"Olyan nincs, hogy mi cserben hagyunk egy gyereket" - kórházban fekvőket látogatnak önkéntesek
Fábián Sára előbb orvos szeretett volna lenni, aztán újságíró, most pedig stratégiát és szervezést tanul Amszterdamban. De addig is, azért létrehozott egy alapítványt, ami ma már nyolcvan önkéntessel látogatja rendületlenül a kórházban fekvő gyerekeket. Nem akarják megváltani a világot, épp csak annyi a céljuk, hogy senki ne feküdjön magányosan a fehér ágyakban, és ne maradjon le a tananyaggal. És persze ne csődtömegként térjen majd vissza a suliba, hanem egy menő egyetemista barátságával a tarsolyában.
Kilenc évesen vért vett otthon a nagymamájától, mert mindenáron orvos szeretett volna lenni. Két évvel később már a Lili magazint írta és fénymásolta a barátaival, száz előfizetőjük volt, az ország minden részéből. Most, 24 évesen, egy nyolcvanfős alapítványt vezet, mellette stratégiát és szervezést tanul.
Fábián Sára és az Amigos a gyerekekért Alapítvány önkéntes egyetemistái évek óta járnak be kórházban fekvő gyerekekhez játszani és korrepetálni. Szeretnék, ha a hosszú betegség után nem úgy kéne visszamenniük a suliba, hogy kiközösítettnek és magányosnak érzik magukat. Sára ugyanis a saját példájából tudja, hogy az milyen rossz érzés.
“Általános iskolás harmadikos koromban egy évet kórházban töltöttem. Végig ott volt velem az anyukám, nem telt el nap, hogy egyedül kellett volna lennem. Később jöttem rá, hogy mennyire szerencsés voltam, hogy nekem ez megadatott, míg nagyon sok, kórházban fekvő gyerekkel nem tudnak ott lenni a szüleik, szerencsés esetben munka után rohannak be, a gyerekek a nap jelentős részét magányosan töltik” – meséli.
Amikor egy év kihagyás után vissza kellett mennie a suliba, nagyon nehéz volt visszailleszkednie a közösségbe. “Az osztálytársaim elfutottak előlem, amikor megláttak, és olyanokat kérdeztek, hogy te miért jöhetsz ide vissza, ha egy évig nem jártál iskolába, meg a szüleid biztos lefizették a tanárokat. Ezzel gyerekként nehéz volt megküzdeni”.
Az alapítványnál önkénteskedő egyetemisták fővárosi és szegedi kórházak gyerekosztályait látogatják. Általában délután mennek, és két órát maradnak. Nincs kötelező program, amihez a gyerekeknek kedvük van, de a fő cél a korrepetálásuk,
főleg idegen nyelvekből, és az önbizalmuk helyrerántása. Legtöbbször ezt valamilyen játékkal egybekötve próbálják megoldani.
Mint a 12 éves Veronikánál, aki a Tűzoltó utcai gyerekklinikán várja éppen szokásos kezelését. Amíg a kislány a három önkéntessel, Antival, Evelinnel és Anikóval játszik, édesanyja elmeséli, hogy tavaly októberben műtötték agydaganattal. “Szombaton még Szerbiában voltunk vele egy táncversenyen, ahol ő is fellépett, csütörtökön már Budapesten feküdt a műtőben”.
A kislánynak havonta pár napot kell az osztályon töltenie, az anyukája ilyenkor vele van végig. Azt mondja, nem hallott az alapítványról korábban, de nagyon örült neki, amikor “megjelentek itt a fiatalok. Jutunk egy lélegzetvételnyi szünethez, legalább annyira, hogy kiszaladunk a mosdóba. De ennél sokkal fontosabb, hogy Veronika imádja, amikor együtt játszanak, most is már látom előre, hogy nehéz lesz elrángatni” – néz a kis műanyag asztal felé, ahol a kislány éppen UNO-zik Antival és Anikóval.
Közben a harmadéves orvostanhallgató, Anikó mesél arról, mit jelent neki az önkénteskedés. Nem egy beteg gyereket lát, amikor bejön az osztályra, hanem valakit, akivel jót lehet játszani. Bár elvileg csak kéthetente jönnek, Anikó van, hogy hetente ellátogat a Tűzoltó utcába. “Ha látom, hogy akár csak 5 percre elfelejti a fájdalmát, vagy azt, hogy ő beteg, ha kizökkenthetem, az nekem nagyon jó. Nem is gondolok arra soha, hogy akivel épp tanulok, vagy társast játszom, vajon milyen betegség miatt kényszerül itt lenni. De van, hogy a gyerekek maguktól kezdenek el erről beszélni”.
Ez egy szigorú elv az amigók között: soha nem kérdezik se a gyereket, se a szüleiket arról, hogy ki, miért fekszik éppen bent. “Mi soha nem a rosszban élünk, hanem a pozitív jövőbe tekintünk”
- mondja Fábián Sára, aki arról sem beszél soha, hogy ő miért volt harmadikos korában kórházban. Azt mondja, saját története és személyes érintettsége kellett ahhoz, hogy létrejöhessen az alapítvány, de ennél többet nem tesz bele a múltjából.
Náluk önkéntes csak egyetemista lehet. Egyrészt azért, mert a kórházakba általában délután 2 és 6 óra között lehet bejárni, ezt egy dolgozó embernek nehéz megoldani. Másrészt, – ami talán ennél is fontosabb, kell az érzés, hogy a gyerekhez egy menő egyetemista jöjjön be, akiben egy nagyobb testvért, vagy barátot is láthat. Hiszen ez az egyik cél: az önbizalomnövelés. Azt szeretnék, ha a gyerekek nem úgy térnének vissza az iskolájukba, hogy bénának érzik magukat, minden tantárgyból lemaradtak, meg még a hajuk is kihullott időközben. Inkább azzal az érzéssel, hogy “helló srácok, nekem egyébként vannak egyetemista havarjaim és megtanultam kínaiul. Nézd, itt a közös képem ezzel a 22 éves egyetemistával”! – mondja Fábián Sára.
“Aki egyszer Amigo, örökre Amigo” – szól az alapítvány jelmondata, és ezt nagyon is komolyan veszik. “Egy gyerekkórházba bejönni nagyon nehéz, és ki is kell érdemelni azt a szülőknél, gyerekeknél és a kórházi dolgozóknál, hogy szóba álljanak velünk, hogy akarjanak velünk időt tölteni. Nincs olyan, hogy ma rossz passzban keltem fel, nincs kedvem mégsem bemenni a kórházba. Ha megígértük, ott vagyunk. Az alapítvány eddigi négy éve alatt még sosem hagytunk cserben gyereket, mert ha azt mondjuk szerdán, hogy holnap is jön majd hozzád egy zöldpulcsis Amigo, akkor egyszerűen nincs olyan, hogy ezt ne tartsuk be” – meséli.
Amikor arról kérdezem őket, volt-e lelki mélypont, azt felelik, inkább nehéz pillanatok vannak, de sokkal több a pozitív élmény, és ezek viszik őket tovább.
Sára azonban elmeséli, hogy egyszer elveszítettek egy kislányt, akihez ő járt be rendszeresen. “Ő volt a legelső ilyen történésünk, és azóta is feldolgozhatatlan. De annak örülök hogy a csapatban először én mentem ezen keresztül, mert talán kicsit tudok segíteni a többieknek, ha velük is előfordul. Szerencsére ez azonban ritka, mert alapvetően meggyógyulnak a gyerekek”.
És, hogy mi a végcél? Két várossal nem elégszenek meg. Nem csak országossá, de nemzetközivé szeretnék bővíteni az alapítványt, mert akármilyen jól vagy rosszul is működik az egészségügy egy országban, ha a gyerekek kórházban vannak és magányosak, akkor barátokra van szükségük.
