Három éven át minden nap integetett a kislány a mozdonyvezetőknek
A Love What Matters honlapján tett közzé egy kedves történetet Briana Hefley Shepard, akinek kislánya teljesen odavan a vonatokért.
“A legcsodálatosabb és legszívmelengetőbb dolog történt ma reggel. A családi vállalkozásunk nagyjából három éve költözött új helyére. Ez az iroda pont a sínek mellett van, úgyhogy tökéletes rálátás nyílik az előtte elhaladó vonatokra.
A kislányom imádja a vonatokat, és a mozdonyvezetőknek nem tartott túl sokáig észrevenniük, hogy mindig integet nekik az ablakból, ők pedig azonnal viszonozták is ezt. Az idő múlásával ez szinte mindennapi szokás lett, egyfajta rituálé. A mozdonyvezetők időben dudáltak mindig, a kislányom pedig az ablakhoz szaladt, majd ők lehúzták az ablakukat, és úgy integettek, a lányom pedig vissza, mindenki fülig érő mosollyal.
Minden alkalommal meghatott ez a szertartás.
Néhány héttel ezelőtt azonban a kislányom iskolába kezdett járni. Sokkal nehezebben viseltem az elválást és az átállást, mint gondoltam, azonban a legnehezebb mégis abban a pillanatban volt, amikor meghallottam a vonatot dudálni, ő pedig nem volt sehol.
A mozdonyvezetők ugyanúgy jeleztek, ahogy korábban is, lehúzták az ablakot, azonban egyedül én álltam ott, sírva és épphogy integetve. Következő napra készítettem egy feliratot, amire egyszerűen csak annyit írtam: “Most már iskolába jár.” Amikor aznap meghallottam a vonat érkezését, az ablakhoz futottam és megmutattam a feliratot. Ez három héttel ezelőtt volt.

Ma reggel, miután beértem az üzletünkbe, kopogtattak. Egy férfi állt az ajtóban, élénk sárga pólóban, fülhallgatóval a nyakában. Azt hittem először, hogy biztosan az építkezésen dolgozik, mert a közelünkben építkezés folyik, és néha be szoktak jönni megbeszélni dolgokat. Tévedtem. A férfi arról a szőke kislányról kérdezősködött, aki mindig integetett a vonatoknak.
Az egyik kalauz volt az, és azt mondta, mindannyian azon gondolkodtak már, mi történhetett a kislánnyal.
Aznap csak pár kocsiból álló szerelvényt vittek, így volt idejük gyorsan megállni, odasétálni az épülethez és bekopogni hozzánk. Amint elmondta, miért jött, elkezdtem sírni. Azt is elmondta utána, hogy látták a feliratomat, de nem tudták elolvasni. Sejtették, hogy elkezdett iskolába járni a kislányom, de biztosak szerettek volna lenni benne. Azt mondta, a lányom integetése minden napjukat feldobta.
Három évig szinte minden nap megosztották ezt a pár közös pillanatot, és azt mondta, szeretnének tenni valamit érte, mert nagyon hiányolják őt. Megkérdezte tőlem, hogy esetleg küldhetnének-e neki valamit, amire azonnal rávágtam, hogy persze! Pár hét múlva lesz a születésnapja, arra fognak majd küldeni neki ajándékot.
Hihetetlen élmény volt látni a barátságuk kialakulását az elmúlt években, szinte varázslatos volt.
Azt pedig még jobb érzés tudni, hogy nem csak ők voltak hatással a kislányomra, hanem ő is rájuk. Ez szeretettel és reménnyel tölt el. A mai látogatás és folyamatos kedvességük bebizonyította számomra, hogy igenis vannak még jó emberek. Ezek azok a pillanatok, amikre mindig emlékezni fogok.”