Osvárt Andreának is bekötötték a szemét a Fehér bot napján

Reggel elkezdeni a napot, fogat mosni, fésülködni, felöltözni, aztán reggelit készíteni - nem egy nagy dolog. Gondolkodás nélkül rávágja az ember, hogy ez csukott szemmel is megy. Hogy ez mennyire nem így van, csak akkor derül ki, ha tényleg csukott szemmel próbálja megtalálni a megfelelő cipőt vagy felsőt, vagy megkenni egy vajas kenyeret.

A Láthatatlan Kiállítás és a Bízz Vakon Egyesület rendezvényén a Fehér bot napja alkalmából nem csak olyan hírességek kísérelték meg mindezt bekötött szemmel egy forgalmas bevásárlóközpontban, mint Osvárt Andrea, Farkas Franciska vagy Dallos Bogi, de az egyszerű járókelők is többen próbálkoztak - sőt, mi is végigpróbáltuk az összes "pályát".

Melyik a férfi és melyik a női kozmetikum?

Az első feladat az volt, hogy a "versenyző" bekötött szemmel próbálja szétválogatni a különféle piperecuccok közül, melyik a férfi és melyik a női kozmetikum. Első hallásra nem tűnik nehéznek, de amikor az ember csak a tapintására hagyatkozhat, akkor sokszor még azonosítani is nehéz az adott tárgyat - nemhogy azt kitalálni, hogy férfiaknak vagy nőknek készítették. Ehhez képest Dallos Bogi egész jó arányban ismerte fel a különféle kencéket és krémeket, a tetejüket lecsavarva pedig már az sem volt lehetetlen, hogy eldöntse, melyik nemhez tartozik az adott készítmény.

Dallos Bogi az első asztalnál

Egy kis sikerélmény

Osvárt Andrea a ruhásszekrény előtt

A következő feladat egy komplett "szerelés" összeállítása volt a helyszínen található gardróbszekrény kínálatából. Természetesen bekötött szemmel nem csak azt lehetetlen meghatározni, hogy színben megy-e egymáshoz az adott felső és mondjuk nadrág, de arra sem mindig egyszerű rájönni, hogy egyáltalán milyen ruhadarabot tart a kezében az ember. Osvárt Andi ennek ellenére - bár érthetően sokat bizonytalankodott közben -, végül egy olyan öltözéket állított össze a kínálatból, amelynek kifejezetten illetek egymáshoz az egyes elemei. Még ő is meglepődött, milyen jól ment egymáshoz a kiválasztott csizma és táska, amikor levette a szemét eltakaró maszkot.

A legnehezebb talán a harmadik feladat volt. Ennél az asztalnál egy reggeli szendvicset kellett elkészíteni, amit egy uzsonnás dobozba kellett betennie a látásától ideiglenesen megfosztott próbálkozónak. Farkas Franciska kissé bátortalanul fogott hozzá a szendvicskészítéshez, de aztán egyre magabiztosabbá vált. A kenyér megkenése nem volt könnyű a számára, de a szalámit és a zöldségeket is a körülményekhez képest magabiztosan pakolta a szendvicsbe. Időként bele is kóstolt abba, amit éppen a szendvicsbe rakott. A végén azután nevetve nézte meg, mi sült ki az egészből. A feladatot nehezítette, hogy az asztalra sok olyan élelmiszer és tárgy - száraztészta, karfiol, törlőkendő - is ki volt téve, aminek semmi köze nem volt egy reggelihez.

Farkas Franciska beleadott apait-anyait a szendvicskészítésbe

Az ember azt használja, amije van

Bekötött szemmel szendvicset csinálni embert próbáló feladat

"Végül is ehető..."

A legutolsó próbatételt a botorkáló névre keresztelt akadálypálya jelentette. Ez egy sötét színű, alacsony palánkok által határolt "minilabirintus", amelyen természetesen szintén bekötött szemmel, egy fehér bot segítségével kellett végighaladni. Ezt mindenki sikerrel teljesítette, és - bár sétagaloppnak nem nevezhető -, azért a látatlanban összerakott szendvics elkészítésénél könnyebbnek tűnt.

Osvárt Andrea fehér bottal botorkál:

Franciska a botorkálóban

A csoportkép természetesen nem maradhat el ilyen illusztris vendégek esetében

Lebontani a falat látássérültek és látók között

A Földön minden ötödik percben megvakul egy felnőtt, és minden percben egy gyermek – ha ez ugyanilyen ütemben folytatódik, akkor a vakok száma a WHO becslései szerint 2020-ban elérheti a 75 milliót.

Magyarországon közel 33 ezer vak ember él az, a látássérültek száma pedig meghaladja a 218 ezret. 

"A Fehér Bot Napja egy platformot teremt arra, hogy megkezdődjön a párbeszéd a látássérültek és látó emberek között. Reméljük, lebonthatjuk a képzeletbeli falat a látássérültek és a látók között" - mondta Balogh Anikó, a Bízz Vakon Egyesület elnöke.

Faragó Éva

"A látássérültek és a vakok között sokan vannak, akiknek van munkájuk, nyelveket beszélnek - nekem személy szerint van olyan látássérült ismerősöm, aki 6-7 nyelvet beszél" - mondta Faragó Éva, a Láthatatlan kiállítás munkatársa. De sokszor még az állásinterjúig sem jutnak el, mert

a leendő munkaadójuk el sem tudja képzelni, hogy ők is meg tudnak írni hibátlanul egy e-mailt vagy képesek táblázatokat kezelni. Márpedig erre ma már gond nélkül képesek, hiszen olyan beszélő programok állnak rendelkezésre, amelyek minden leütött betűt hangosan kiejtenek, és utána a kész szöveget is visszaolvassák. Így anélkül is lehetséges egy tökéletes levél megírása, hogy az ember látná a betűket.

"De például ugyanúgy használják az érintőképernyős okostelefont is, ahogyan mi - és ettől nekem is leesik az állam, és nem is igazán tudom megérteni, hogyan képesek rá - pedig így van" - teszi hozzá Éva. "Igaz, hogy ehhez is van egy beszélő program, de én még azzal sem tudnám használni ezeket úgy, hogy nem látok. Szóval

sokkal több mindenre képesek, mint azt mi, látók, el tudjuk képzelni."

A legnehezebb a kiszolgáltatottság, a legnagyobb ellenség a hó

Csökkent látóként, vakként vajon mi lehet a legnehezebb az ember életében? Erre Rozi és Mihály is azt válaszolja, hogy a kiszolgáltatottság, a függés. Rozi és Mihály egy házibuliban találkozott először, rossz vicc lenne azt írni az ő esetükben, hogy szerelem volt első látásra, hiszen Rozi teljesen vak, Mihály pedig csak foltokat, nagyon elmosódott kontúrokat lát.

Rozi és Mihály - Fotó: Pokorny Szilárd

De mit is jelent az említett kiszolgáltatottság?

- magyarázza Mihály. "Mindig kell egy olyan ember, aki ráér, és akit le tudsz akasztani a szögről, hogy kísérjen el."

"Ezt sokkal nehezebben élik meg azok, akik - mint mi is - nem vakon születtek, vagyis megtapasztalták, milyen egyedül intézni az ügyeiket, és ehhez képest most úgy érzik, hogy elveszítették az önállóságukat" - teszi hozzá Rozi. Egy másik példa az ügyintézés: az ablak vagy az íróasztal másik oldalán ülő ügyintézők közül sokan hajlamosak arra, hogyha a vak ember egy látóval megy a bankba, a szolgáltatóhoz vagy a hivatalba, akkor - bár a vak emberről van szó - ő folyamatosan a látóhoz beszél, akivel a szemkontaktust tartja.

Fotó: Láthatatlan Kiállítás / archív

De Rozi és Mihály szerint ide sorolható a munkaadók egy része is, akik - ahogyan azt már Faragó Éva is mondta - eleve nem nézik ki egy vak emberből, hogy képes ellátni az adott feladatot. Így a dolog addig sem jut el, hogy egy lehetőséget adnának nekik, amin pedig kiderülhetne, hogy képesek elvégezni az adott munkát. Bár azt is hozzá kell tenni, hogy a jég lassan megtörni látszik, és egyre több multinál vesznek fel vak és látássérült embereket, általában az IT területére. Mihály szerint szerényebb mértékben, de a kis- és középvállalatoknál is egyre javul a helyzet.

Mihály beszédet mond

Talán meglepő, de egy látássérült ember egyik legnagyobb ellensége az utcán az eső. Esőben ugyanis minden zaj a sokszorosára erősödik, nehéz belőni, mi merről jön, és ez bizony alaposan megnehezíti a tájékozódást valakinek, aki nagy részben a hallására támaszkodik. Ha lehet, még ennél is nagyobb megpróbáltatás elé állítja őket a hó. Már egy néhány centis hóréteg is tökéletesen elfed minden tájékozódási pontot, és a bottal való tájékozódást is gyakorlatilag lehetetlenné teszi. Hiszen mindenütt ugyanaz a vattaszerű puhaság van... Ráadásul, ha ez nem lenne elég, a hó - az esővel épp ellentétesen - tökéletesen elfojtja a zajokat, neszeket, így a fülére sem hallgathat az ember, aki meg van fosztva a látásától.

Soha ne fogd meg egy vak embernek azt a kezét, amiben a fehér bot van

És mit tegyünk, mit tehetünk mi, látók, ha találkozunk egy vak emberrel, például az utcán? "Mindenképpen merjetek odajönni, és megkérdezni, hogy tudtok-e valamit segíteni" - mondja Rozi. "Még akkor is, ha elsőre úgy tűnik, hogy az illető magabiztosan közlekedik. Lehet, hogy így van, és akkor megköszöni a segítséget, de nem veszi igénybe. De lehet, hogy a magabiztosság csak a látszat, és nagyon is szüksége van a segítségre, amit el is fogad" - teszi hozzá Rozi.

"Ha valaki segíteni szeretne egy vak embernek, és az jobbkezes, akkor a baljára álljon. És ne ő próbálja megfogni a vak embert, belékarolni, hanem hagyja, hogy az kapaszkodhasson, karolhasson belé. A legnagyobb hiba a botnak, illetve a botot tartó kéznek a megragadása" - magyarázza Mihály. Ugyanis, mint mondja,

egy látássérült embernek a botja a "meghosszabbított szeme".

Zárásként én is kipróbáltam, milyen bekötött szemmel kitalálni, melyik kozmetikum micsoda. Bár néhány dolog egyértelmű volt, a legtöbbet nem tudtam beazonosítani. Ha nem lett volna ott egy segítőkész lány, nagyon el lettem volna veszve - de így is eléggé el voltam... A ruhák kiválogatása sem volt egy diadalmenet, minden eddiginél világosabbá vált a számomra, mit jelent az, hogy sötétben tapogatózik valaki. A szendvics elkészítése volt a legnehezebb. A kenyeret, vajat, szalámit, paprikát és az uborkát még csak-csak sikerült megtalálnom, de amit letettem, azt újra megtalálni már egyáltalán nem volt egyszerű. Borzasztó ügyetlennek és elesettnek éreztem magam, és fogalmam sem volt, hogy a szendvics, amit készítek, hogy fog kinézni. Megváltásnak tűnt levenni a szememet takaró eszközt, és újra körbepillantani.

Ez az egész csak egy minimális ízelítő volt abból, amit a vak emberek nap mint nap átélnek, mégis nagyon elgondolkodtatott. Pedig ez semmi ahhoz a háromnegyed órához képest, amit az ember a Láthatatlan Kiállítást végigbotorkálva átél. Mihály és Rozi mesélte, hogy egyszer vezettek egy csoportot a kiállításon, amelybe bekerült egy közel kétméteres, langaléta srác, akit Tamásnak hívtak. Tamás elég depressziósnak tűnt, mielőtt végigjárta a kiállítást, és sokat panaszkodott, sorolta a nehézségeit és a problémákat, vég nélkül. Aztán, amikor háromnegyed órával később kijött a Kiállításról, csak annyit mondott: "Nekem nincs is problémám."