Katonai lókórházból építettek gyermekvárost a háborús árváknak
Majdnem 13 millió gyermek maradt magára a II. világháborúban megtépázott Európában. És ők még mindig jobban jártak, mint 1,5 millió (köztük 190 ezer magyar) háborúban elhunyt sorstársuk. Ha nem akadt olyan közeli rokon, aki nagylelkűen befogadta a szüleiket elveszítő apróságokat, akkor sokszor éhezés és nyomor várt rájuk.
Mivel az állam is romokban hevert, nem volt a helyzet magaslatán egyik gyermekvédelmi intézmény sem. Ráadásul alig akadt gondozó vagy tanár. Emiatt egy új, szükség szülte koncepció jött létre, a gyermekváros: 1946-ban nyílt az első ilyen intézmény Hajdúhadházán, Ádám Zsigmond pedagógus vezetésével.
Ezek a gyerekvárosok tulajdonképpen óriási nevelőotthonok voltak több száz férőhellyel, 3-18 éves gyerekek számára, nemenként és életkoronként elkülönítve. Volt benne minden, ami kell: iskola, műhely és szántógazdaság.
Létezett egy másik gyermekváros is 1945 és 1950 között: a Gaudiopolis fantázianevű gyerekköztársaság, a zugligeti Pax gyermekotthonban. Sztehlo Gábor evangélikus lelkész alapította, aki már a háború alatt megkezdte tömeges gyermekmentő akcióját, megmentve ezzel kétezer ember életét. Megfeszített munkáját jól fémjelzi, hogy az egyik általa bújtatott gyerek, Oláh György, később kémiai Nobel-díjas tudós lett.
Mivel az édesanyáknak tömegesen kellett munkába állni a háború után, lévén, férjeik vagy elhunytak, vagy munkaképtelenek voltak, a munkahelyek megpróbálták megoldani a gyerekmegőrzést. Ennek fényében nyílt meg 1946-ban a Szovjetunió birtokolta Hazai Fésűsfonó és Szövőgyár napközije is, bár nem túl ideális körülményekkel.
A törvénytelen születésűnek anyakönyvezett gyermekek eleve hátrányból indultak, a háború lezárultával pedig már félmillió kiskorú érezte meg ennek a számkivetett státusznak a dupla hátulütőjét. Sorsuk rendezésének érdekében 1947. június 1-jétől életbe lépett egy új törvény, amely arról rendelkezett, hogy a gyermekek teljes jogú tagjai mindkét szülőjük családjának, függetlenül attól, hogy házasságban vagy azon kívül születtek.
A világháború után különösen kiszolgáltatott és fogékony gyermekekben nagy potenciált láttak a politikai elit tagjai is, ezért versengtek a kegyeikért. Még az első világháború előtt alakult meg a Magyar Cserkészszövetség, amely egy önkéntes, politikamentes, ugyanakkor vallásos szellemiségű ifjúságnevelő mozgalmat foglalt magában. A második világháború után újjáalakult 500 csapattal, de a kommunisták hamar ellehetetlenítették, egy 1948-as rendelet konkrétan be is tiltotta a cserkészetet. Különböző fedőnéven alakultak azért még hasonló szellemiségű csoportok (ilyenek voltak az indiánok, a természetbarát körök vagy a sziklatáborok), és a illetve a Külföldi Magyar Cserkészszövetség is erőlködött egy ideig az életben tartásán, de nem sok sikerrel.
Fotó: Fortepan/Kovács Márton Ernő
A cserkészmozgalmat felváltotta ugyanis a Magyar Úttörők Szövetsége, és a magyar gyerektársadalom kisdobosokra, úttörőkre, úttörővezetőkre oszlott fel. Rendkívül népszerűvé vált a kommunista úttörő-mozgalom: érthető, hogy az akkori fiatalok úgy érezték, végre tartozhatnak valahová, és egy összetartó közösség tagjaként teljes mértékben elköteleződtek. Hatalmas csinnadrattával átadták 1948. július 31-én az úttörővasutat és a Csillebérci Úttörő Nagytábort, amely hosszú időn keresztül biztosított táboroztatást, nyaraltatást és étkeztetést az egyenruhás tagoknak.
Döbbenetes belegondolni, hogy alig több mint 70 évvel ezelőtt milyen gyermeksorsok és nevelési szemléletek léteztek, és mekkorát fordult a világ két emberöltő alatt. Érdemes egy családi ebédnél kifaggatni az idősebb rokonokat, hogy meséljenek erről az időszakról, a kiskori élményeikről és traumáikról, hogy átértékelhessük mindazt, ami napjainkban természetes.
