KULT
A Rovatból

Lehet-e izzadtságszaga a Csodanőnek? – Wonder Woman 1984 kritika

A Wonder Woman 1984-ről szinte mindent elmond, hogy az előzetese sokkal jobb, mint az egész film, ráadásul nem is tart 150 percig.


Az ugyanis jókat ígért: töménytelen Gal Gadotot, Pedro Pascal szőkített bajusztalan főgonoszát, egy izgalmasnak ígérkező női ellenfelet, sőt, még a hősi halált halt Steve Trevort is, mindezt a mostanában reneszánszát élő 80-as évek hangulatába mártva.

Persze gondolhatnánk, hogy a Stranger Things óta lassan kezd rettentő unalmas lenni a mindenhonnan ömlő 80-as évek retrója, de ahogy Wonder Woman szétcsap egy plázát a New Order dallamaira, azt viszonylag nehéz volt nem rettentően várni. Főleg, hogy a Wonder Woman első része 2017-ben üstökösként lőtte ki a DC-t abból a mocsárból, ahová egy évvel azelőtt az Öngyilkos osztag és a hasonlóan borzasztó Superman Batman ellen – Az igazság hajnala keményen beledöngölte. És nem csak azért, mert azt a szintű mélyrepülést nem nehéz felülmúlni, még csak azért sem, mert a női szuperhős-női rendező kombinációval mostanában nagyot lehet gurítani, hanem mert olyat tett, amit a DC régen nem: egy egész élvezhető és szerethető szuperhősfilm kerekedett belőle.

Ez persze nem azt jelentette, hogy hibátlan lenne, sőt, akadt benne kritizálnivaló bőven. Mégis többé-kevésbé látványos volt, megfelelően ismertette meg a nézőket egy új szuperhőssel, és ami a legfontosabb: volt varázsa. Ebben persze nem elhanyagolható Gal Gadot érdeme, aki maga a megtestesült Wonder Woman, és aki hihetetlen karizmával tölti meg a szerepét. A filmet szerették a kritikusok, a nézők méginkább, irdatlan mennyiségű bevételt hozott - 822 millió dollárt világszerte -, így nem volt kérdés a folytatás, ami a tavalyi év egyik nagy dobása lett volna, ha a koronavírus nem gondolja másképp.

A sorozatos halasztások után a Warner lépett egy merészet, és nem várta ki azt, hogy popcorngőzben élvezhesse ki a világ Dianáék újabb kalandjait. Bár decemberben bemutatták Amerikában – abban a néhány moziban, ami nyitva maradt -, felemás vészmegoldásként az HBO Maxon is debütált. Magyarországra majdnem négy hónap késéssel, ma érkezett meg az HBO GO-ra mozik híján mozis premier nélkül.

Az első film cselekményét követően Diana évtizedekig szomorkodik még Steve Trevor után. Búskomorsága egészen 1984-ig tart ki, amikoris egy véletlen fordulatnak köszönhetően Steve visszatér – egy ősi erő kezdi teljesítgetni az emberek legáhítottabb kívánságait. Diana nem is lehetne boldogabb, de nyilván sejti, hogy ha valami túl szép, hogy igaz legyen, az még egy szuperhősfilmben is igencsak bűzlik, és valóban meg is jelenik a baj címszó alatt egy nagyon régi kő és egy tenyérbemászó üzletember.

Max Lord ugyanis eltökélte, hogy az egész DC-univerzum Dévényi Tibi bácsija akar lenni, igaz csak 1-1 kívánságot teljesít, de azt legalább nyögi majd az egész világ.

Meg is szerzi a követ, ráadásul ő nem tököl el a Porsche-egymilliárd dollár-szerelem vonalon, hanem egyből a világuralmat kéri szépen magának, amit érthető okokból Diana nem nézhet csak úgy végig. Köztünk pingpongozik Barbara Minerva, aki idegesítően klisés lúzerként indul, hogy aztán a kő meg egy szögecses bőrkabát próbáljon belőle komolyan vehető ellenfelet csinálni. Spoiler: nem sikerül. Ebből a kulimászból Dianának kéne kilasszóznia a világot, miközben ő sincs épp a helyzet magaslatán.

Bár egy szuperhősfilmtől nem faék egyszerűségű vagy indokolatlanul túlbonyolított cselekményt elvárni naiv vágy, a Wonder Woman 1984 hiányosságai ezen a téren rögtön megmutatkoznak: a történet szájbarágós, hihetetlenül bárgyú párbeszédek és klisés életigazságok váltják egymást gyors egymásutánban. Ráadásul mindezt két és fél óra hosszan, holott az égvilágon semmi nem indokolja, hogy ez a film ilyen hosszú legyen.

Pedig több érdekes morális dilemmát is felvet a kívánságok témája, sőt, még a feddhetetlen Diana is komoly dilemma elé kerül, ám a 150 perc alatt valahogy mégse jutott elég lehetőség arra, hogy ne maradjon meg az unalomig ismételt sablonok talaján a film. Arra bezzeg igen, hogy olyan teljesen felesleges jelenetek beleférjenek, hogy Wonder Woman a legnagyobb harc közepén azért megment néhány gyereket, akik a semmi közepén labdáznak az autóúton.

Szinte fáj leírni, hisz Gal Gadot az első Wonder Womannel egy csapásra a világ elsőszámú kedvence lett, itt viszont sajnos csak annyit nyújt, hogy még mindig nagyon szép, és természetes karizmájának köszönhetően még mindig ő a tökéletes csodanő.

Ezen kívül viszont nem sok olyan feladatot kapott, ahol a külcsínen kívül mást is megvillogtathat, vagy ha igen, ott sem a színészet magasiskoláját akarja játékával megidézni. A Gepárdot játszó Kristen Wiig kimerül annyiban, hogy elégszer és érthetően magyarázza el, hogy ő itt most a lúzer karakter, majd némi jelentőségteljes magassarkús vonulás után kezd úgy festeni Gepárdként, hogy a Macskák CGI-részlege zokogva követelhetné a receptet.

Mondhatnánk, hogy a női karakterekre kihegyezett film erősségei a épp férfiak, de ez sem teljesen igaz: Chris Pine Steveként még mindig üdítő jelenség, de pont olyan, mint a szerepe: csupán emléke régi önmagának, bár a film kevés humoros jelenetét pont ő szolgáltatja. Pedro Pascal Max Lordja mellett viszont senki nem fog elmenni szó nélkül, borítékolható, hogy két táborra osztja majd a nézőket: azokra, akik petícióban követelnék, hogy soha ne dugja ki többé a ripacs képét a Mandalorian sisakja mögül, mások pedig a film üde színfoltjaként fognak tekinteni rá. E sorok írója az utóbbi kategóriába tartozik,

Pascal őrült bohóckodása kifejezetten szórakoztató egy olyan filmben, ami Chris Pine hasitasiján kívül mindent őrületesen komolyan akar venni, és ugyan mélységesen mély karakterárnyalásokról az ő esetében sincsen szó, nem az a tucatantagonista, aki azért gonosz, mert csak.

A Wonder Womant úgy vártuk, mint egy falat kenyeret, talán túlságosan is. Miközben az emberek nagy része hónapok óta száműzve van a mozikból, áhítják az igazi moziélményt, még akkor is, ha csak kisképernyőn juthatnak hozzá. A Wonder Woman 1984 akkor ért volna el igazi bravúrt, ha így is elvarázsol, leköt, és kiszakít az egyre kétségbeejtőbb valóságból. És bár Gal Gadot mosolya még mindig nem kopott meg, a folytatáson már érződik az izzadtságszag és a kihagyott lehetőségek is, ezek viszont olyan komponensek, amik között szinte fáj látni a Csodanőt.

A Wonder Woman 1984 mától elérhető az HBO GO kínálatában.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
„3 éve veretünk” – Új dallal tért vissza Azahriah, itt a vemzavr!, és egy klip is hozzá Young Fly-jal
Ez Azahriah első új megjelenése azóta, hogy tavaly ősszel bejelentette visszavonulását. A dal klipjét már a megjelenés napján, néhány óra alatt közel 100 ezren látták a YouTube-on.


Hétfőn jelent meg Azahriah, azaz Baukó Attila és Young Fly, polgári nevén Schüller Ákos közös új dala vemzavr! címmel.

Az új számhoz különleges klip is készült, amelynek első felében fekete-fehér képkockák láthatók. A dalban Azahriah arról is énekel, hogyan változott meg az élete az elmúlt években.

„Sokat láttam, tapasztaltam 23 évem alatt / 3 éve veretünk, ezalatt lett a széfem full / Bocs, de a pihenésre nem érek rá”

– hallható a szövegben.

A 23 éves énekes nem most először dolgozik együtt Young Fly-jal. Korábban a Pannonia című dalon is közösen szerepeltek.

Ez Azahriah első új megjelenése azóta, hogy tavaly ősszel bejelentette visszavonulását. A dal klipjét már a megjelenés napján, néhány óra alatt közel 100 ezren látták a YouTube-on.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

KULT
A Rovatból
Meghalt Robert Redford
A világ egyik legnagyobb filmsztárja 89 évesen távozott. Színészként és rendezőként is világhírű alkotásokat tett le az asztalra. Redford olyan klasszikus filmekben játszott főszerepet, mint a Butch Cassidy és a Sundance kölyök vagy Az elnök emberei. Ő hozta létre a Sundance Intézetet, amely a független filmeket és színházat segíti, és amelynek nevéhez a világhírű Sundance Filmfesztivál fűződik.


89 éves korában meghalt Robert Redford színész és Oscar-díjas rendező – erősítette meg Cindi Berger a művész sajtósa.

„Robert Redford 2025. szeptember 16-án hunyt el otthonában, a Utah állambeli hegyekben, a Sundance-en – azon a helyen, amit szeretett, azok között, akiket szeretett. Nagyon fog hiányozni”

– közölte Berger a CNN-nel. „A család kéri a magánélet tiszteletben tartását.”

Redford olyan klasszikus filmekben játszott főszerepet, mint a Butch Cassidy és a Sundance kölyök vagy Az elnök emberei. Rendezőként is maradandót alkotott: nevéhez fűződik többek között az Átlagemberek és a Folyó szeli ketté című díjnyertes film.

A filmkészítés iránti elkötelezettsége miatt hozta létre a Sundance Intézetet, amely a független filmeket és színházat segíti, és amelynek nevéhez a világhírű Sundance Filmfesztivál fűződik.

Redford környezetvédőként is ismert volt. 1961-ben költözött Utah államba, ahol fontos szerepet vállalt a természet és az amerikai Nyugat tájainak megőrzésében.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Budapesten a Disturbed: újra itt a metálbanda, amelynek a legnagyobb slágere egy milliárdos megtekintésű feldolgozás lett
A Disturbed idén ünnepli korszakalkotó debütáló lemeze, a The Sickness 25. évfordulóját, ez alkalomból pedig 17 állomásos turnéra indultak. Az amerikai zenekar a Megadeth társaságában érkezik október 6-án a Budapest Arénába.


Október 6-án, hétfőn jön Budapestre a Disturbed, az amerikai metálbanda a Papp László Budapest Sportarénában lép fel, az előzenekar se kisebb név lesz, a Megadeth áll színpadra előttük.

A Disturbed 1994-ben alakult Chicagóban, eredetileg Brawl néven. Az alapító tagok: Dan Donegan (gitár), Mike Wengren (dob), Steve “Fuzz” Kmak (basszus). David Draiman csak 1996-ban csatlakozott a bandához, ő váltotta az eredeti énekest. David zsidó családba született, és vallási iskolákba járt gyerekkorában, de nem nagyon szerette, lázadó természete miatt többször is eltanácsolták.

Kevesen tudják róla, hogy klasszikus kántor képzést is kapott, jellegzetes hangképzése többek közt a „Down with the Sickness”-ben lett világhírű.

A zenekar áttörése a The Sickness (2000) album volt - ennek a 25. évfordulóján indult a The Sickness 25th Anniversary Tour is idén, amelynek keretében Budapestre is ellátogatnak.

A Disturbed a legsikeresebb metálzenekarok egyike, mi sem mutatja ezt jobban, mint az, hogy több mint 17 millió albumot adtak el világszerte, és a zenekar albumai közül egymás után öt is a Billboard 200 első helyén debütált.

A zenekar stílusát sokszor a nu metalhoz sorolják, de ők maguk inkább hard rock/heavy metal bandának tartják magukat, de ezen úgyis mindenki vitatkozni fog, úgyhogy mi sem foglalnánk állást.

Ami érdekes, hogy a legnagyobb slágerük nem egy metálszám, hanem egy feldolgozás volt, aminek az eredetije nem is állhatna messzebb a stílusuktól. A „The Sound of Silence” (Simon & Garfunkel) 2015-ben akkora világsiker lett, hogy azóta nem hagyhatják ki a koncertekről sem, sőt a különleges hangi adottságokkal rendelkező Draimantől is mindig ezt kérik, ha betéved egy tévéstúdióba.

A sikerre amúgy nagy szükségük volt 10 évvel ezelőtt, mert a banda 2011 és 2015 között szünetet tartott, és végül nagy visszatérést produkált az Immortalized albummal.

A látványos koncertek mellett a tartalom is fontos nekik és a rajongóknak is, szövegeik gyakran érintenek társadalmi, politikai és személyes témákat, mint például függőség, háború, elidegenedés. Emellett a Disturbed gyakran támogat jótékonysági ügyeket, például a veteránokat segítő alapítványokat.

A Disturbed idén ünnepli korszakalkotó debütáló lemeze, a The Sickness 25. évfordulóját, ez alkalomból pedig 17 állomásos turnéra indultak. Az amerikai metálbanda eddig egyetlen egyszer játszott Magyarországon, 2019-ben, az akkori eget rengető buli után pedig most visszatérnek Budapestre. A turné során minden este két felvonást nyomnak: az elsőben a teljes The Sickness albumot játsszák el, majd a legnagyobb slágerek következnek. A Disturbed ráadásul a Megadeth társaságában érkezik október 6-án a Budapest Arénába.

A Disturbed a mai napig rekordokat döntögető sikereket ér el, több mint 17 millió eladott albumot és 14 milliárd streaminget tudhatnak magukénak. Ez a sikertörténet a The Sickness megjelenésével kezdődött, rajta olyan dalokkal, mint a Down With The Sickness, a Stupify, a Voices és a The Game.

Disturbed: The Sickness 25th Anniversary Tour

Kezdés: 2025, október 6., hétfő - 19.00

Papp László Budapest Sportaréna


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Sétálsz vagy meghalsz! A Stephen King könyve alapján készült A hosszú menetelés véres, izgalmas és megható
A sétálók viadalában Philip Seymour Hoffman fia és az Alien: Romulus androidja gyalogolnak 48 társukkal együtt a gazdagságba vagy a halálba: csak egy maradhat!


Francis Lawrence rendező, úgy tűnik, nem tud kilépni a komfortzónájából. Miután megrendezett Az éhezők viadala-filmek közül négyet (2013: Futótűz, 2014: A kiválasztott 1. rész, 2015: A kiválasztott Befejező rész, 2023: Énekesmadarak és kígyók balladája, jelenleg pedig az ötödiken – Az éhezők viadala: Az aratás hajnala – dolgozik), fogta magát, és készített egy filmet, amelynek sztorija szerint egy disztópikus USA-beli társadalomban egy nagy háború után évente megrendezik a Hosszú Menetelést, amelynek során minden államból kisorsolnak egy önként jelentkező fiatal férfit, akik versenyt sétálnak egymással. Ez azt jelenti, hogy addig kell gyalogolniuk, amíg csupán egy marad közülük talpon, aki ezzel megnyer egy hatalmas pénznyereményt, illetve teljesítik egy kívánságát.

A hasonlóságok eléggé szemet szúrnak, bár azt hozzá kell tenni, hogy A hosszú menetelés alapját képező, azonos című regényt Stephen King még 1979-ben vetette papírra (Richard Bachman álnéven), míg Suzanne Collins csupán 2008-ban állt elő Az éhezők viadala első kötetével.

Vagyis A hosszú menetelés tekinthető Katnissék ősének, elődjének, ihletadójának is, ami ugyanakkor a sztorijából fakadóan (fiatalok sétálnak az úttesten több száz mérföldön keresztül) egy kevésbé eseménydús cselekmény ígéretét hordozza magában.

Persze szabályok itt is vannak. A film szerintiekben (mivel vannak bizonyos eltérések a regényhez képest) például séta közben nem szabad megállni, vagy 3 mérföld/óránál lassabban gyalogolni, különben intést kap a versenyző. Három intés után pedig a hivatalos közlés szerint „leléptetik” az illetőt, azaz kiesik a versenyből, ami jelen esetben azt jelenti, hogy agyonlövik a sétakonvojt autókon és tankon kísérő katonák. Bizonyos, szabályszerűen megtett mérföldmennyiség után az intéseket törlik.

Megállni, pihenni, aludni, vécére menni nem lehet, mindez az evéssel és ivással egyetemben is csak séta közben lehetséges, teli vizes kulacsot a katonák adnak, ha kifogyott az előző.

Ezeket szem előtt tartva jelentkezik a versenybe főhősünk, Ray Garraty (Philip Seymour Hoffman nem kevésbé tehetséges fiacskája, Cooper Hoffman például a Licorice Pizzából vagy a Saturday Night: A kezdetekből lehet ismerős), aki rejtélyes okokból jelentkezett ide (látszólag nem a pénznyeremény érdekli). Itt ismerkedik össze Peter McVriesszel (David Jonsson), akivel gyorsan barátságot köt, s persze a többi srác közt is akadnak még szimpatikusak és antipatikusak egyaránt. Az egész sétáló cirkuszt a rendszer hű katonája, a térségben hírhedt és kíméletlen Őrnagy (Mark Hamill végig napszemüvegben) vezeti.

Az első és legfőbb kérdés, ami felmerül az emberben a sztori hallatán: mi lehet izgalmas abban, hogy emberek sétálnak végeláthatatlanul? Nos, King megoldotta ezt is, amit szerencsére a rutinos Francis Lawrence-nek és forgatókönyvírójának, JT Mollnernek (Angyalok és banditák) is sikerült kifogástalanul átemelnie a filmbe. A társaság természetesen eléggé színes: van köztük kigyúrt és nyeszlett, nagydumás és szótlan, jófej és seggfej, ifjabb és idősebb, alacsony és magas, fehér, fekete, ázsiai és amerikai őslakos, szóval a fiatal férfiak/tinik közt mindenféle típus. Ez pedig kapásból remek dinamikákat gerjeszt a karakterek között (beszélgetni természetesen nem tilos).

Ugyanakkor azt is időről időre láthatjuk, ahogy az emberi szervezet különféle módokon felmondja a szolgálatot, kinél így, kinél úgy jelentkezik valamilyen fizikai vagy mentális probléma a megállás nélküli gyaloglástól.

Közben pedig megismerjük a főbb szereplőket, a motivációikat, a múltjukat, a céljaikat, megszeretjük őket, s így a „csak egy maradhat”-elvű finálé közeledése egyre elkeserítőbbé válik számunkra is.

Ki marad végül, kit, mikor és hogyan veszítünk el? Okosan felépített film, ami leginkább a dialógusokra épül, és nem is mond csődöt ebben.

Viszonylagos eseménytelensége ellenére is kimondottan izgalmas képsorok peregnek épp ezért a szemeink előtt, a végig a szabadban játszódó terep ellenére is fojtogató és kézzelfogható atmoszféra kialakításában pedig mindemellett fontos szerepet játszottak Jo Willems operatőr szemcsés és fakó színekben tobzódó képei, valamint Jeremiah Fraites hangulatos zenei aláfestései.

Na meg persze a csodálatos színészek! E tekintetben egyértelműen a két főszereplő, Cooper Hoffman és David Jonsson (őt többek között az Ipar című sorozatból, vagy a Rye Lane című kiváló romkomból ismerhetjük, a legtöbben azonban a tavalyi Alien: Romulus Andy nevű szintetikusaként jegyezték meg maguknak) viszik a pálmát, mindketten csodálatos alakítást nyújtanak, minden bizonnyal sokat hallunk még majd róluk a jövő filmes és sorozatos díjkiosztó gáláin.

A hosszú menetelés pedig egy remek kis bejegyzés lesz a filmográfiájukban: nem derít majd jókedvre (nem is célja), de izgalmas, végig leköti a néző figyelmét, és amit vállal, azt hozza tokkal, vonóval, izzadsággal, nem kevés vérrel (egészen brutális képsorokra is lehet számítani), könnyekkel, bajtársiassággal, önfeláldozással, bosszúval, reménnyel, kitartással. Az emberi tűrőképesség határait feszegető sztorit biztosan nem feledjük jó ideig.


Link másolása
KÖVESS MINKET: