Legyőzte a rákot a szépségkirálynő
Koller Katalin, Miss Hungary 2007 szépségkirálynő három éve talált egy csomót jobb mellében. Gyógyíthatatlan áttétes rákot diagnosztizáltak nála. Kati azonban elszántan harcolt a betegséggel, átértékelte életét, és hitt abban, hogy meg fog gyógyulni. A szépségkirálynővel legnehezebb időszakáról vallott az NLCafe-nak.
Amikor Kati három éve csomót talált a jobb mellében, azonnal mammográfiai vizsgálatra sietett. Megvizsgálták, de elküldték azzal, hogy ilyen fiatalon kicsi az esély egy daganatra. Rá másfél évvel a bal mellében is talált egy csomószerűséget, de ekkor már bizonytalan volt. Nem ment rögtön orvoshoz, lekötötte saját esküvőjének szervezése is. A nászútra azonban már nem jutottak el.
Először a karja kezdett húzódni, majd rendszeress tünete lett a köhögés, hányásig fulladozott. Kivizsgáltak, és ekkor már látszott az elváltozás a mellében.
Mintát vettek, és a szövettan kimutatta, hogy rosszindulatú daganata van.
Nem ijedt meg, mert tudta, hogy a rák ma már gyógyítható. A teljes testét átvilágító CT azonban lesújtó eredményt mutatott.
"Felültem a vizsgálón, öltözködtem, és már mentem volna, amikor odajött hozzám az, aki a vizsgálatot végezte, megfogta a kezem, és azt mondta, nem azt látta, amit szeretne. És hogy csak arra kér, ne higgyek az orvosoknak, bármit mondanak majd."
Azt mondta Katinak: "Nagyon kemény menet előtt áll, de higgyen benne, hogy sikerülni fog!”
Ezek után ment a bizottság elé, ahol egy fiatal agilis orvos szinte prezentáció stílusban mutogatta a felvételeken az eredményét. Kiderült, hogy negyedik stádiumban van, öt áttéttel: tüdő, máj, mellhártya, nyirokrendszer és csontok. Amikor Kati leforrázva megkérdezte, mit tegyen a gyógyulás érdekében, az orvos csak ennyit válaszolt:
„Itt nincsen szó gyógyulásról, értse meg. Keresse fel az onkológusát.”
Az onkológustól megtudta, hogy nem lehet műteni, de kemoterápiával megpróbálnak nyújtani valamennyit az életén. Ez az orvos sem kecsegtette sok jóval. Közölte, hogy ez egy halálos betegség, és maximum pár éve van hátra.
Ezek után több átsírt éjszakája is volt Katinak. Férje és édesanyja azonban támogatták. Ők egy percig sem hitték el ezt az egészet, ami Katinak is erőt adott. Megijedt, de felvérteződött elszántsággal. Abbahagyta a munkát, és elindultak a kezelések.
A férje minden kemoterápián ott ült mellette, és fogta a kezét. Amikor hullani kezdett a haja, ő borotválta a fejét.
A kemó mellett számtalan fronton támadták a rákot: energetikai kezelések, kineziológus, vizualizációs technikák, étrendi változtatások.
"Minden reggel és este hosszasan elképzeltem, ahogyan az egészséges sejtjeim megtámadják és legyőzik a daganatos sejteket."
Legalább ilyen fontos volt Kati számára az is, hogy rájöjjön a betegség kialakulásának okaira. Hitt benne, hogy ezzel talán vissza tudja fordítani a folyamatot. Stresszmentes életre törekedett és igyekezett rendbe tenni a kapcsolatait. Főként azonban élni akart.
Az első negyedéves ciklus utáni kontrollon negatív leletet kapott, ami azt mutatta, hogy eltűntek a daganatok. A következő ciklus szintén negatív eredménnyel zárult. Végül leálltak a terápiával is.
"Mondják, hogy fontos a hit, de én nem ’hittem’, hanem egy idő után ’tudtam’. Az elején reménykedtem, utána hittem, most pedig már tudom, mert megtapasztaltam, hogy a vonzás törvénye működik. Ha hisszük, hogy jó dolgok történnek velünk, akkor úgy is lesz. Igazából nem a betegséggel kell ilyenkor szembenézni, hanem saját magunkkal."
"A legrosszabb, amit tenni lehet, ha azt mondják egy betegnek, hogy meg fog halni."
Kati úgy látja, mióta másként szemléli az életet, a dolgok könnyebben megvalósulnak. Számtalan álma vált valóra csak az elmúlt egy évben. Látta a sarki fényt, kutyaszánozott és egy repülőből is kiugrott.
"Nem az számít, hogy minél tovább éljünk, hanem hogy minél tartalmasabban."
Az orvosok szerint nem lehet gyereke, de Kati biztos benne, hogy lesz, és ha sikerül, biztos, hogy egészen más szemlélettel fogja nevelni őt.
Koller Kati Facebook oldalán is köszönetet mondott mindazoknak, akik támogatták, és elárulta, mi jár a fejében.
Elmesélek Nektek egy történetet, mert hiszek benne, hogy ezzel segíteni tudok másoknak és ha ez így van, mindenképp plusz értelmet nyer minden. Annyi mindent mondanék, de nincs mindenre szó... Sajnálom, hogy ilyen-olyan szedett-vedett indokokkal kellett annyi munkát lemondanom, megmagyarázni, hogy miért fogytam le olyan nagyon, stb. Az alábbiak után bizonyára megértitek majd...
Körülbelül 3 éve találtam egy csomót a mellemben. Nyilván azonnal végigfutott a fejemben, hogy mi mindentől alakulhatott ki, de hamar elhessegettem a rossz gondolatokat, hiszen több oka is lehet különböző csomók kialakulásának, gondoltam nem kell izgulni és mindenki más is biztatott, hogy pánikra semmi ok, de azért biztos, ami biztos, nézessem meg. El is mentem mammográfiára, ahol ultrahanggal megvizsgálták mindkét mellemet, de nem találtak semmit, majd főorvos asszony enyhe iróniával és kissé ingerülten közölte velem, hogy ilyen fiatal korban nem szoktak rosszindulatú csomók jelentkezni (29 éves voltam), ne legyek hipochonder és ne rohangáljak pánikszerűen hozzájuk, ha valami gyanús, mert csak raboljuk egymás idejét feleslegesen. A csomó eltűnt magától. Mozgalmas periódusa volt az életemnek az akkori időszak, rengeteg dolog kötötte le a figyelmemet és az energiáimat. A következő jel az volt, mikor elkezdett húzódni a karom. Nem tudtuk mi lehet a baj, először arra gyanakodtunk, hogy biztos csak megrántottam valamikor. Rá egy hónappal eléggé legyengültem, elkezdem komolyan köhögni. Voltam is vele orvosnál, aki felírt különböző köhögéscsillapítókat és gyógyszereket, azt gondolva, hogy csak az akkor tomboló köhögős vírust nyeltem be... De nem múlt a köhögésem, akármilyen gyógyszert szedtem, sőt, egyre fokozódott, míg már naponta többször is hányásig fuldokoltam. Ekkor felkerestem a háziorvosom, hogy írjon fel valamilyen erősebb köhögéscsillapítót, mert az eddigiek nem használtak. Felhívtam a figyelmét a húzódó karomra, így tüzetesebben átvizsgált, ezúttal már egyértelműen tapintható volt a csomó is a mellemben. Elküldött mammográfiára. Sajnos nem az az orvosnő volt jelen a vizsgálatkor, akivel előzőleg „összeismerkedtem”. Nem mondtak semmit, csak nagyokat hümmögtek és tovább küldtek aspirációs citológiára. Munka közben ért a telefon... A szövettani vizsgálat megállapította, hogy rosszindulatú daganatom van. Szerencsére nem uralkodott el rajtam a kétségbeesés, mert jó pár ismerősöm van, aki már végigcsinálta az egész procedúrát 10 vagy akár 20 évvel ezelőtt, műtéttel, kemoterápiával, sugárkezeléssel együtt és köszöni szépen, jól van. Pánik helyett lépni akartam minél gyorsabban. Már másnap az Országos Onkológiai Intézetben voltam biopszián. Onnan tovább küldtek röntgenre és CT-re. A CT után az ottani doktornő félrehívott. Nyugodt hangon, de végtelenül nyomatékosan beszélt hozzám. Elmondta, hogy készüljek fel lelkileg, mert nagyon kemény menet előtt állok, azonban van egy nagyon fontos dolog: NE higgyek az orvosoknak, bármit mondanak, mert nagyon keveset tudnak. Hozzátette, hogy szívből szurkol nekem és hisz a gyógyulásomban. Ez volt az első pillanat, amikor kiszaladt a lábam alól a talaj, éreztem, hogy nem egy „szimpla” eset vagyok. Még aznap a mellbizottság elé kerültem, édesanyám volt a kísérőm – ami ezután következett, egyedül nem tudom, hogy lettem volna képes végigcsinálni. A bizottságon egy hihetetlenül fiatal és agilis orvos fogadott, a szobában rajta kívül még négyen-öten voltak. Mintha egy marketing prezentációt tartott volna, vázolta az esetemet. Így tudtam meg, hogy 4-es stádiumnál tartok, nyirok, máj, tüdő és mint később az izotóp vizsgálaton kiderült – csont áttétekkel. Egy kérdésem volt csak: mi a következő lépés a gyógyulás irányába? Erre elborult az arca és szinte kiabálva közölte velünk, hogy nincs szó semmilyen gyógyulásról, csak kergetjük a daganatot és törődjek bele az elkerülhetetlenbe. Édesanyámmal mindketten leforrázva jöttünk ki a teremből. Nem jutottunk szóhoz. Kilépett utánunk egy kb. 24 éves kislány, aki könnyes szemmel közölte velünk, hogy tudja, hogy milyen nehéz ez, de ha gondoljuk, ő megpróbál segíteni nekünk. Na ő volt a pszichológus. Kaptunk névjegykártyát is. A napunkat egy álombasírt éjszaka zárta. Nem törődtünk bele, kikértük több orvos és onkológus véleményét is az addigi leletek alapján, de egybehangzóan szörnyűségeket mondtak... Arról hogy mennyi idővel számolhatok, és igazából innen már nincs visszaút, repkedtek az olyan kifejezések, mint a „tudomány jelenlegi állása szerint”, „műthetetlen-menthetetlen”, „a nagy számok törvényei alapján”... Majd megkaptuk a biopszia eredményét: HER2 pozitív. Ez akkor nekem nem mondott sokat, de később kiderült, az egyik legjobban kezelhető rák-típusom van. Hurrá. Az onkológusom azonban továbbra is negatív volt és nem igazán tudtam információhoz jutni tőle, azon kívül, hogy azonnal el kell kezdeni a kemoterápiát. Szóval amint megjött a részletes szövettani eredmény – péntek reggel 7 órakor - felhívott az onkológusom, hogy készüljek, mert az éjszakát már a kórházban töltöm. Komoly elhatározásokat tettem azon a napon. Az első és legfontosabb az volt, hogy márpedig meggyógyulok!!! A másik döntésem az volt, nem leszek rosszul a kemoterápiától, és végigcsinálom az egészet, ha a fene fenét eszik, akkor is. Így is volt, az első adag beadása után kértem, hogy engedjenek haza, mert teljesen jól voltam. Így Dávid hazavitt. Utána sem volt egy rosszullétem sem. Hetente, összesen 27 adagot kaptam fél éven keresztül. Komoly életmódváltáson mentünk keresztül, nem bíztuk a véletlenre a dolgot és több alternatív módszert is alkalmaztunk a gyógyulás során. Majd az első negyedéves kontrollvizsgálat után kaptuk a szinte hihetetlen hírt: eltűnt mindenhonnan minden daganatom. Persze a kemóval nem lehetett leállni (ez a protokoll - 2 negatív CT kell a kezelés leállításához), tehát ismét 3 hónap kemoterápia várt rám, de a leletekkel a kezünkben ez már gyaloggalopp volt. Végül leállították a kezelést, azóta 3 hetente kapok biológiai szereket. Állítólag az elsők között vagyok, akik az új – biológiai - terápiában részesülnek, az eredményeim pedig szuperek, tökéletes a vérképem (végig az volt) és a tumormarker is teljesen optimális. Túl vagyok a negyedik teljesen negatív negyedéves CT vizsgálaton.
Hálás vagyok, hogy végigjárhattam ezt az utat, mert rengeteget tanultam az elmúlt időszakból. Sok minden van, amit eddig is tudtam, de most már valóban a szerint is élek – szabadon, félelem nélkül, teljesen új és más értékrenddel. Másképp állok az emberekhez, magamhoz, a világhoz, Istenhez. Tudom, hogy senkit sem mások véleménye határoz meg, hogy minden fejben dől el és a szervezetünk valóban reagál arra, amit gondolunk és hiszünk. Megtanultam megbocsátani és harag nélkül élni, becsülni minden pillanatot, tiszta szívből nevetni. Soha nem nevettem annyit és akkorákat, mint az elmúlt időszakban... Imádtam, hogy nem csípnek a szúnyogok – nem kompatibilisek a kemóval – és hogy a parókák révén minden nap más frizurám lehetett – lévén, hogy korábban sosem volt festve a hajam.
Ezen a ponton fontos azonban néhány szót ejtenem azokról a különleges emberekről, akik ezidáig segítettek és továbbra is kísérni fognak az úton.
Szeretném megköszönni a végtelen támogatást a Kékgolyó volt és jelenlegi ápolóinak, különösen Fodor Fodor Csillanak, mert hamvaimból kapart össze párszor és visszaadta a reményt, mikor szertefoszlani látszott – valamint úgy szúr, mint senki más! Emlékszem a szent szövetségünkre, miszerint 10 év múlva meglátogatom Őt az oldalamon két kis totyogós csodával, és hogy 50 év múlva Dáviddal kézenfogva sétálunk majd és már csak nevetni fogunk ezen az egészen. Szintén nagyon hálás vagyok Pirosnak a végtelen jókedvéért és humoráért, nagyon hiányoztok mindketten! Ott van velem viszont most is Gáspár Évi, akinek szintén nagyon hálás vagyok a folyamatos biztatásáért és szakértelméért!
Köszönöm a szerek profi kikeverését Dr. Rubovszky Gábornak, még ha az elején párszor a frászt is hozta rám. Ugyanígy köszönöm Perner professzornak, Dr. Tóth Jánosnak és Dr. Bodoky Györgynek a szakvéleményét, akkor is ha sokszor nem tetszett a diagnózis.
Szeretném megköszönni Gálos Mónika kineziológus kitartó és fantasztikus munkáját, imádtam minden egyes Vele töltött órát, rengeteget segített, hogy az életem minden egyes kis kockája a helyére kerüljön!
Szintén hálával tartozom Jenő Kalo-nek, amiért megmutatta nekem a bennünk élő Istent!
Köszönöm Dr. Juhász Csabának a speciális immunterápiát, a helyes táplálkozásom kialakítását és a kezdeti időszakban a komoly lelki támogatást.
Végtelenül hálás vagyok Marti Lelekmentor Koreny Patikne-nak és Márti Patik-nak, illetve Farkas Attilának a szakértelmükért, emberségességükért és szeretetükért! (Táltos kutyát sem felejtettem el!)
Ezen a ponton szeretnék köszönetet mondani az energiagyógyászat minden létező formájának!
Nagyon köszönjük a Halápi Team-nek a lovazásokat, biztos vagyok benne, hogy a lovak is hozzájárultak a gyógyulásomhoz! Sok puszi Halápi Roland, Török Rita, Éva Halápi, Sarolta Simon...
Külön szeretnék köszönetet mondani Gattyán Györgynek és Turbucz Erikának, hogy a lelki támogatás mellett átvállalták azokat a terheket, amikkel a gyógyulás során a legkevésbé kéne foglalkoznunk, végtelenül hálásak vagyunk érte, óriási segítség ez nekünk!!!
Továbbá szeretném megköszönni azoknak a névtelenség leplébe burkolózott barátaimnak, jótevőimnek, gyógyítóimnak és támogatóimnak, akik különböző módon segítettek az utamon, irányt mutattak és végtelen energiával ruháztak fel. Örök hála MINDENÉRT!!!
Szeretném megköszönni azon Barátaimnak, akik végig tudtak a történtekről, de megtartották a titkomat és szerettek!
Köszönök minden értem elmondott imát, tudom, hogy segítettek, célba ért minden pozitív gondolat!
És végül, de nem utolsó sorban szeretném megköszönni a családomnak, hogy mellettem álltak, különösen Édesanyámnak és Dávidnak, mert egy percre sem hagytak egyedül, elkísértek minden kezelésre, végig fogták a kezem, és a legsötétebb órákban sem engedték el! Akkor sírtak, mikor nem láttam és mindegy mekkora volt a kétségbeesés, mindig mosolyt csaltak az arcomra. Szívből kívánom mindenkinek, hogy találjon egy olyan párt, mint amilyet nekem sikerült. Aki valóban mellettem volt tűzön-vízen át, aki szíve minden melegségével szeret, aki kopaszon, szemöldök, szempillák és körmök nélkül is a leggyönyörűbbnek látott... Aki esküjének minden szavát komolyan gondolta azon az augusztusi délutánon, lassan 2 éve...
Szeretném, ha tudnátok, hogy nincs szükségem privát üzenetek százaira, nem azért írtam le a történteket, hogy bárki sajnáljon, hiszen erre semmi ok. Eddig is csodálatos életem volt és ezen túl is az lesz. Maximálisan képben vagyunk az összes létező és nem létező, titkolt és kevésbé titkolt terápiával, csodaszerrel kapcsolatban, szóval ezek kapcsán sincs szükségünk ötletekre, tanácsokra, higgyétek el, ami bevált, azt alkalmaztuk és alkalmazzuk mi is. Írásom célja kifejezetten az volt, hogy reményt és hitet adjak másoknak, mert mindenből van kiút.
Farkasszemet néztünk a halállal, ezúttal ő pislogott bele, de tudom, egyszer majd eljön a nap, mikor én nézek félre és ez így van jól. Hiszen mindannyian elmegyünk, senki sem kivétel. Talán abból a szempontból különösen szerencsés vagyok a történtek miatt, hogy én már nem félek ettől a naptól. Tudom, végtelen lények vagyunk. Azért vagyunk itt, hogy szeressünk, tanuljunk és tanítsunk. Megtanultam, hogy csak a MOST számít, a tegnap elmúlt, a holnap még nincs és egyáltalán nem az a fontos, hány évet éltünk, hanem hogy mivel töltöttük az éveinket. Tudom, hogy rengeteg új élmény, tudás, tapasztalat, nevetés vár még rám, itt leszek még egy jó darabig, ha el nem csap a villamos, ami nyilván mindannyiunkra ott leselkedik a kanyarban. A lényeg, bármit is hozzon az élet, érvényes az alapszabály: nem a mennyiség, hanem a minőség számít, a SZERETET pedig valóban csodákra képes! Éljetek hát jól, tartalmasan, szeressetek nagyon és sokat!"
A teljes interjút az NLCafé honlapján olvashatjátok el.
Fotók forrása: Koller Katalin Facebook oldala
Ha tetszett a cikk, nyomj egy lájkot!
