'Mint amikor az óvodások kajacsatáznak' – Hellboy-kritika: zagyvaság, vérvörösben
Neil Marshall rendezőt leginkább olyan horrorfilmjeiről ismerhetjük, mint a kiváló A barlang, vagy a szórakoztató Végítélet. Most lehetőséget kapott, hogy megmutassa, mit tud egy másik zsánerben, a szuperhősfilmben. Előre annyit lehetett tudni, hogy a Hellboy nagyon véres lesz, az alkotók nagy zúzást ígértek.
A történet nagyon bugyuta, még a szokásos képregény-adaptációk szintjén is elképesztően gyengére sikerült. Hellboy egy különleges egység vörös bőrű démonvadásza, aki maga is egy pokolivadék. A történet elején elutazik egy eltűnt ügynök után, ahol aztán előkerül egy jóslat, valamint a múltjából is sötét titkok derülnek ki, és meg kell akadályoznia az Apokalipszist.
A story olyan, mint amikor az óvodások kajacsatáznak,
A forgatókönyv a főszereplőket csak úgy dobálja jobbra-balra, egy-egy helyen megragadnak kis ideig, majd tovafolynak egy logikátlan, összefüggéstelen összevisszaság keretein belül. Nagyon nehéz túllépni a butácska forgatókönyvön, nem fér a fejembe, ki gondolta, hogy ez logikus, érthető és menő lesz… Túl hosszú a történet, túl sokat akar elmondani, de azt kevés sikerrel. Felbukkannak karakterek, akikről később derül ki, hogy kicsodák, akkor is csak visszaemlékezésből. Viszont a maszkok és praktikai effektek nagyon jól néznek ki.
A pusztítás, a környezet, a vér és fröcsögő belső szervek, klasszikus nem digitális úton előállított verzióit csak dicsérni lehet.
A „szörnydizájn” nagyon kreatív volt, némelyik démoni lénynél csak bámultam, hogy mennyire borzasztó – mármint jó értelemben. Ellenben a CGI … Az egyik pillanatban nagyon szép a film, majd a következőben a CGI kiszúrja a néző szemét, annyira mű. Látszik, hogy a költségvetés nem lehetett túl magas, és mégis nagyon építettek a számítógépes effektekre. A film nagyon véres, egyértelmű a 18-as korhatár, hiszen arcokat tépnek le, s már-már feleslegesen sokat káromkodnak benne.
A harcjelenetek olyanok, mintha tudathasadásban szenvednének. Az egyik zseniális: egy beállítású, átlátható a koreográfia, a másik meg elmosódott, gyors vágásokkal és digitális effektekkel van tele. Sajnos az utóbbiból van több. A legjobb akciójelenet a film legvégén látható - ez nem a végső harc a gonosszal, hanem a folytatást beharangozó utolsó szcéna.
A főgonosz: Milla Jovovich borzalmas a szerepében, és itt ez már nem pozitív jelző .
Az a gond a Hellboyjal, hogy egyszerűen nem érezni, hogy egy hatalmas erejű, hallhatatlan boszorkányt látunk a vásznon: a történet folyamán nem igazán csinál semmit, és amikor a jelen van, akkor sem érezzük fontosnak a karakterét. Még egy gyengébb, csatlós CGI-malacdémon is lejátssza a vászonról. A színésznőnek A kaptár-szériában nyújtott alakítása ehhez képest filmtörténeti atomvillanás.
A főszereplők szerethetőek: a Hellboyt alakító David Harbourból ugyan sok mindent nem látunk a maszk alatt, de a karaktere működik, főleg Ian McShane és Daniel Dae Kim társaságában. Amikor ez a hármas együtt van a vásznon, az interakciók és a humor működnek – egymás szívatása és a beszólások viccesre sikerültek. David Harbour nagyon kigyúrta magát a szerephez és teljes make up-ban, maszkban és kosztümben eltűnik a szerepében:
Hellboyt látjuk teljes pokoli dicsőségében.
Kár, hogy nem sikerült egy jól felépített történetet kitalálni egy ennyire eltalált főszereplőhöz.
Elkerülhetetlen az összehasonlítás a Guillermo Del Toro-féle Pokolfajzat filmekkel. A 2019-es Hellboyból hiányzik az a varázs, amit a mexikói direktor olyan jól bemutatott, csodálatos lényekkel és kegyetlen erőszakkal. Sajnos Neil Marshalnak az új filmben csak a céltalan erőszakot sikerült bemutatnia, mondjuk azt elég hatásosan.