News here
hirdetés

KÖZÖSSÉG
A Rovatból
hirdetés

Technikatanára épített Vasember által ihletett robotkart egy félkarú diáknak

A végtagba még LED-fényeket is épített, hogy még jobban hasonlítson diákja kedvenc karakterének páncéljához.

Link másolása

hirdetés

Megesett a szíve 12 éves, alkar nélkül élő diákján egy angol technikatanárnak, ezért 3D nyomtató segítségével készített neki egy robotkart, amelyet a kisfiú kedvenc karaktere, a Vasember ihletett - írja a Mirror.

Lewis McCaslin bal alkar nélkül született, és ugyan kapott művégtagot, túl nehéz, és nem tud vele mozogni, ezért egyáltalán nem hordja. 32 éves technikatanára, Daniel Grant azonban úgy gondolta, ha már ez a szakmája, és a sheffieldi iskolában, ahová mindketten járnak, van 3D nyomtató, miért ne próbálna meg saját maga összerakni egy műkart a kisfiú számára?

A tanár Vasembert vette alapul - Lewis kedvenc karakterét -, és egy piros kart álmodott meg.

Tavaly karácsony előtt hívta fel a kisfiú családját az ötlettel, akik természetesen nagyon hálásan fogadták. Egy helyi jótékonysági szervezet, az Unlimbited segítségével elkészítették az alkatrészek sablonjait, amelyet aztán az iskolai 3D nyomtató segítségével nyomtatott ki. A karba még LED-fényeket is épített, hogy még szuperhősösebb legyen.




hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

Címlapról ajánljuk

Címlapról ajánljuk


hirdetés
KÖZÖSSÉG
A Rovatból
hirdetés
Több mint 50 milliót gyűjtöttek a kiszabadított ukrán hadifogolynak, akinek a karjából 4 centiméter csont hiányzik
Mikhajlo Dianov testvére indított gyűjtést, hogy fizetni tudják az orvosi számlákat, rengetegen szeretnének segíteni a katonán.

Link másolása

hirdetés

Az ukrán hadifogoly, Mikhajlo Dianov megdöbbentette az internetet, amikor kiderült, milyen szörnyű kínokat kellett átélnie és milyen kínzásokat végeztek a testén az orosz fogságban. Az Ukrán Védelmi Erők által közzétett bejegyzésben Dianov az első képen erőtől duzzad egyenruhájában, a második képen viszont rá sem lehet ismerni a csontsovány, eltorzult karú katonára, akinek úgy tűnt, hogy a jobb karja is eltört.

A Pravda ukrán hírügynökségnek azt nyilatkozva Aljona Lavrusko, hogy testvére karsérülése annak a következménye, hogy

„rozsdás fogóval” húztak ki egy idegen tárgyat Dianov karjából, mindezt úgy, hogy nem használtak érzéstelenítőt.

Lavrushko úgy nyilatkozott a lapnak a Ladbible beszámolója szerint:

hirdetés
„Mikhajlo lelkileg nagyon erős és rendkívül boldog, hogy visszatért."

Azt is elmondta, hogy Dianovnak meg kell műteni a karját, amelyből állítólag 4 cm csont hiányzik.

Lavrusko kifejtette:

"Problémák vannak a karjával: valószínű tályog lehet. Meg kell műteni, a műtét során pedig egy lemezt kell elhelyezni a csontra, mert 4 cm csont hiányzik a karjából, amit mindenképpen korrigálni kell."

A testvér PayPal-adománygyűjtést indított, hogy Dianov orvosi számláit kifizethesse. Illia Ponomarenko, a Kyiv Independent újságírója szerint

eddig több mint ötmillió ukrán hrivnyát (kb. 54 millió forint) gyűjtöttek össze neki.

Az ukrán védelmi minisztérium először szeptember 24-én osztott meg Dianovról készült képeket (az egyik a fogság előtt, a másik pedig a fogság után).

Volodimir Zelenszkij ukrán elnök múlt hét csütörtökön megerősítette, hogy több mint 200 ukrán katonát szabadítottak ki orosz fogságból. Túlnyomó többségük az Azovstal és Mariupol védője volt, de akad köztük határőr, rendőr és tengerészgyalogos is. Az Azov-ezred öt kiszabadított parancsnoka pedig Törökországban maradhat a háború végéig.


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

hirdetés
KÖZÖSSÉG
A Rovatból
hirdetés
Gyászol Orbán Viktor, így emlékezett a közösségi oldalán
A miniszterelnök közös fotót tett közzé Szakcsi-Lakatos Bélával.

Link másolása

hirdetés

Szakcsi Lakatos Béla zenéje „ima volt, és értünk imádkozott” – írta Orbán Viktor bejegyzésében.

A miniszterelnök közösségi oldalán tett közzé közös képet a ma elhunyt Szakcsi Lakatos Bélával.

Orbán szerint a zongorista „képes volt arra, amire csak a legnagyobbak képesek: szívből játszott - a lelkünkért.”

hirdetés

Szakcsi Lakatos Béla, a Nemzet Művésze címmel kitüntetett, Kossuth- és Liszt Ferenc-díjas magyar zongoraművész és zeneszerző, érdemes művész 79 éves korában hunyt el.


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:


hirdetés
KÖZÖSSÉG
A Rovatból
hirdetés
Elhunyt Szakcsi Lakatos Béla, minden idők legnagyobb magyar jazz-zongoristája
Szakcsi Lakatos Béla 79 éves volt.

Link másolása

hirdetés

Elhunyt Szakcsi Lakatos Béla, Nemzet Művésze címmel kitüntetett, Kossuth- és Liszt Ferenc-díjas magyar zongoraművész és zeneszerző, érdemes művész.

A szomorú hírt Borlai Gergő tudatta Facebook-oldalán, aki egy bejegyzéssel tisztelgett a zongorista előtt.

A Magyar Jazz Szövetség közösségi oldalán írta, Szakcsi Lakatos Béla személye összefonódott a hazai dzsessz fejlődésével és kiteljesedésével, távozása pótolhatatlan veszteség.

Szakcsi Lakatos Béla 1943. július 8-án született Budapesten. Kilencévesen kezdett zongorázni, családjának csak ekkor lett annyi pénze, hogy hangszert vegyenek neki. A Bartók Béla Zeneművészeti Szakiskola tanulójaként ismerkedett meg a dzsesszel, és érdeklődése a kötetlenebb műfaj, az improvizáció felé fordult.

hirdetés

1957-től Kovács Andor gitáros együttesének volt tagja, tíz évvel később már saját zenekarával szerepelt egy válogatáslemezen. A hatvanas évek közepén egy lemezjátszóval tért haza Nyugatról, amelyen felváltva hallgatta a Beatlest, a Rolling Stonest, elektronikus zenét, Sztravinszkijt és a legmodernebb dzsesszt. 1968-ban Duka Norberttel és Lakatos Gézával megalakította az LDL triót, amely a Magyar Rádió versenyén megosztott első díjat kapott.

1970-ben tagja volt Pege Aladár nagybőgős kvartettjének, amely a Montreux-i Dzsesszfesztiválon második díjat nyert. Fél évig New Yorkban dolgozott egy magyar vendéglőben, szabadidejében dzsesszklubokba járt, és egy olcsón beszerzett Fender-zongorával tért haza, a hangszert ő használta először Magyarországon. 1972-76 között a Rákfogó, 1980-tól a Babos Gyulával létrehozott Saturnus együttessel, majd a Hungarian Jazz Quartet tagjaként elévülhetetlen érdemei voltak a fúziós dzsessz hazai térnyerésében. Tanított a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola dzsessz-zongora szakán, és mesterkurzust tartott a Zeneakadémián.

Példaképéhez, Leonard Bernsteinhez hasonlóan rendkívül sokoldalú zenész, játszott együttesben és szólóban, saját kompozíciót és dzsesszstandardot, klasszikus versenyművet nagyzenekarral, ifjú dzsessztehetségek oldalán és a 100 Tagú Cigányzenekarral, rögzített lemezre négykezeseket Vukán Györggyel, és adott ki népdalfeldolgozásokat tartalmazó világzenei albumot.

A legrangosabb fesztiválokon lépett fel, gyakran társult külföldi muzsikusokhoz alkalmi együttesekben. A George Jinda és Chieli Minucci által alkotott Special EFX tagjaként tucatnyi korongon szerepelt szerzőként és előadóként.

A cigány folklór gyűjtésével és színpadi művekké formálásával is foglalkozott, a dzsesszt a komolyzenével, a népzenével és a cigányzenével ötvözve megteremtette a gipsy-jazz műfaját. Írt musicaleket, rockoperákat (Piros karaván, Cigánykerék, Szidike lakodalma, A bestia, Szentivánéji álom), Cristoforo címmel balettet is. Egyik zeneszerzője, szereplője és közreműködője volt a 2014-ben bemutatott Somnakaj című első roma sorsjátéknak.

Az utóbbi másfél évtizedben behatóan tanulmányozta Kurtág György, Ligeti György, Eötvös Péter és Pierre Boulez munkásságát, érdeklődése a fúziós dzsessz mellett egyre inkább a kortárs komolyzene és a dzsessz ötvözése felé fordult.

2010-ben indult művészi vállalkozása, a Climate Change minden korábbi kísérleténél komolyabban vizsgálta, hogyan lehet mai improvizatív zeneművészként és zeneszerzőként megragadni és tovább vinni az előző századok magyar zenei örökségét, a Kárpát-medencei hangszeres népzene hagyatékát.

Nevéhez különleges koncertek sora fűződik: több alkalommal előadta Mozart D-dúr (Koronázási) zongoraversenyét, a kadenciákban saját dzsesszimprovizációit játszva. Zenekarával fellépett a London Jazz Fesztiválon, és a BBC rádió élőben közvetítette estjüket New Gypsy Jazz címmel. Különlegesség volt a Lyoni Zenei Biennálén Lukács Miklós cimbalmossal előadott improvizációja is, akivel Check It Out, Igor címmel 2005-ben közös lemezük is megjelent.

Az utóbbi években több koncertlemezét adták ki, ezeken olyan neves amerikai zenészekkel muzsikál együtt, mint Chris Potter és Tim Ries szaxofonos, Reginald Veal és Robert Hurst bőgős, Terri Lyne és Rudy Royston dobos.

2017-ben a Müpa a magyar dzsesszélet előadói közül elsőként őt választotta az évad művészének. Az intézményben a zene világnapján, a New Currents koncerten a szintén a muzsikusi pályát választó fiai mellett amerikai és brit sztárokkal lépett színpadra, majd decemberben Bachtól a bluesig címmel adott koncertet.

Szakcsi Lakatos Béla művészete elismeréseként 1987-ben megkapta a Liszt Ferenc-díjat, 1994-ben a Szabó Gábor-életműdíjat. 2002-ben érdemes művész lett, és elnyerte a Budapestért Díjat.

A Kossuth-díjat 2005-ben vehette át "a jazz műfaj és annak mozgásterébe eső szellemiséget integráló törekvéseiért, amelyet felsőfokon interpretál a világ pódiumain". 2006-ban Prima-díjas lett, 2010-ben elnyerte a Magyar Kultúra Követe címet és a Hazám-díjat.

2014-ben a Nemzet Művésze díjjal tüntették ki. 2018-ban Fonogram-díjat kapott a Gábor S. Pál műveit feldolgozó To Meet Again című, a Trio Midnighttal és Tony Lakatossal közös jazzalbumért.

2019-ben művészeti igazgatója volt az Európai Roma Fesztiválzenekar projektnek. Idén januárban a Petőfi Zenei Díj átadóján életműdíjban részesült, szeptemberben jelent meg CD-n nagyszabású misztériumjátéka, A tudás fája (a szövegeket Bolyki György írta), amelyet élete fő művének tekintett. A bibliai képekre épülő történet az emberi döntések felelősségét feszegeti.

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:


hirdetés
KÖZÖSSÉG
„Az, hogy bármikor elvonulhat előtted egy elefántcsorda, nagyon keveseknek adatik meg, érdemes érte áldozatokat hozni”
Párja emlékei alapján született könyv a tragikus balesetben meghalt ökológus, Gyöngyi Krisztián életéről. Bedő Orsolyával arról beszélgettünk, mennyire viselte meg, hogy részletesen fel kellett idéznie közös életüket, és visszatérne-e még valaha Afrikába.
Láng Dávid - szmo.hu
2022. szeptember 27.


Link másolása

hirdetés

2017 nyarán a magyar sajtó is sokat foglalkozott Gyöngyi Krisztián tragédiájával: a 43 éves ökológust egyik védence, egy keskenyszájú orrszarvú öklelte fel Ruandában, a balesetet nem élte túl. Halálakor a vele egy projektben dolgozó párja és másfél éves kislányuk is ott volt a nemzeti parkban.

Balogh Boglárka, a National Geographic Magyarország szerzője tavaly kérte fel Krisztián özvegyét, hogy állítsanak méltó emléket a férfi nem mindennapi életének. Az eredeti terv egy cikk volt, de végül egy egész könyv lett belőle, amely Az orrszarvúk hajnala címmel jelent meg néhány hete. Ennek apropóján beszélgettünk Bedő Orsolyával.

– Hogyan kapott el téged is Afrika és az orrszarvúk szeretete? A párodtól függetlenül történt, vagy neki köszönhetően jött ez be az életedbe?

– Abszolút neki köszönhető, én nem vágytam ilyen jellegű babérokra. Szegeden jártam egyetemre, ezt követően pedig elhagytam az országot, hogy csiszoljam a nyelvtudásomat.

Először Németországba, majd Angliába mentem, Krisztiánnal Londonban ismerkedtünk meg. Rengeteget mesélt az afrikai kalandjairól, és már az első percben megfertőzött engem is a téma szeretetével.

hirdetés
Nyilvánvalóvá vált, hogy ha komolyan gondolom ezt a kapcsolatot és szeretnék jövőt neki, egy ponton vele kell majd tartanom Afrikába. Kemény döntés volt, mivel sikerült elhelyezkednem a Canterbury Egyetemen némettanárként, ahol ösztöndíjjal tanulhattam volna tovább és hosszútávra számoltak velem, én mégis Krisztiánnal tartottam.

– Magadévá tudtad tenni az állatok iránti rajongást annak ellenére, hogy eredetileg nem volt hozzá kötődésed?

– Úgy gondolom, hogy igen, mivel tényleg akkora átéléssel beszélt róla, ami nemcsak rám, mindenki másra óriási hatással volt. Amikor pedig kikerültünk és én is megtapasztalhattam, milyen a bozótban élni, az nagyon is tetszett. Mindig közel állt hozzám a Rousseau-féle „Vissza a természethez!” mottóban rejlő szabadság, emiatt abszolút nem volt gond, hogy egy eldugott nemzeti park közepén éltünk, sokkal inkább romantikusnak találtam. Persze el kellett fogadni, hogy néha nincs meleg víz vagy internet, nélkülözni kell például a csokoládét és egy csomó másik dolgot, valamint sokszor akár hetekig nem jut el semmi hír hozzánk a külvilágból.

Nem mondom, hogy nem hiányzott néha a normális élet, de mindig arra gondoltam, mekkora privilégiumot jelent ez a másik oldalról. Még a generációk óta kint élő fehéreknek is egészen különleges volt, hogy mi a bozótban éltünk, hiszen ők zsúfolt városokban laktak. Az, hogy bármikor elvonulhat előtted mondjuk egy elefántcsorda, nagyon keveseknek adatik meg, érdemes érte áldozatokat hozni. Ezt próbáltam szem előtt tartani a nehezebb pillanataimban, a párom is sokszor megcsípett, hogy nézzem csak például a vízilovakat a holdfényben, vissza fogom ezt még sírni.

Krisztián és Orsi a házuk előtt a Liwonde Nemzeti Parkban, 2014-ben

Fotó: Frank Weitzer

– Felmerült benned valaha, hogy mégis inkább hazatérj a korábbi kényelmes életedbe?

– Mi egy csapat voltunk Krisztiánnal, egymást támogatva haladtunk előre az úton. Ha úgy alakul, akár Holdra is elkísértem volna. Persze, amikor a projekt elején nem kaptunk semmilyen támogatást, és hónapokig a saját pénzünket kellett beleforgatnunk, az kemény időszak volt.

Nyilván mindkettőnkben merültek fel kétségek, de nem adtuk fel, és egyszer csak megtörtént az áttörés: több nagy angol és amerikai szervezet is felfedezte a fajfenntartó projektet, onnantól pedig éveken át támogatták.

– Nehéz volt megtalálnod a magad szerepét Krisztián mellett, hogy saját jogon is legyen értelme annak, hogy vele tartasz?

– Nem, mert a projekt szerencsére többrétegű volt. A konkrét vadonmunkán, vagyis az állatok megfigyelésén és befogásán kívül számos más feladat is akadt. Például rengeteg fundraising reportot (adományszerzős pályázati beszámolót) kellett írni, adatokat gyűjteni tanulmányokhoz, valamint felhívni a környéken élők figyelmét a munkánkra, minél inkább próbálva őket is bevonni a fajfenntartásba. Ha nincs meg a külső támogatás, mert mondjuk a helyi közösségeknek csak annyi élményük van az állatokról, hogy tönkreteszik a veteményesüket, akkor inkább meg fogják ölni őket. Ezért nagyon fontos érdekeltté tenni a helyieket is, amihez felvilágosító és ismeretterjesztő előadásokon keresztül vezet az út. Rengeteg ilyet tartottunk, én emellett az eredeti szakmámhoz visszanyúlva nyelvet is tanítottam.

– A kontinensről és az ottani emberekről élő sztereotípiákhoz képest mit tapasztaltál, amikor testközelből is találkoztál velük?

– Nagyon pozitív csalódás ért bennünket, amikor megérkeztünk, bár Krisztián mindig mondta, hogy ő akármelyik országban járt Namíbiától Dél-Afrikán és Zimbabwén át Ugandáig, mindenhol meleg fogadtatásban volt része. Sehol nem érezte, hogy ellenségesek lennének vele,

Malawira viszont még a fentieknél is jobban igaz, hogy hihetetlenül meleg szívűek az emberek. Nincs semmi agresszió, folyamatosan éreztetik veled, milyen jó, hogy jöttél, a bőrszín miatti megkülönböztetés egyáltalán nem jellemző. Nagyon mély barátságaink alakultak ki, többekkel a mai napig tartom a kapcsolatot. A kinti fehérekkel is hasonlóan jó volt a viszonyunk, kicsit olyan, mintha megtaláltuk volna ott az otthonunkat.

Ami esetleg igaz lehet a sztereotípiákból, az legfeljebb annyi, hogy a falvak lakói tényleg szépen elvannak a fa alatt pihenve, ha éppen nincs dolguk. Mindig felmerül a kérdés, miért nem tartanak előbbre, elvégre sok idő eltelt már a gyarmatosítás felszámolása óta, mégsem tudtak kitörni a mélyszegénységből. De ugyanezt rá lehet húzni az éghajlati problémákra, vagy a legtöbb szubszaharai országra jellemző iszonyatos korrupcióra is. Tény, hogy ezekkel kapcsolatban rajtuk is sok múlik, de tegyük hozzá, hogy 40 fokban elég nehéz végigdolgozni a napot, ha nem adott a megfelelő minőségű étkezés, illetve elegendő ivóvíz.

Vadvédelmi oktatás iskolásoknak 2013-ban

– Voltak kétségeid azzal kapcsolatban, jó-e, ha könyv születik Krisztiánról?

– Amikor Balogh Bogi, a későbbi könyv szerzője megkeresett az ötlettel, először nagyon vonakodtam, nem volt őszinte a lelkesedésem. Miután a balesetet követően hazaértünk, próbáltam teljesen új sínre terelni az életem. Két éve kapcsolatban élek, a párom sajátjaként szereti a kislányomat, őt sem akartam annak kitenni, hogy napi szinten a múlttal foglalkozzak, amiről tudtam, hogy nyilván hatással lesz a lelkivilágomra.

Aztán jött egy fordulópont, amikor rájöttem, hogy ez a felkérés igazából sorsszerű, mivel mindig le szerettem volna írni a lányomnak, milyen volt az apukája. Neki semmilyen emléke nincs róla, hiszen alig múlt el másfél éves a halálakor, de joga van tudni, mennyire rendkívüli élete volt Krisztiánnak. Ezzel beszéltem rá magamat, hogy muszáj élnem a lehetőséggel, hiszen ha velem vagy a nagyszülőkkel történne valami, nem maradna senki, aki átadhatja ezeket az emlékeket. Így végül azt mondtam Boginak, hogy rendben van, vágjunk bele.

Iszonyatosan édes-keserű utazás volt, újra és újra szembesültem vele, milyen különleges életünk volt és mennyi mindent vesztettünk a halálával. Ez természetesen rendkívül megviselt, de végül sikerült megszülni a könyvet, és az azóta érkezett rengeteg pozitív visszajelzés megerősített abban, hogy jó döntést hoztam. A legnagyobb katarzisélményem persze majd akkor lesz, ha a kislányom is elolvassa.

– Benne lecsapódott már valami ebből az egészből, szoktatok beszélgetni róla?

– Igen, nagyon is. A hazaérkezésünk után nagyjából egy évig emlegette az apukáját, mindig kereste, hogy hol van. Aztán ezt egyik pillanatról a másikra mintha elvágták volna, onnantól nem hívogatta az édesapját. Viszont napi szinten nézegettünk képeket és videókat róla, illetve az ottani életünkről, például az elefántok vonulásáról. Tehát ő ebben nőtt fel, és bár elvesztette az édesapját, mégis folyamatosan találkozott vele. Ott vannak a nagyszülők is, akikkel nagyon szoros a kapcsolatunk, az apósomék rendszeresen viszik őt a temetőbe, a házuk is tele van családi ereklyékkel. Most, a könyv megjelenése kapcsán pedig tényleg rengeteget hall róla, abszolút élő dolog a számára. Persze próbáljuk olyan keretek között tartani, hogy a nevelőapukájának se essen rosszul.

Fotó: Frank Weitzer

– Hogyan tudtad folytatni az életedet a hazaérkezés után?

– Afrikával teljesen meg akartam szakítani a kapcsolatot, mert dühös voltam. Nem az állatra, ő csak azt csinálta, amit kellett: menekült. Senki nem hibázott, ez egyértelmű. Inkább a sorsra haragudtam, hogy miért pont Krisztiánnal, illetve velünk történt meg ez. Úgy gondoltam, nem igazság, hogy neki kellett meghalnia, miközben annyi mindent tett az állatokért, mások meg csak lébecolnak a Földön konkrét életcél nélkül. Azt is szörnyen igazságtalannak éreztem, hogy a gyerekemtől elvették ezt a fantasztikus apát, miközben annyi ember önként eldobja magától a gyerekét, ő pedig rajongott a kislányáért. Mindezek miatt elhatároztam, hogy soha többé nem akarok visszamenni a kontinensre.

Nyilván volt ebben egy jó adag önsajnálat is. Közben viszont arra is gondoltam, amikor épp Ruandán utaztam keresztül a kislányomat szoptatva, mennyire sokat szenvedett a ruandai nép, és hozzájuk képest mennyire szerencsések vagyunk mi. Azzal vigasztaltam magam, hogy ami velünk történt, az egy nemzet máig tartó tragédiájával összehasonlítva tényleg nem több egy apró balesetnél.

Hazaérve teljesen más irányba fordultam, csak nagy ritkán olvastam afrikai, illetve vadvédelemmel kapcsolatos híreket. Hétköznapi, normális életet akartam kialakítani, ami négy éven keresztül sikerült is. Aztán jött Bogi, valamint tőle függetlenül a győri állatkert igazgatója, Dr. Andréka György, aki felkért egy projektben való részvételre. Igent mondtam, így most egy tanzániai nemzeti park edukációs programjának csapatát erősítem itthonról.

– Sterczer Hilda, Erőss Zsolt özvegyének sorsát mennyiben érzed hasonlónak a sajátodhoz? A Magasságok és mélységek című nemrég megjelent film is jórészt az ő gyászfolyamatát mutatja be, és kimondott célja, hogy végre továbbléphessen.

– A könyv és a film megszületéséről csak mostanában hallottam először, valóban érdekes párhuzam. Még nem tudtam elolvasni a könyvet, illetve megnézni a filmet, de mindenképp szeretném. Abban is biztos vagyok, hogy az írónővel folytatott hosszas beszélgetések nekem is segíteni fognak lezárni ezt a szakaszt az életemben. Ő lényegében úgy fogta a kezem, mint egy pszichiáter, miközben végigvitt ezen az úton.

– Annak fényében, hogy elvállaltad az említett munkát, ki lehet mondani, hogy mégsem utáltad meg végleg Afrikát?

– Igen, de fontos hozzátenni, hogy én közel sem vagyok olyan szintű szakember, mint a párom volt, aki évtizedeket töltött tanulással a legnívósabb képzéseket elvégezve, valamint rengeteget önkénteskedve. Nekem ezek az alapok nincsenek meg, egy táplálkozásökológiai tanulmányt például nem tudnék lefolytatni a fekete orrszarvúkról, az edukációs részében viszont tanárként is részt vehetek. Most már nem olyan idegen nekem, hogy újra ezt csinálom, biztosan nem véletlen az sem, hogy megtalált a lehetőség. Hogy újra élnék-e Afrikában, azt nehéz megmondani, de a jelenlegi életem, családom és kapcsolatom ideköt minket.

Ha a kislányom azt kérné, hogy látogassunk el megnézni, hol volt az édesapja annyira boldog, és hol van az emléktáblája, amit épp a napokban avattak fel, aligha mondanék nemet.

(Az orrszarvúk hajnala c. könyv ide kattintva rendelhető meg.)

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET: