Ki támogatja anyagilag az ukrán menekülőket, és mi lesz velük a háború után? - erre is választ kaptunk az „Open Borders?” konferencián

Vannak történetek, amelyek egészen apró pillanatokkal kezdődnek, és később sokkal nagyobb jelentőséget kapnak, mint azt az elején bárki gondolná. A Mályi Természetvédelmi Egyesület története is egy ilyen emlékkel indul: egy sérült kis fecskével, amely egy kilencéves fiú, Lehoczky Krisztián kezébe került. A madarat végül nem sikerült megmenteni, de az élmény olyan mély nyomot hagyott benne, hogy évekkel később ez a gyerekkori tapasztalat lett az egyik kiindulópontja annak az útnak, amely a Mályi Természetvédelmi Egyesület – és később a madármentő állomás – létrejöttéhez vezetett.

Több mint egy évtized telt el a szervezet megalakulása óta, és mára országszerte ismertté vált az állatmentők és természetvédők körében. Az egyesület tagjai az év minden napján azon dolgoznak, hogy sérült vagy bajba került madaraknak és kisemlősöknek adjanak új esélyt az életre.

Egy természetvédelmi kezdeményezésből lett madármentés

A Mályi Természetvédelmi Egyesület 2012 decemberében alakult azzal a céllal, hogy az állami természetvédelem munkáját kiegészítve segítse a helyi élővilág megóvását. A kezdeti időszakban elsősorban klasszikus madárvédelmi feladatokra koncentráltak: odútelepeket alakítottak ki, figyelték és védték a költőhelyeket, valamint madártani felméréseket végeztek Mályi kül- és belterületén, hogy minél pontosabb képet kapjanak a környék madárvilágáról.

A szervezet tehát eredetileg nem madármentő állomásként működött, a mentések felé vezető út inkább fokozatosan, szinte észrevétlenül alakult ki. A fordulat egy egészen hétköznapi helyzettel kezdődött: egy barát szólt Krisztiánnak, hogy egy kék cinege nekirepült az ablakának, és segítségre lenne szüksége. A madarat elvitták, dobozba tették, gondoskodtak róla, és szerencsére sikerült felépülnie. A történetet megosztották az egyesület közösségi oldalán, ez pedig váratlanul nagy visszhangot keltett.

Az egyesület így egyre gyakrabban találta magát mentési helyzetekben, és a természetvédelmi munka mellett fokozatosan a madármentés is a tevékenységük szerves részévé vált. Amikor pedig hivatalosan is megkapták a szükséges engedélyeket, együttműködést kötöttek a Bükki és az Aggteleki Nemzeti Parkkal, ami új szintre emelte a munkájukat.

A számok jól mutatják, milyen gyorsan nőtt a feladat: az első fél évben még 46 madár érkezett hozzájuk, ma már viszont egészen más léptékben dolgoznak.

A konyhapulttól a madármentő központig

A számok növekedése azonban nemcsak a mentések jelentőségét mutatta meg, hanem azt is, hogy az egyesületnek egyre komolyabb háttérre lesz szüksége a feladatok ellátásához. A kezdetek ugyanis meglehetősen családias körülmények között zajlottak: a mentett madarak sokáig szó szerint Krisztiánék otthonában lábadoztak. Előfordult, hogy a konyhapult tele volt kisebb-nagyobb dobozokkal, bennük apró madarakkal, amelyek épp erőre kaptak, vagy gondoskodásra vártak.

Ahogy azonban egyre több bejelentés érkezett és a mentett állatok száma folyamatosan nőtt, világossá vált, hogy hosszú távon szükség lesz egy nagyobb, kifejezetten erre a célra kialakított helyre.

Az új helyszínen több lábadozó, röpde és különböző gondozóhelyiségek segítik az állatok rehabilitációját, és a tervek szerint egy sétaparkkal kiegészülő látogatóközpont is várja majd az érdeklődőket, ahol a természetvédelem iránt érdeklődők közelebbről is megismerhetik a madármentés mindennapjait.

A központ működtetése természetesen rengeteg munkát igényel, amelyből az alapító családja és az egyesület tagjai is aktívan kiveszik a részüket. Sok önkéntes segíti az állatok gondozását, hiszen a madármentés valójában egy folyamatos, napi szintű feladat. A fiókákat például gyakran ugyanabban a bioritmusban kell etetni, ahogy azt a természetben a szülőmadarak tennék – vagyis akár óránként –, így a gondozás sokszor egész napos odafigyelést igényel.

A cél mindig ugyanaz: vissza a természetbe

Ez a folyamatos gondoskodás azonban nemcsak a fizikai ellátásról szól, hanem arról is, hogy a mentett állatok valóban visszakaphassák azt az életet, amelyet a természetben élhetnének.

Ez első hallásra egyszerű célnak tűnhet, a gyakorlatban azonban komoly szakértelmet, tapasztalatot és nagyfokú odafigyelést igényel.

A gondozók ezért igyekeznek minimálisra csökkenteni az ember és az állat közötti kapcsolatot, hiszen ha egy vadmadár túlságosan megszokja az ember közelségét, később könnyen elveszítheti azt az ösztönös viselkedést, amelyre a természetben szüksége lenne. Ez a szemlélet különösen fontos a védett és fokozottan védett fajok esetében, amelyekkel rendszeresen találkoznak, és amelyeknél minden apró részlet számít abban, hogy a gyógyulás után valóban sikeresen térhessenek vissza a vadonba.

Egyre több veszély leselkedik a madarakra

A madármentők tapasztalata szerint az elmúlt évtizedekben jelentősen megváltozott a madarak élettere, és ezzel együtt az is, milyen problémákkal kerülnek hozzájuk az állatok.

Különösen aggasztó például a fecskék helyzete. Az elmúlt évtizedekben drasztikusan visszaesett az állományuk: egyes becslések szerint akár 60 százalékkal is csökkent a számuk. Pedig ezek az apró madarak kulcsszerepet játszanak a természet egyensúlyának fenntartásában, hiszen egyetlen fecske évente körülbelül egy kilogramm rovart fogyaszt el. Ha eltűnnek, az nemcsak a madárvilágot érinti, hanem az egész ökológiai rendszert.

A gólyák helyzete sem sokkal egyszerűbb. Ahogy közelebb húzódtak a településekhez és alkalmazkodtak az ember közelségéhez, új veszélyekkel is szembe kellett nézniük. Az áramütések, a gázolások, a táplálékhiány vagy éppen a hulladékok okozta problémák miatt sok gólya kerül bajba – ilyenkor pedig gyakran a madármentők jelentik számukra az utolsó esélyt.

A madármentés sokszor tanácsadással kezdődik

A Mályi Madármentő Állomás munkája azonban nem merül ki abban, hogy a hozzájuk kerülő sérült állatokat ellátják. Legalább ennyire fontos része a tevékenységüknek az is, hogy segítséget és útmutatást adjanak azoknak, akik bajba jutott madárral találkoznak. Az állomásra ezért nap mint nap érkeznek telefonhívások olyan emberektől, akik egy talált madár miatt kérnek tanácsot.

Nem ritka ugyanis, hogy jó szándékú emberek olyan fiókákat hoznak el a fészek közeléből, amelyek természetes módon kerültek a földre, és a szüleik továbbra is gondoskodnak róluk. Sok madárfaj fiatal egyedei ugyanis már akkor elhagyják a fészket, amikor még nem repülnek tökéletesen: ilyenkor a bokrok között mozognak, miközben a szülők a közelben figyelik és etetik őket.

Éppen ezért a madármentők egyik legfontosabb tanácsa, hogy ha valaki sérültnek tűnő madarat talál, először mindenképpen kérjen szakértői segítséget. Egy telefonhívás sokszor elegendő ahhoz, hogy eldőljön, valóban szükség van-e mentésre – és ezzel akár egy egész fészekaljat is meg lehet óvni a felesleges beavatkozástól.

Egy kis segítség, ami rengeteget jelent!

Egy madármentő állomás működtetése komoly költségekkel jár: az állatok ellátásához speciális táplálékra, állatorvosi kezelésekre, felszerelésekre és megfelelő infrastruktúrára van szükség, miközben a gondozás sokszor napi szintű, folyamatos jelenlétet kíván.

Ebben jelent hatalmas segítséget az adó 1% felajánlása, amely a civil szervezetek számára sokszor az egyik legfontosabb támogatási forrás. A Mályi Természetvédelmi Egyesület számára ezek a felajánlások közvetlenül hozzájárulnak ahhoz, hogy továbbra is fogadni és ellátni tudják a bajba került madarakat és kisemlősöket, valamint fejleszteni tudják a mentőállomás működéséhez szükséges feltételeket.

A felajánlás ráadásul mindössze néhány percet vesz igénybe, és nem jelent plusz kiadást, hiszen a már befizetett adó egy részéről rendelkezel. Az egyesület számára viszont ez a támogatás újabb mentéseket, kezeléseket és fejlesztéseket tehet lehetővé, amelyeknek köszönhetően még több állat kaphat esélyt a felépülésre.

A KFT legendás slágerét, az Afrikát éneklik magyarul ruandai utcagyerekek egy videón, ami február elején valósággal letarolta a magyar internetet.

A megható produkció mögött azonban egy sokkal mélyebb történet húzódik meg. A Közel Afrikához Alapítvány számolt be arról, hogy

Eljátszották a puputevés részt, belevittek akrobatikát, sőt, az elejére egy edényeken dobolt ritmust is rögtönöztek. Minden, ami a videón látható, az ő kezdeményezésük és fantáziájuk eredménye.

A videóban szereplő gyerekeket a Közel Afrikához Alapítvány önkéntesei támogatják, együttműködve a helyi Akagera Good Neighbors szervezettel. A közös zenélés mellett a mindennapokban is segítik őket: korrepetálnak, sportolnak, drámajátékokat játszanak velük. A cél a stabil háttér megteremtése és az iskoláztatás.

Kadelka Zsófi látóként nőtt fel a „boldog tudatlanságban”, és 21 évesen derült ki a betegsége egy szemészettől teljesen független kórházi kivizsgálás alkalmával, de pontos diagnózist csak egy-másfél évvel később kapott. Kiskora óta szemüveges volt, de két éve már azt sem hordja a látásromlás mértéke miatt. A látása ugyanis folyamatosan romlik, és nem tudni pontosan, hogy mennyi ideig fog még látni legalább fényeket és sziluetteket, ahogyan most.

A jelenleg 27 éves budapesti lány a képzőművészeti gimnáziumban szerzett textilműves végzettséget, és jelenleg passzív féléven van az ELTE Szociológia szakán. Aktívan dolgozik: HR területen, megváltozott munkaképességű emberek foglalkoztatásával foglalkozik egy sportáruház központjában, emellett önkéntes a Baráthegyi Vakvezető és Segítőkutya Iskola Alapítványnál. Tulipán, a vakvezető kutyusa hű társa a mindennapokban.

– Mióta van neked ez a tüneményes labrador? Milyen folyamatokon kellett keresztülmenned ahhoz, hogy kaphass egy vakvezető kutyát? Hogyan zajlik egy ilyen jellegű összecsiszolódás a segítő kutyával?

– Tulipánnal három éve alkotunk egy csapatot. A diagnózis után egy rehabilitácós központhoz fordultam, és ők segítettek beadni a kutyaigénylést – nekem ekkor már olyan szinten volt a látásromlásom, hogy igényelhettem kutyát. Egy átfogó kérdőív kitöltése után az alapítvány felvette velem a kapcsolatot. Először ekkor találkoztam Tulipánnal, akit „demo kutyaként”, csak kipróbálásra hoztak nekem. Első látásra szerelem született a találkozóból, és hamar igent mondtunk egymásnak. Ezután egy bentlakásos képzésen vettünk részt, és elkezdtük a közös munkát. Itt megtanultam a kutya irányítását, magát a közlekedést, a kutyaápolást és természetesen már itt elkezdődött a kapcsolódás, ami azóta tovább mélyült. Az igazi összecsiszolódáshoz idő és folyamatos odafigyelés, törődés, néhol hibázás, korrigálás is szükséges. Ez egy hosszabb folyamat. A képzés után hazavittem Tulipánt – pontosabban ő vitt haza engem –, és immár egy csapatként vágtunk neki a mindennapoknak. Heti rendszerességgel jött hozzánk a kiképző, és pár hónap után letettük a közlekedésbiztonsági vizsgát, ami által hivatalosan is elismert páros lettünk.

– Mondasz néhány konkrét példát, hogy miben és hogyan segít téged a kutyád a hétköznapi rutinjaid, életviteled során – a biztonságosabb közlekedésen túl?

– Amellett, hogy Tulipán nagyon jól végzi a munkáját, vannak dolgok, amik nem feltétlenül a közlekedéshez kapcsolódnak. Tuli kiváló tárgyfelvételben, és ez nagyon hasznos látássérültként: nem kell végigtapogatnom a talajt, ha valamit leejtek.

Az alapvető fegyelem az alap, tudnak tárgyat felvenni. Tulipán tud kosarat keresni a boltban, illetve kukát is, ha szükséges, sőt, a liftet, illetve a hívógombot is megmutatja, hogy csak pár készséget említsek. Ha viszont félreteszem, hogy ő szolgálati kutya, egy olyan hű társ is, aki ott van velem a legnehezebb pillanatokban is. Ugyan nem tud beszélni, de olyan kifejező módon tudja elmondani, amit szeretne, hogy meg sem lepődnék, ha megszólalna. Olyan erős kapocs tart össze minket, hogy szinte érezzük egymás rezdüléseit – ehhez nincs szükség látásra.

– A sportáruház, ahol dolgozol, évente céges sportnapot tart, amelyen a közösségimédia-oldalad egyik posztja alapján ti is részt szoktatok venni. Milyen tapasztalataid vannak a munkahelyi közegben – az elfogadást és empátiát tekintve –, és mi az, ami a legnagyobb nehézséget jelenti számodra a munkavégzésed kapcsán?

– A diagnózisomat nem sokkal a Decathlon előtt kaptam, így ez volt az első munkahelyem, ahol el tudtam mondani, hogy mit, illetve mit nem tudok nyújtani, és hogy mire számíthatnak az állapotommal kapcsolatban. Ez a cég lehetőséget biztosított arra, hogy megmutassam, így is lehet.

Jelenleg a HR csapatban a megváltozott munkaképességű kollégákkal foglalkozom. A munkámban és azon kívül is fontos számomra ez a terület, érintettként pedig egy más perspektívát tudok behozni a munkába, képviselve a megváltozott munkaképességű kollégáimat. Ez nagy felelősség: nemcsak munkahelyi, hanem emberi oldalról is. Igyekszem a legjobbat kihozni a munkámból. Az emberi kapcsolódás, az általad is említett elfogadás és empátia fontos részét képezik a mindennapoknak. Tulipán érkezését az első perctől kezdve támogatták, és mindig jó hangulatban telnek az irodai napok. Szívesen veszek részt az éves Cégolimpiákon: Tulipánt és engem is feltölt, mind fizikálisan, mind mentálisan.

– Megesett velem, hogy át akartam segíteni egy fehér botos férfit az utcán, de ő hevesen ellenkezett, amikor megszólítás után belékaroltam. Sokszor előfordul, hogy az emberek jószándékból, akaratlanul is rosszat tesznek, vagy tudatlanságból rosszul segítenek másokon. Tudnál pár tanácsot adni, hogy hogyan lehet egy látássérültnek jól segíteni?

– Kicsit elmosolyodtam a kérdésen, mivel engem is kísértek már át zebrán és segítettek fel úgy metróra, hogy én nem akartam. Sokszor történik ilyen, de ki kell hangosítanom, hogy a szándék mindig jó, a segíteni akarásból ered, ami abszolút értékelendő. A legfontosabb a két utolsó szavad – jól segíteni.

Ha azt látod, hogy tanácstalan egy látássérült, akkor lépj oda hozzá, tedd a vállára a kezed és jól érthetően mondd azt, hogy „Szia! Szükséged van segítségre?”. Ha a válasz „köszönöm, nem!”, akkor bízz meg a látássérültben: lehet, hogy minden nap ezen az útvonalon jár, ismeri az adott zebrát. Ilyenkor fontos, hogy aki segítséget nyújt, az ne akarjon mindenáron segíteni. Látóként ijesztő lehet elképzelni, hogy hogyan lehet egy bottal biztonságosan eljutni A-ból B-be, viszont nekünk ez a közegünk, sok teendőt rutinból csinálunk.

Ha viszont a válasz igen, akkor ne fogjuk meg és húzzuk magunkkal a feltételezett cél felé. A legjobb, ha felteszed a második legfontosabb kérdést: „Hogyan segíthetek?”. Zebránál sokszor az is elég, ha szólsz, hogy mikor vált zöldre a lámpa, de ha tényleges kísérésre van szükség, akkor ajánld fel a könyököd, vagy a vállad, így a látássérült egy lépéssel mögötted le tudja követni a mozgásodat. Pro tipp: ha segítesz megtalálni a könyököd, egyikünk sem kerül kellemetlen helyzetbe, ha véletlenül rossz helyre nyúlok.

Több ember mondta már nekem, hogy inkább nem megy oda segíteni, mert kapott már nem kellemes elutasítást. A megnyilvánulásnak lehetnek különböző okai, hiszen mi is ugyanolyan emberek vagyunk, mint bárki más, csak rosszabbul látunk. Személy szerint azt gondolom, hogy nekünk, látássérülteknek hatalmas felelősségünk van a saját megítélésünkben. Azt gondolom, hogy a látássérülés nem lehet hivatkozási alap a goromba viselkedésre. És emiatt sokszor egy tapasztalat után minden látássérültet egy dobozba tesznek és nem individuumként kezelnek.

Személy szerint mindenkit arra bátorítok, hogy ne féljen odalépni és segíteni, még akkor sem, ha kiderül, hogy épp nincs rá szükség – lehet, hogy legközelebb pont rád várt az illető, és még beszélgethettek is egy jót, mire a célhoz értek.

– Volt olyan alkalom, amikor megpróbáltak átverni a fizikai hátrányodat kihasználva?

– Átverni nem próbáltak, viszont sokszor tapasztalom, hogy a látásom miatt értelmileg visszamaradottként, vagy gyerekként kezelnek. Volt, hogy összefutottunk az utcán egy ismerősömmel, és az illető édesanyámtól kérdezte meg sajnálkozva, hogy én hogy vagyok, miközben szemtől szemben álltunk egymással. Ügyintézésnél is volt már, hogy a pult másik oldalán lassan, tagoltan kezdtek beszélni hozzám. A látássérülés rengeteg kérdést felvet, sok félelmet és fura reakciót válthat ki a másikból. Ez mind eloszlatható kérdezéssel, és így könnyebben elkerülhetjük a kellemetlen helyzeteket.

Atrocitás többször ért már utcán, tettek megjegyzést a testemre, csaptak már a fenekemre. Ez alapvetően is nagyon megalázó és kiszolgáltatott helyzet, ami látássérüléstől függetlenül elfogadhatatlan. Ez az én helyzetemben egy másik szint, ugyanis én nem tudom szembesíteni az illetőt, elrohanni sem tudok, jóval kisebb az eszköztáram a megoldásra. Volt, hogy kétes alakok megkérdezték, hogy megvédene-e a kutyám, ha megtámadnának. Szerencsére erre nem került sor, de egy ilyen kérdéstől szerintem bárki gyomra összerándulna.

– És melyik volt a legemlékezetesebb eset, amikor meghatódtál valaki segítőkészségén, kedvességén?

– Az emberek nagyon segítőkészek és sokszor felvillanyozzák a napom. Talán azt is mondhatom, hogy a látássérülésem valamelyest visszaadta az emberekbe vetett hitem. Egy alkalommal édesanyámra vártam fél órát egy aluljáróban, mert késett a vonata, és ez idő alatt kilenc ember jött oda, hogy tud-e segíteni. Kétségkívül ez volt az egyik olyan alkalom, ami megmelengette a szívem. Erről egy poszt is született, ugyanis jó emberek márpedig léteznek!

Közösségi felhívás hozott fordulatot Magyarország egyik legmonumentálisabb szobrának ügyében.

Tegnap a Vérteserdő Zrt. bejelentette, hogy a hetek óta keresett két turullábujj közül az egyik megkerült, a másik darab felkutatására indított felhívást pedig február végéig meghosszabbították.

A kezelő cég a Facebookon közölte a hírt. „Örömmel tájékoztatjuk a közvéleményt, hogy a felhívás eredményre vezetett: az egyik ujj előkerült!” – írták a bejegyzésben, majd hozzátették: „Bízunk benne, hogy a másik ujj is valahol épségben megvan, és a felújítás során visszakerülhet az eredeti helyére.”

A Vérteserdő Zrt. a nyilvánossághoz fordult, mivel feltételezték, hogy a vélhetően régóta hiányzó darabokat valaki megőrizhette.

A nyomravezetőnek vagy a becsületes megtalálónak egy családi vacsorát ajánlottak fel a gánt-kőhányáspusztai Esterházy Fogadóban, a bejelentéseket pedig több csatornán is fogadják.

A cég a sikeres megtalálás után is fenntartja az ajánlatot a második darabra: „Ezúton a keresési felhívást február végéig meghosszabbítjuk: kérjük, hogy aki tud a másik ujj létezéséről, jelezze azt társaságunk felé” – írták a posztban.

Egy ilyen lelet megkönnyíti a hiteles rekonstrukciót, mert nem kell az anyagot és a több mint százéves patinát mesterségesen reprodukálni.

A háttérben egy tavaly augusztusban bejelentett műemléki projekt áll. A Vérteserdő Zrt. az Agrárminisztérium támogatásával 83 millió forintból végzi el a teljes körű felújítást, amelynek célja az 1907-ben készült alkotás hosszú távú megőrzése.