prcikk: Gyakorolja az elesést, hogy legközelebb ne fájjon | szmo.hu
KÖZÖSSÉG
A Rovatból

Gyakorolja az elesést, hogy legközelebb ne fájjon

Így látja egy autista gimnazista fiú a világot. Boci szerint az élet egy filmforgatás és ő a főszereplő.
Zöldi Blanka cikke az ABCÚG-on - szmo.hu
2015. január 21.



Boci észrevétlenül tanult meg tökéletesen angolul, folyamatosan kacifántos forgatókönyv ötleteken töri a fejét. Viszont az anyukája, Gilla emlékezteti mindig, hogy köszönni kell, ha belép valahova, és csak egy rózsaszín selyemmalaccal tudja megtanulni a kémiát.

Zirctől nem messze, egy eldugott, sötétzöld völgyben fekszik Bakonybél, ahol az egyik falu széli régi parasztházban lakik Botond – ismertebb nevén Boci, egy 15 éves autista fiú. A kapun belépve a család háziállata, egy kicsi disznó fogad az udvaron. Boci anyukáját, Gabriellát nem érdekli, hogy sokan csúnyának tartják ezeket az állatokat, szerinte szépek és okosak. Az övék még pacsit adni is tud.

boci1

boci2

"
Boci nem tud igazán mit kezdeni az élő malaccal. Volt olyan, hogy percekig nézte, aztán csak annyit mondott csodálkozva: ez olyan 3D-snek tűnik.

– meséli Gabriella, miközben az iskolából hazaérkező fiának készíti az ebédet. Nyers zöldségek a tányéron, és egy pohár víz – Boci csak így eszik levest, főzve nem szereti.

Gabriella nyakában saját készítésű, malacos nyaklánc lóg, a pszichológiai szakkönyvektől és Boci kedvenc képregényeitől roskadozó polcokon malacos képek, malacos naptárak vannak, még a tanulásban is egy selyemmalac báb segít. Boci íróasztalát több tucat kerámia malacfigura foglalja el, amelyet a keramikus művész édesanyja készített neki, és minden este órákat játszanak velük.

boci3

“Három éve ugyanúgy állnak az asztalán, szép rendben. Amikor port törlök, Boci mindig rámszól, ha valamelyiket nem a megfelelő helyére teszem vissza” – meséli Gabriella. Amikor Boci betoppan az ajtón, Gabriella figyelmezteti, hogy köszönjön és mutatkozzon be, mielőtt elkezd a képregényekről és a malacairól mesélni – ezek után a fiú gyors mozdulatokkal, szinte levegővétel nélkül sorolja, melyik játékmalaccal mi történt az elmúlt pár évben.

Biztos fertőző

"
Mi azért vállaljuk fel könnyebben ezt az auti dolgot, mert nem fogyatékosságként kezeljük, hanem különlegességként. Persze, van benne egyfajta szociális fogyatékosság, de ha elfogadjuk a furcsaságát, ha segítjük, akkor valóssággal szárnyalni tud a gyerek

– mondja Gabriella, miközben a szekrényből egy kis büszkeség csomagot vesz elő. Oklevelek a minden évben megnyert iskolai olvasási versenyekről, dicséretek az osztály legjobb angolosának, és egy kivágott újságcikk a Veszprémi Színház Twist Olivér musical előadásáról. Bocit is beválogatták gyermekszereplőnek, azóta is jár ének órákra Veszprémbe.

Boci most a színházban is, az iskolában is megtalálta a helyét, de ez nem ment mindig ilyen könnyen. “Amikor általános iskolás volt, a felsőbb évesek nem voltak hajlandóak hozzáérni Boci cuccaihoz. Azt mondták rá, biztos fertőző. Volt, hogy étellel dobálták, rugdosták, a falhoz kenték” – meséli Gabriella. Az anyuka saját készítésű képregényekkel jutalmazta gyermekeit, amelyekben a mindennapok történéseit rajzolta meg vicces formában. Bocinak különösen sokat segített az iskolai nehézségek feldolgozásában, illetve tanulásra ösztönözte az egyre gyarapodó kis mesekönyv, melyben a főszereplők a családtagok: Boci egy kis boci, Gilla (így hívja Boci az anyukáját) egy malac, és szerepelnek még benne Boci testvérei, Zsófi és Csaba, Boci édesapja és nevelőapja, mindannyian állatfiguraként.

boci4

boci11

“Azok a gyerekek, akik bántottak, azok ebben a könyvben a farkasok. Ezen az oldalon az van, hogy mindenki izgul a könyvben, hogy a másik iskolában ne legyenek farkasok. Itt meg éppen beteg vagyok, itt meg apukámhoz megyünk hétvégére, Gilla mindig lerajzolta, mi történt velem” – lapozza végig Boci a könyvet. Gabriella azt is lerajzolta, amikor Boci néptáncolni járt, és sokszor elbotlott a táncórán: akkor az átlagosnál több folt került a bocira.

Költői szabadság

Újabb rajzolt oldalak mindig akkor jártak, ha Boci jó jegyeket hozott haza az iskolából. Azóta már más motiváció is van a tanulásra. Amíg Gabriella esténként a kályhával kellemes melegre fűtött kis szobában kerámia angyalkákat készít (teljes állást nem tud vállalni, a Boci után járó ápolási díjat ezeknek az eladásával egészíti ki), Boci a számítógép előtt ül, és az interneten, a DuoLingo programon tanul németül, angol nyelven. Egy óráért száz forintot kap, amit képregényekre költhet.

“Egy 15 éves gyerek már általában magától is tudja, hogy az iskolában tanulni kell, vele azért minden nap vitatkozni, alkudozni kell. Amit csinál, azt inkább miattam csinálja, őt nem érdekli igazán, hogy jó jegyeket kap-e vagy rosszakat” – mondja Gabriella, de Boci a szavába is vág: “Én hülyeségnek tartom, hogy tanulni kell, én a hasznos tudásnak vagyok a híve.” Boci példaként hozza, hogy mindig angolul nézi a South Parkot, angolul olvassa a filmkritikákat, így abból külön tanulás nélkül is ő az egyik legjobb az osztályban. A matekleckét is meg szokta csinálni – igaz, mindig valamilyen új feladatmegoldási módszert talál ki, és mindig csak reggel hatkor szán rá időt (Gabriellának 1o percenként kell jelentenie a pontos időt, hogy még mennyi van a buszindulásig).

boci6

boci8

"
De mondjuk itt van a nyelvtan, csupa fölösleges szabállyal. Mi értelme van annak, hogy megkülönböztetjük a számneveket a többi szófajtól? Akkor például miért nincsen olyan szófaj, hogy színnevek? Vagy az LY, abban sincsen semmi logika, csak a hagyomány. Ennyi erővel lehetne olyan betű is, hogy SY. Irodalom órán meg a Toldiról kellett fogalmazást írni, én nagyon jót írtam, de csak hármast kaptam rá. Azt mondták, azért, mert nem volt elég tisztelettudó az írás. Na de nem ez lenne a költői szabadság?

– dől a szó Bociból.

Gyakorol, hogy ne fájjon

Boci a zirci III. Béla Gimnázium és Művészeti Szakközépiskola nyelvi előkészítő osztályába jár, ahol az igazgatónő kiemelten fontosnak tartja, hogy a közösség befogadja azt is, aki egy kicsit más, mint a többiek. “Boci már az első napokban felhívta magára a figyelmet. Mindenkinek kellett magáról egy bemutatkozást írnia. Boci egy kitalált történetet készített magáról, mitikus uralkodókról meg papiruszokról volt benne szó. A diákok meg szokták szavazni, hogy kié lett a legjobb bemutatkozás. Boci volt az egyetlen, aki még a felsőbbévesekhez is elment, hogy kampányoljon. Olyan plakátokat ragasztott ki, hogy III. Béla is rám szavaz, szavazz te is!” – meséli az igazgatónő. Máskor azt látta, hogy Boci az iskola udvarán, a betonon többször direkt elesik. Boci azt mondta, ő így gyakorol – hogyha legközelebb megbotlik, ne fájjon neki.

Az élet egy sorozat

A barátai előtt felszabadultan mesél saját magáról: “Ki volt írva az auti Facebook-csoportban, hogy készülne egy anyag erről az Asperger-szindrómáról, ami nekem van. Én amúgy is sokszor gondolom azt, hogy az egész életem egy sorozat, úgyhogy mondtam is a Gillának, hogy én ragaszkodom hozzá, hogy szerepelhessek. Gilla végül belement, szoktam is dicsekedni az osztálytársaimnak, hogy nekem milyen kedves anyukám van.”

Gabriella már megszokta, hogy Bocihoz nagyobb türelem kell, mint egy átlagos gyerekhez, de ez legalább fiatalon tartja őt. “Boci azt szokta mondani, hogy ahogy elnézi, mindenkivel van valami, csak annak még nincsen neve. Nagyon sokat foglalkozunk vele, de ez minket is fiatalon tart. Még mindig minden nap meg kell beszélniük, hogy hogyan kell használni a szappant, hogy ne ázzon el. Háromszázszor is elmondom, és előbb-utóbb menni fog” – mondja Gabriella, mire Boci a szavába vág: már szépen mos kezet, és szépen ágyaz be, egyébként ennél több önállóság egyelőre nem érdekli.

boci9

boci10

boci7

Ugyanakkor Gabriella szerint Boci sok mindenben érettebb a társainál. “Becsületes, őszinte. Jobb lenne a világ, ha több ilyen ember lenne, mint ő. 130-as IQ-ja van, így ez értelmi képességei miatt sok mindent észrevesz: mit várnak el tőle, hogyan kellene viselkednie. De egyszerűen vannak olyan dolgok, amikbe nem akar beilleszkedni, nem akar részt venni.”

Boci sikeres kampányával az osztályuk majdnem megnyerte az év eleji bemutatkozó versenyt, amelyben az lett volna a nyeremény, hogy az ő osztályuk döntheti el, hogy jövőre hogyan szívassák meg az elsősöket a szecskaavatón. Végül másodikak lettek, de már így is elkezdtek ötletelni. “Nekem az volt az ötletem, hogy mondjuk legyen mindenki kedves az elsősökkel. Olyan még úgysem volt egyik évben sem, szerintem elég eredeti lett volna. A többieknek viszont nem nagyon tetszett ez az ötlet” – mondja Boci egy kicsit csalódottan. Azt mondták az osztálytársai, még gondolkodjon, úgyis jó a fantáziája.

A videót Bociról és Gilláról IDE KATTINTVA nézhetitek meg>

Ha tetszett a cikk, oszd meg ismerőseiddel is!


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KÖZÖSSÉG
A Rovatból
Videó: ruandai gyerekek éneklik a KFT Afrika című dalát
A ruandai gyerekek örömmel és elképesztő fantáziával dolgozták fel a KFT dalát. Az egész egy magyar önkéntes ötletéből indult, de ami utána történt, arra senki sem számított.


A KFT legendás slágerét, az Afrikát éneklik magyarul ruandai utcagyerekek egy videón, ami február elején valósággal letarolta a magyar internetet.

A megható produkció mögött azonban egy sokkal mélyebb történet húzódik meg. A Közel Afrikához Alapítvány számolt be arról, hogy

a felvétel ötlete egy magyar önkéntestől, Tóth Szabolcstól származik, aki megmutatta a számot a gyerekeknek. A többi már az övék: maguktól kezdték leszedni a magyar szöveget, majd jöttek az ötletekkel.

Eljátszották a puputevés részt, belevittek akrobatikát, sőt, az elejére egy edényeken dobolt ritmust is rögtönöztek. Minden, ami a videón látható, az ő kezdeményezésük és fantáziájuk eredménye.

A videóban szereplő gyerekeket a Közel Afrikához Alapítvány önkéntesei támogatják, együttműködve a helyi Akagera Good Neighbors szervezettel. A közös zenélés mellett a mindennapokban is segítik őket: korrepetálnak, sportolnak, drámajátékokat játszanak velük. A cél a stabil háttér megteremtése és az iskoláztatás.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KÖZÖSSÉG
A Rovatból
„Tulipán tud kosarat keresni a boltban, felveszi a pénzérmét, illetve megmutatja, hol a kuka, a lift és a hívógomb” – ilyen az élet egy vakvezető kutyával
Kadelka Zsófia mesélt nekünk a látássérülteket érintő tabukról, a hétköznapi kihívásairól és arról is, hogyan lehet jól segíteni egy látássérültnek az utcán. Vakvezető labradorjával olyan erős kapocs tartja össze, hogy szinte érzik egymás rezdüléseit.
Tóth Noémi - szmo.hu
2026. február 13.



Kadelka Zsófi látóként nőtt fel a „boldog tudatlanságban”, és 21 évesen derült ki a betegsége egy szemészettől teljesen független kórházi kivizsgálás alkalmával, de pontos diagnózist csak egy-másfél évvel később kapott. Kiskora óta szemüveges volt, de két éve már azt sem hordja a látásromlás mértéke miatt. A látása ugyanis folyamatosan romlik, és nem tudni pontosan, hogy mennyi ideig fog még látni legalább fényeket és sziluetteket, ahogyan most.

A jelenleg 27 éves budapesti lány a képzőművészeti gimnáziumban szerzett textilműves végzettséget, és jelenleg passzív féléven van az ELTE Szociológia szakán. Aktívan dolgozik: HR területen, megváltozott munkaképességű emberek foglalkoztatásával foglalkozik egy sportáruház központjában, emellett önkéntes a Baráthegyi Vakvezető és Segítőkutya Iskola Alapítványnál. Tulipán, a vakvezető kutyusa hű társa a mindennapokban.

– Mióta van neked ez a tüneményes labrador? Milyen folyamatokon kellett keresztülmenned ahhoz, hogy kaphass egy vakvezető kutyát? Hogyan zajlik egy ilyen jellegű összecsiszolódás a segítő kutyával?

– Tulipánnal három éve alkotunk egy csapatot. A diagnózis után egy rehabilitácós központhoz fordultam, és ők segítettek beadni a kutyaigénylést – nekem ekkor már olyan szinten volt a látásromlásom, hogy igényelhettem kutyát. Egy átfogó kérdőív kitöltése után az alapítvány felvette velem a kapcsolatot. Először ekkor találkoztam Tulipánnal, akit „demo kutyaként”, csak kipróbálásra hoztak nekem. Első látásra szerelem született a találkozóból, és hamar igent mondtunk egymásnak. Ezután egy bentlakásos képzésen vettünk részt, és elkezdtük a közös munkát. Itt megtanultam a kutya irányítását, magát a közlekedést, a kutyaápolást és természetesen már itt elkezdődött a kapcsolódás, ami azóta tovább mélyült. Az igazi összecsiszolódáshoz idő és folyamatos odafigyelés, törődés, néhol hibázás, korrigálás is szükséges. Ez egy hosszabb folyamat. A képzés után hazavittem Tulipánt – pontosabban ő vitt haza engem –, és immár egy csapatként vágtunk neki a mindennapoknak. Heti rendszerességgel jött hozzánk a kiképző, és pár hónap után letettük a közlekedésbiztonsági vizsgát, ami által hivatalosan is elismert páros lettünk.

– Mondasz néhány konkrét példát, hogy miben és hogyan segít téged a kutyád a hétköznapi rutinjaid, életviteled során – a biztonságosabb közlekedésen túl?

– Amellett, hogy Tulipán nagyon jól végzi a munkáját, vannak dolgok, amik nem feltétlenül a közlekedéshez kapcsolódnak. Tuli kiváló tárgyfelvételben, és ez nagyon hasznos látássérültként: nem kell végigtapogatnom a talajt, ha valamit leejtek.

Tulipán nagyon szolgálatkész és legtöbbször magától a kezembe adja az elejtett tárgyat. Igen, pénzérmét is fel tud venni, és nem, nem nyeli le! A vakvezetőkutyák tudása nagyon összetett, és túlmutat a szoros értelemben vett közlekedésen.

Az alapvető fegyelem az alap, tudnak tárgyat felvenni. Tulipán tud kosarat keresni a boltban, illetve kukát is, ha szükséges, sőt, a liftet, illetve a hívógombot is megmutatja, hogy csak pár készséget említsek. Ha viszont félreteszem, hogy ő szolgálati kutya, egy olyan hű társ is, aki ott van velem a legnehezebb pillanatokban is. Ugyan nem tud beszélni, de olyan kifejező módon tudja elmondani, amit szeretne, hogy meg sem lepődnék, ha megszólalna. Olyan erős kapocs tart össze minket, hogy szinte érezzük egymás rezdüléseit – ehhez nincs szükség látásra.

– A sportáruház, ahol dolgozol, évente céges sportnapot tart, amelyen a közösségimédia-oldalad egyik posztja alapján ti is részt szoktatok venni. Milyen tapasztalataid vannak a munkahelyi közegben – az elfogadást és empátiát tekintve –, és mi az, ami a legnagyobb nehézséget jelenti számodra a munkavégzésed kapcsán?

– A diagnózisomat nem sokkal a Decathlon előtt kaptam, így ez volt az első munkahelyem, ahol el tudtam mondani, hogy mit, illetve mit nem tudok nyújtani, és hogy mire számíthatnak az állapotommal kapcsolatban. Ez a cég lehetőséget biztosított arra, hogy megmutassam, így is lehet.

Jelenleg a HR csapatban a megváltozott munkaképességű kollégákkal foglalkozom. A munkámban és azon kívül is fontos számomra ez a terület, érintettként pedig egy más perspektívát tudok behozni a munkába, képviselve a megváltozott munkaképességű kollégáimat. Ez nagy felelősség: nemcsak munkahelyi, hanem emberi oldalról is. Igyekszem a legjobbat kihozni a munkámból. Az emberi kapcsolódás, az általad is említett elfogadás és empátia fontos részét képezik a mindennapoknak. Tulipán érkezését az első perctől kezdve támogatták, és mindig jó hangulatban telnek az irodai napok. Szívesen veszek részt az éves Cégolimpiákon: Tulipánt és engem is feltölt, mind fizikálisan, mind mentálisan.

A legnagyobb nehézség nem feltétlenül csak a munkámat érinti. A világunk 85-90%-ban vizualitásra épül. Mivel az én látásom progresszív, az agyam folyamatosan gyűjti a beérkező információkat, ingereket, hogy a látásom által kiesett űrt betöltse. Ez rengeteg energiaigénnyel, folyamatos koncentrációval jár – egy mások számára mindennapi, egyszerű szituációban is. A mindennapokban teljesíteni, a magamtól elvárt színvonalat hozni sokszor kimerítő. Ez nem panasz, hanem tény. Olyan tabu, amiről többet kellene beszélnünk látássérültek esetében.

– Megesett velem, hogy át akartam segíteni egy fehér botos férfit az utcán, de ő hevesen ellenkezett, amikor megszólítás után belékaroltam. Sokszor előfordul, hogy az emberek jószándékból, akaratlanul is rosszat tesznek, vagy tudatlanságból rosszul segítenek másokon. Tudnál pár tanácsot adni, hogy hogyan lehet egy látássérültnek jól segíteni?

– Kicsit elmosolyodtam a kérdésen, mivel engem is kísértek már át zebrán és segítettek fel úgy metróra, hogy én nem akartam. Sokszor történik ilyen, de ki kell hangosítanom, hogy a szándék mindig jó, a segíteni akarásból ered, ami abszolút értékelendő. A legfontosabb a két utolsó szavad – jól segíteni.

Ha azt látod, hogy tanácstalan egy látássérült, akkor lépj oda hozzá, tedd a vállára a kezed és jól érthetően mondd azt, hogy „Szia! Szükséged van segítségre?”. Ha a válasz „köszönöm, nem!”, akkor bízz meg a látássérültben: lehet, hogy minden nap ezen az útvonalon jár, ismeri az adott zebrát. Ilyenkor fontos, hogy aki segítséget nyújt, az ne akarjon mindenáron segíteni. Látóként ijesztő lehet elképzelni, hogy hogyan lehet egy bottal biztonságosan eljutni A-ból B-be, viszont nekünk ez a közegünk, sok teendőt rutinból csinálunk.

Ha viszont a válasz igen, akkor ne fogjuk meg és húzzuk magunkkal a feltételezett cél felé. A legjobb, ha felteszed a második legfontosabb kérdést: „Hogyan segíthetek?”. Zebránál sokszor az is elég, ha szólsz, hogy mikor vált zöldre a lámpa, de ha tényleges kísérésre van szükség, akkor ajánld fel a könyököd, vagy a vállad, így a látássérült egy lépéssel mögötted le tudja követni a mozgásodat. Pro tipp: ha segítesz megtalálni a könyököd, egyikünk sem kerül kellemetlen helyzetbe, ha véletlenül rossz helyre nyúlok.

Több ember mondta már nekem, hogy inkább nem megy oda segíteni, mert kapott már nem kellemes elutasítást. A megnyilvánulásnak lehetnek különböző okai, hiszen mi is ugyanolyan emberek vagyunk, mint bárki más, csak rosszabbul látunk. Személy szerint azt gondolom, hogy nekünk, látássérülteknek hatalmas felelősségünk van a saját megítélésünkben. Azt gondolom, hogy a látássérülés nem lehet hivatkozási alap a goromba viselkedésre. És emiatt sokszor egy tapasztalat után minden látássérültet egy dobozba tesznek és nem individuumként kezelnek.

Személy szerint mindenkit arra bátorítok, hogy ne féljen odalépni és segíteni, még akkor sem, ha kiderül, hogy épp nincs rá szükség – lehet, hogy legközelebb pont rád várt az illető, és még beszélgethettek is egy jót, mire a célhoz értek.

– Volt olyan alkalom, amikor megpróbáltak átverni a fizikai hátrányodat kihasználva?

– Átverni nem próbáltak, viszont sokszor tapasztalom, hogy a látásom miatt értelmileg visszamaradottként, vagy gyerekként kezelnek. Volt, hogy összefutottunk az utcán egy ismerősömmel, és az illető édesanyámtól kérdezte meg sajnálkozva, hogy én hogy vagyok, miközben szemtől szemben álltunk egymással. Ügyintézésnél is volt már, hogy a pult másik oldalán lassan, tagoltan kezdtek beszélni hozzám. A látássérülés rengeteg kérdést felvet, sok félelmet és fura reakciót válthat ki a másikból. Ez mind eloszlatható kérdezéssel, és így könnyebben elkerülhetjük a kellemetlen helyzeteket.

Atrocitás többször ért már utcán, tettek megjegyzést a testemre, csaptak már a fenekemre. Ez alapvetően is nagyon megalázó és kiszolgáltatott helyzet, ami látássérüléstől függetlenül elfogadhatatlan. Ez az én helyzetemben egy másik szint, ugyanis én nem tudom szembesíteni az illetőt, elrohanni sem tudok, jóval kisebb az eszköztáram a megoldásra. Volt, hogy kétes alakok megkérdezték, hogy megvédene-e a kutyám, ha megtámadnának. Szerencsére erre nem került sor, de egy ilyen kérdéstől szerintem bárki gyomra összerándulna.

– És melyik volt a legemlékezetesebb eset, amikor meghatódtál valaki segítőkészségén, kedvességén?

– Az emberek nagyon segítőkészek és sokszor felvillanyozzák a napom. Talán azt is mondhatom, hogy a látássérülésem valamelyest visszaadta az emberekbe vetett hitem. Egy alkalommal édesanyámra vártam fél órát egy aluljáróban, mert késett a vonata, és ez idő alatt kilenc ember jött oda, hogy tud-e segíteni. Kétségkívül ez volt az egyik olyan alkalom, ami megmelengette a szívem. Erről egy poszt is született, ugyanis jó emberek márpedig léteznek!


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KÖZÖSSÉG
A Rovatból
„Az egyik ujj előkerült!” – hatalmas a boldogság Tatabányán, de a turul megmentése még nem teljes
A Vérteserdő Zrt. tegnap a Facebookon erősítette meg, hogy a nyilvános felhívásuk sikeres volt, és meglett az emlékmű egyik hiányzó darabja. A másik ujjért továbbra is családi vacsora a jutalom.


Közösségi felhívás hozott fordulatot Magyarország egyik legmonumentálisabb szobrának ügyében.

Tegnap a Vérteserdő Zrt. bejelentette, hogy a hetek óta keresett két turullábujj közül az egyik megkerült, a másik darab felkutatására indított felhívást pedig február végéig meghosszabbították.

A kezelő cég a Facebookon közölte a hírt. „Örömmel tájékoztatjuk a közvéleményt, hogy a felhívás eredményre vezetett: az egyik ujj előkerült!” – írták a bejegyzésben, majd hozzátették: „Bízunk benne, hogy a másik ujj is valahol épségben megvan, és a felújítás során visszakerülhet az eredeti helyére.”

Az ügy január közepén indult, amikor a szobor teljes körű felújítását előkészítő szakemberek észrevették, hogy az emlékmű jobb lábáról két ujj hiányzik.

A Vérteserdő Zrt. a nyilvánossághoz fordult, mivel feltételezték, hogy a vélhetően régóta hiányzó darabokat valaki megőrizhette.

A nyomravezetőnek vagy a becsületes megtalálónak egy családi vacsorát ajánlottak fel a gánt-kőhányáspusztai Esterházy Fogadóban, a bejelentéseket pedig több csatornán is fogadják.

A cég a sikeres megtalálás után is fenntartja az ajánlatot a második darabra: „Ezúton a keresési felhívást február végéig meghosszabbítjuk: kérjük, hogy aki tud a másik ujj létezéséről, jelezze azt társaságunk felé” – írták a posztban.

Az eredeti darab előkerülése restaurátori szempontból kiemelten fontos, mivel a szakemberek célja az emlékművet az eredeti elemek felhasználásával helyreállítani.

Egy ilyen lelet megkönnyíti a hiteles rekonstrukciót, mert nem kell az anyagot és a több mint százéves patinát mesterségesen reprodukálni.

A tatabányai Turul Európa legnagyobb madárszobraként is ismert, így a legapróbb részletek hitelessége is lényeges.

A háttérben egy tavaly augusztusban bejelentett műemléki projekt áll. A Vérteserdő Zrt. az Agrárminisztérium támogatásával 83 millió forintból végzi el a teljes körű felújítást, amelynek célja az 1907-ben készült alkotás hosszú távú megőrzése.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KÖZÖSSÉG
A Rovatból
Évtizedek után egy régi levél segítségével találta meg svéd és norvég rokonait a gödi Topház egykori lakója
A lebénult férfi családi kapcsolatai a szülei halálával teljesen megszakadtak. Gondozója egy véletlenül megtalált boríték alapján írt a rokonoknak, akik azonnal válaszoltak. A gödi Topház intézményével kapcsolatban 2017 tavaszán kerültek nyilvánosságra súlyos visszaélések és embertelen körülmények, a botrányt civil jogvédők robbantották ki.


A Magyar Máltai Szeretetszolgálat egy Facebook-posztban számolt be arról, hogy egy egykori intézeti lakó, Raymund újra kapcsolatba került a családjával. A bejegyzés szerint Raymi „majdnem 40 évig élt intézetben”. Azt írják, a férfi gyermekkorát a családja körében töltötte, de 1979-ben, 14 éves korában a szüleinek be kellett adnia őt a halmozottan sérült gyerekeket gondozó gödi Topházba.

A poszt szerint az intézményt az államtól 2018-ban vették át. A Szeretetszolgálat állítása szerint a valaha kerekesszékkel közlekedő Raymi addigra már ágyhoz kötött beteg volt, mivel egy baleset miatt mind a négy végtagja lebénult.

A szervezet szerint az egykor szebb napokat látott, de 2018-ra már erősen leromlott állapotú, korszerűtlen intézetet végleg bezárták, és a közel 200 lakóját kis létszámú, családias környezetben helyezték el. Raymit tizenegy társával együtt egy frissen felújított veresegyházi családi házba költöztették. A poszt úgy fogalmaz, a körülmények ellenére Raymi időnként szomorú volt, mert a családi kapcsolatai idős szülei halála után megszakadtak. A hiányt egy svéd zászlóval díszített pólóval igyekezett pótolni, mert úgy tudta, vannak rokonai Svédországban.

A bejegyzés szerint a sejtése beigazolódott.

„Igaza volt. Kollégáink a régi intézmény felszámolásakor találtak az irattárban egy Rayminak címzett levelet, amelyet valaha Oslóban adtak fel. Talán most is ott élnek még azon a címen hozzátartozói? Raymi gondozója írt pár sort arról, hogy a férfi új helyre költözött, egy róla készült fotóval együtt borítékba tette, és postára adta”

– idézik fel a posztban.

„Pár hét múlva csoda történt. Rayminak levele érkezett, ráadásul nem is egy, hanem mindjárt kettő: az egyik Svédországból, a másik Norvégiából! Az unokatestvérei írtak kedves üzenetet neki, lerajzolták az egész családfát, és küldtek magukról sok-sok fényképet is, a hátukra gyöngybetűkkel ráírva, hogy hol készült, és kiket ábrázol. Raymi boldogsága határtalan volt” – áll a Magyar Máltai Szeretetszolgálat bejegyzésében.

A poszt azzal zárul, hogy a rokonok azóta is tartják a kapcsolatot a férfival.

„A svéd és norvég rokonok azóta is tartják vele a kapcsolatot, születésnapjára zenélő, világító üdvözlőlapot és egy doboz csokit, Valentin-napra pedig szívecskés képeslapot küldtek neki. Ezeket a kincseket Raymi az ágya melletti polcon tartja, hogy bármikor nézegethesse őket, amikor csak kedve tartja. A tervek szerint a családja nyáron személyesen is meglátogatja majd. A találkozás örömére a kollégáink már tervezik a bográcsos kerti partit, hogy a svéd és norvég rokonok megtudják, milyen az igazi magyar gulyás.”

A gödi Topház intézményével kapcsolatban 2017 tavaszán kerültek nyilvánosságra súlyos visszaélések és embertelen körülmények, a botrányt civil jogvédők robbantották ki. A Magyar Máltai Szeretetszolgálat 2018 nyarán vette át a fenntartói feladatokat, és megkezdte a nagy intézmény kiváltását kis létszámú, közösségi alapú lakhatás irányába. A folyamat részeként 2024 szeptemberében új lakóépületeket adtak át Gödön, amivel az egykori Topház épületének kiürítése lezárult, 2025 júniusában pedig a komplexum új nappali ellátó épülete is megnyílt.

Az átalakítás során az MMSZ több családi házat vásárolt és újított fel Gödön, Erdőkertesen, Veresegyházon és Őrbottyánon, ahol 8–12 fős lakóközösségek élnek 24 órás szakmai jelenlét mellett. A költözések előtt hónapokig készítették fel a lakókat, akiknek lehetőségük volt megismerkedni jövőbeli otthonukkal. A Gödről kivált lakók egy része ma a 2022-ben létrehozott támogatott lakhatás hálózatában él, amely 56 férőhelyen, több házban biztosít személyre szabott ellátást súlyosan, illetve középsúlyosan fogyatékos embereknek.


Link másolása
KÖVESS MINKET: