Ne csak gúny és röhögés tárgya legyen, ha valaki húsz percig kér húsz deka párizsit
Ez a célkitűzése immár 25 éve a Démoszthenész Beszédhibások és Segítőik Országos Egyesületének, amely október 22-én, a dadogás elfogadásának világnapján tartotta jubileumi konferenciáját a budapesti Aranytízben.
Az előadások és beszélgetések között kérdeztük Őze Áron színművészt, a dunaújvárosi Bartók Kamaraszínház és Művészetek Háza igazgatóját, az Egyesület elnökét programjukról és saját szerepéről.
- Az Egyesület abból a célból jött létre, hogy minden nagyobb városban legyen képviselője, aki a dadogók terápiás ellátását szabályozza, szervezi és irányítja. A másik fontos feladata, hogy évente kétszer, ősszel és tavasszal rendezzünk szakmai konferenciákat. Ezek mindig a dadogásról, beszédhibáról, akadásról folyó legfrissebb kutatásokat ismertetik. Volt már rengeteg külföldi előadónk is. Az utóbbi időben már az érintetteket is bevontuk, mert szükség van a kölcsönös tapasztalatcserékre. Elvégre egy terápia során nemcsak a szakorvos, hanem az érintett is dolgozik, méghozzá sokkal többet, mint maga az orvos.
- Hogyan került Ön az Egyesület élére?
- 2004-ben keresett meg engem Feketéné Gacsó Mária, aki akkor az Egyesület titkára volt. Akkor már jó néhány éve a színészi pályán voltam, és soha nem tagadtam az érintettségemet, amivel saját magam tanultam meg bánni. Két-három napig gondolkodtam, hogy mit tehetnék elnökként, és rájöttem, hogy egyfajta „kirakat” szerepet kell vállalnom. Már előzőleg is nagyon sokan fordultak hozzám, szülők, nagyszülők, érintettek, kérdezték, hogy csináltam. Tehát tudtam, hogy a személyemen keresztül tudok egyfajta példát adni, hogy igenis van kiút, és még színpadra is lehet állni. E kirakat-figurát azért vállaltam nagy örömmel, mert mögöttem fantasztikus, áldozatos munkát végző emberek vannak.
- A dadogás mindig is gúny, előítélet, kirekesztés tárgya volt. Ezeket én magam is sokszor tapasztaltam érintettként, főleg gyerekkoromban. Napjainkban akár súlyosabb formában is jelentkezhetnek, gondoljunk csak az internetes zaklatásokra, de akár egy állásinterjúnál is lehet kellemetlen a helyzet, ahol meg kell szólalni. Éppen ezért kell róluk nyíltan beszélni.
- Magyarországon közel 60-70 ezer ember érintett. Úgy gondolom, hogy ez nem kis szám. Az Egyesület éppen ezért bedobott a köztudatba egy fontos fogalmat: kommunikáció-akadálymentesítés. Ez nálunk, de mondhatnám a közép-európai régiót, szinte nem is létezik, szemben például – már megint - az észak-európai államokkal. Pedig nagyon fontos lenne, hogy a társadalom megtanuljon bánni ezzel a fogyatékossággal.
Azért merek fogyatékosságot mondani, mert az Egyesület elérte, hogy a beszédhibát fogyatékosságnak minősítették. Nem volt könnyű csata, mert lelki kérdéseket és személyiségi jogokat is felvetett. Maguk az érintettek tiltakoztak leginkább, de aztán sikerült megértetni, hogy ezáltal számtalan lehetőség nyílik, hogy kommunikáljunk róla, hogy a társadalom valami eszközt kapjon hozzá, hogy mi a teendő, ha valaki húsz percig kér 20 deka párizsit, és ne csak gúny és röhögés tárgya legyen.
Ezzel a minősítéssel kinyílt számunkra a világ, részt vehetünk nemzetközi konferenciákon. Ugyancsak ennek köszönhető, hogy megnőttek az anyagi forrásaink, amelyek által még színvonalasabb programokat szervezhetünk és még több embert tudunk elérni. 2015 óta kapunk állandó támogatást az EMMI-től, előtte évről évre éltünk, például az 1%-os adókból.
- Ön mikor és hogyan szembesült ezzel a problémával, hogyan kezdett küzdeni ellene?
- Nálam gyerekkoromban bukkan fel először, aztán hol eltűnt, hol előjött. Néha mostanában is előjön, fáradtság, pszichés állapot, túl gyorsan pörög az agyam, előre rohan, egyszerre három gondolatot kellene megfogalmaznom… Szerencsére gyerekkoromban szüleim nem ragozták túl ezt a problémát, ezt nagyon köszönöm nekik, de amikor már a színi pályára készültem, nagyszerű tanárok segítségével megtanultam a saját térképemet kialakítani, mert mindenki egyénileg dadog. Ezt nekem a színpadra lépéshez kutyakötelességem volt elsajátítani. De hát számtalan művész és alkotó ember küzd ugyanezzel világszerte…
- Éppen az Ön édesapja, Őze Lajos is hatalmas küzdelem árán vált nagyszerű színésszé… Az ő példája azt is mutatja, hogy az egyéni akarat, egyfajta „csakazértis” mennyit számít.
- Lehet bármilyen erős külső segítség, az egyéni erőn múlik minden. A munkát nem végzi el senki helyettünk. Ugyanakkor vigyázni kell arra, hogy ez az egyéni akarat ne forduljon át megint csak görcsbe, hanem legyen neki egy egészséges középútja.
A feloldáshoz szükséges az a szemlélet, hogy ettől én még nem vagyok hátrányos helyzetű, ugyanolyan ép és egészséges tagja lehetek a társadalomnak, mint bárki más. Ebből az elbújásból, visszavonulásból, bezárkózásból kell először kidugni a fejünket és kimozdulni.
Aztán szép lassan fel kell számolni ezt a görcsöt, ami akár teljes kommunikáció-képtelenséghez is vezethet. Eljuthat az ember oda, hogy nem beszél, sőt, a legsúlyosabb esetekben akár meg is süketülhet. Nemrég hallottam ezt a félelmetes dolgot, hogy ez egyfajta pszichés védekezés, mert nem akarja hallani, hogy hozzá beszélnek, mert akkor nem kell válaszolni. Abba az irányba kell mozognunk, hogy a beszédhiba az egyéniségünk részeként gyönyörűen működik. Nem kiirtani kell: az ember a pszichéjét, az idegrendszerét nem tudja lecserélni. El kell tudni fogadni, és tudni kell működtetni. Még nagyon sok humor forrása is lehet. Nekem is jó néhány esetem volt, és egy percig sem bántam őket.
- Elmesélne egy ilyen történetet?
- A főiskolán rengeteget köszönhettem Toroczkay Miklósnénak, aki Montágh Imre közvetlen munkatársa volt és az ő módszerét vitte tovább, művészi beszédtanáromnak, Avar Istvánnak – a mai napig úgy dolgozom, ahogy azt ő tanította. Amikor együtt dolgoztunk a srácokkal, és elkapott hév, amiből jött a dadogás, az akadás, az osztálytársaim helyettem mondták ki a szót. Én meg csak odanéztem, és annyit mondtam: „Kösz” – és mentünk tovább.
De arra is emlékszem, hogy első szerelmemnek akartam mondani egy tabáni randin egy szép mondatot, és amikor hibátlanul sikerült, azt mondta: „Ne csináld, inkább dadogj, az szexi.”
