„Nekem ez egy varázslat” – beszélgetés Kárász Eszter bohócdoktorral
- Nagyon sokat tanultam a bohócságról meg a bohóc „énemtől”, Dr. Bigyótól (Eszter művészneve). A bohóc olyan, mint egy kisgyerek, aki a jelen pillanatban él. Ezt számos keleti kultúra is próbálja sok-sok éven át megtanítani, egy bohóc ösztönösen tudja ezt.
Engem is magánemberként már sok helyzetből kihúzott ez a fajta tudás, ami Bigyóé, és amikor felrakom magamra a piros orrot, akkor úgy érzem, magam is tudok valamit. Egy bohóc számára nem létezik kudarc. Neki csak a lehetőségek vannak. Ha elesik, akkor körülnéz lent a földön, hogy mit tudna onnan felhozni, milyen izgalmas onnan a kilátás, és mindig egészen más perspektívából látja az életet, mint az ember. Nincs számára jó vagy rossz, csak történések vannak, amit a puszta valójukban, izgalmukban vizsgál meg.
- Mi a különbség Dr. Bigyó és Kárász Eszter között?
- Rengeteg. Szeretnék még sokkal jobban hasonlítani Bigyóhoz, bár az eddigi húsz év alatt sikerült egyre közelebb kerülnöm a világképéhez. De én még mindig sokszor minősítgetem a történéseket az életemben, így ha valami rossz történik velem, akkor deklaratíve kimondom, hogy „hát ez egy csapás”. Csakhogy ez egy bohóc számára nem csapás, hanem lehetőség, amit játékká, megismeréssé tud alakítani. Rengeteget jártunk külföldi workshopokra, meg hozzánk is jöttek nemzetközi mesterek, máig heti-havi rendszerességgel bohóc workshopjaink is vannak. Nekem ezeket a foglalkozásokat anno Greifenstein János tartotta sokáig, de egy ideje a Piros Orr Alapítvány művészeti vezetője, Gelencsér Tünde a felelős azért, hogy ennyi év után is karban legyen tartva a tudásunk. Ezek a mesterek tanították meg nekem azt, ha bármi történik, miközben te bohóc vagy, például becsapódik egy ajtó, vagy bejön egy nővér a kórházban, aki csúnyán néz rád, az nem egy rossz esemény, hanem ajándék a bohócnak. Azért, mert játéklehetőséget kínál, amit munkára lehet fogni, és pozitív helyzetté lehet átfordítani. Mikor anya lettem, akkor már jó ideje bohócként dolgoztam, és ez a fajta lét nagyon sokat változtatott az anyaságomon.
- Nagyon érdekes az a kettősség, hogy sokszor sérült gyerekekkel foglalkozol - ami már önmagában nagy odaadást követel meg-, és mellette még anyaként két, kamaszkorú lányt is nevelsz. Hogy tudod ezt a két dolgot összeegyeztetni?
- A kamaszlányokhoz nagyon sok humor kell és az is, hogy az ember ne vegye mindig halálosan komolyan azt, ami körülötte történik, mert át kell menniük a teenagerkori hullámvasúton, szóval ez így normális. Nekem pedig az a dolgom, hogy védőháló legyek a lányaim mögött.
Nem mondom, hogy nem veszítem el néha a kapcsolatunkban a fonalat, de általában ha a lányaim, vagy én nehéz helyzetbe kerülünk, vagy „bemorculunk”, sokszor a végén csak elnevetjük magunkat. Próbálom nekik is megtanítani, hogy néha nézd meg magad kívülről, és elég vicces lesz, amit látsz.
Ebben sokat segít az is, hogy sok kamasszal is találkozom a kórházban. Bohócdoktorként én sosem a beteg gyereket nézem, hanem a mögötte megbújó, játszani és nevetni vágyó egészséges gyerekkel beszélgetek.
- Mit kapnak tőled még ennyi idő után is az emberek, és mit kapsz tőlük te magad?
- Nekem van egy nagyon fontos mondatom, ami Greifenstein János tanított nekem, hogy mi a gyerekben lévő öngyógyító erőt szeretnénk munkára fogni. Ez azt jelenti, hogy ha megszűnik az a sok negatívum, félelem, szorongás egy gyerek feje fölül, akkor tud aktív részese lenni a gyógyulásának. Nekem ez varázslat, ami oda-vissza ható erő, mert amikor tudom, hogy képes vagyok segíteni, egy szorongó rossz állapotból jó állapotba tudok átbillenteni akár orvost, gyereket, nővért, tulajdonképpen bárkit, akikkel dolgunk van, az nekem is óriási erőt ad. Azt mutatja, hogy hasznos vagyok, képes vagyok segíteni, és hogy van helyem a világban.
