek, aki ezt a szélvédőmre tette. Ez a figyelmes és önzetlen gesztus igazán megmelengette a szívemet, és mosolyt csalt az arcomra. Jó érzés tudni, hogy vannak még ilyen kedves emberek. Kívánom, hogy az élet sokszorosan adja vissza ezt a jóságot Önnek. Legyen csodálatos napja, és köszönöm még egyszer ezt a szép gesztust!”

– üzente a sofőr a megmentőjének.

A kedves történetről az Országos Mentőszolgálat is beszámolt a Facebookon, a poszt alatt pedig megszólalt a cetli írója, Solymosi-Kisfalvi Anita is. Azt írta kommentben, hogy ott csak az járt a fejében, hogy meg fogják büntetni az autó tulajdonosát, ezért nem sokat mérleget, tette, amit jónak látott. A Blikknek részletesebben is elmesélte, mi történt. Mint mondta, az egyre hangosodó szirénára lett figyelmes a parkolóban.

„Közelebb mentem, és akkor láttam, hogy egy ott parkoló autóhoz érkeztek, ahol egy úr állt, aki a mellkasát szorította. Még be tudta zárni az autóját, aztán betették a mentőbe, én pedig vártam, hogy elviszik-e, vagy sem”

– idézte fel a történteket.

Mivel az áruház parkolójában egy óra várakozás után fizetni kell vagy komoly büntetést kockáztat az ember, Anita cselekedett, miután a mentő elhajtott a beteggel. Először megírta a cédulát, amit a szélvédőre tett, majd felkereste a parkolóőrt is.

„Ismerem Tamást, aki a parkoló autókra figyel, és mondtam neki, hogy egy kórházi kivizsgálás nem csak egy órán át tart, így ne büntesse meg a tulajt. Részemről ez volt a legkevesebb, amit tehettem. Nem azért csináltam, mert viszonzást várnék, egyszerűen így éreztem helyesnek”

– mondta a nő.

A parkolóőr egyetértett vele abban, hogy egy ilyen esetben el lehet tekinteni a büntetéstől.

Az autó sofőrje, Csaba később írásban köszönte meg a segítséget, és elárulta, mi történt vele. „Szívinfarktusra utaló tünetek miatt hívtam magamhoz a mentőt. Munkába menet, vezetés közben lettem rosszul.”

„Abban a pillanatban nem az járt a fejemben, hogy szabálytalan helyen parkolok-e, vagy hogy ezért esetleg büntetést kapok.”

A férfi hozzátette, csak az volt a fontos, hogy minél hamarabb segítséget kapjon. Külön megköszönte Anita kedvességét és emberségét, ami sokat jelentett számára a nehéz pillanatokban.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KÖZÖSSÉG
A Rovatból
Saját vizéből itatott meg egy szomjas gólyát a közutas a 40 fokos hőségben
Nagy Árpád a Tiszakécske melletti kánikulában segített a madáron, miután észrevette, hogy az a bokrok leveleit csipkedi. A férfi a Facebookon osztotta meg a történetet, ahol azt írta, az eset jól mutatja, mennyire megviseli az állatokat is a rekkenő hőség.


A 38-40 fokos hőségben egy szomjazó gólyával találkoztak a Magyar Közút dolgozói Tiszakécske határában, miközben hidegkátyúzást végeztek. Egyikük, Nagy Árpád a saját védőitalából itatta meg a madarat. Az esetről kedden posztolt a Facebookon „Szavak nélkül” címmel, a történet pedig gyorsan terjedni kezdett az interneten.

A közutasok az út menti árokban figyeltek fel a madárra, ami a bokrok leveleit csipkedte, láthatóan megviselte a kánikula – írta a Sokszínű Vidék. Nagy Árpád a bejegyzésében leírta a váratlan találkozást és a madár reakcióját.

„A reggel kapott hideg vizünkből – amit védőitalként kaptunk – megpróbáltam odacsalogatni. Meglepő módon a gólya átsétált az árkon, odajött hozzánk, és ivott a vízből. Egy apró pillanat volt a mai munkanapból, de jól megmutatta, mire képes a szomjúság, és mennyire megviseli az állatokat is ez a 38–39–40 fokos hőség” – részletezte a férfi. A posztjában arra is felhívta a figyelmet, hogy a nagy melegben nemcsak egymásra, hanem az állatokra is vigyázni kell. „Mi, közutasok nap mint nap az utakon dolgozunk, és ilyenkor nemcsak egymásra kell figyelnünk, hanem a körülöttünk élő állatokra is.

Egy tál víz, egy kis odafigyelés, egy perc törődés akár életet is menthet” – fogalmazott Nagy Árpád.

Nem ez az első eset, hogy a Magyar Közút munkatársai állatok segítségére sietnek. Korábban országszerte híre ment, amikor dolgozóik egy nehezen világra jövő kisborjú születésénél segédkeztek, egy másik alkalommal pedig egy útszélén talált, elhagyott kiskutyát fogadtak örökbe a veszprémi mérnökségen. Ezek az esetek azt mutatják, hogy a cég munkatársai a terepen végzett feladataik mellett gyakran kerülnek olyan helyzetbe, ahol gyors reagálással és lélekjelenléttel tudnak segíteni a bajba jutott állatokon.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KÖZÖSSÉG
A Rovatból
Az egész falu énekelve virrasztott a partra sodort 18 éves lány holtteste mellett
A Djaul-sziget lakói a közösség hagyománya szerint nem hagyták magára a partra sodort lányt, akinek édesanyját is ugyanott találták meg. A két holttest több mint 200 kilométerre került elő attól a helytől, ahol a két csónak felborult.


A Djaul-sziget egyik falujának lakói egész éjjel énekelve virrasztottak egy 18 éves lány holtteste mellett, akit a tenger sodort partra. A lány annak a múlt szombati pápua új-guineai hajószerencsétlenségnek az egyik áldozata, amelyben két, családokat szállító csónak borult fel. Péntek reggelig kilenc áldozatot találtak meg. A hatóságok ekkorra hivatalosan is az áldozatok felkutatására összpontosító szakaszba léptették a keresést – írja az ausztrál ABC News.

Michael Rangrang helyi tanító szerint a közösség számára természetes volt, hogy nem hagyják magára a lányt.

„Ez a kultúránk része. Ha valaki meghal, tennünk kell valamit” – mondta.

A lány és édesanyja holttestét három nappal a baleset után találták meg, több mint 200 kilométerre a tragédia helyszínétől. A keresésben több mint húsz hajó vesz részt, de a viharos idő és az erős áramlatok nagyon megnehezítik a munkát.

Byron Chan, Új-Írország tartomány kormányzója is beszélt a nehéz körülményekről.

„A holttestek elsodródnak az emberek és a szigetek mellett. Különösen a fiatalabb áldozatoké, mert könnyebbek, így messzire sodorja őket a víz” – mondta.

A kormányzó közölte, hogy nagyobb hajók bevetéséhez a pápua új-guineai haditengerészet segítségét kérte. Rebecca Marigu helyi újságíró arról számolt be, hogy szerdán három holttestet is láttak. Mire azonban a hajó vissza tudott térni értük, a magas hullámok miatt már nem találták őket. A rendőrség cáfolta azokat a híreszteléseket, amelyek szerint kalóztámadás történt. Az egyik azonosított áldozat a helyi egészségügyi hatóság munkatársa volt. Kollégái díszsorfallal búcsúztak tőle.

A tragédia múlt szombat délután történt a Bismarck-tengeren. A két csónak fedélzetén 27 ember, köztük több kisgyerek utazott. A családok a Pangpang Beach Resortban tartott születésnapi ünnepségről tartottak hazafelé, amikor a csónakok felborultak. Csak a két hajóvezető élte túl a balesetet. Hat órán át sodródtak a vízen, mire partot értek.

Ez volt az ország egyik legsúlyosabb tengeri szerencsétlensége a Rabaul Queen 2012-es kompkatasztrófája óta, amelyben több mint 140 ember halt meg.

A tragédia ismét felhívta a figyelmet a tengeri közlekedés biztonsági hiányosságaira egy olyan országban, ahol a szigetek közötti utazás a mindennapok része. A hatóságok szerint szigorúbban kellene ellenőrizni a kötelező GPS-jeladók és mentőmellények használatát.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk