KULT
A Rovatból

„Ezekre a minőségi sorozatokra az ember Magyarországon nem mondhat nemet” – Interjú Lengyel Tamással

Lengyel Tamás jelenleg a képernyőn egyik legfoglalkoztatottabb színész. A nemrég indult RTL+ streamingszolgáltató három nagy produkciójában is szerepel. Ezekről, szakmáról és társadalmi kiállásról is kérdeztük.


Lengyel Tamás megcsinálta az RTL-es „Grand Slamet”, vagyis a debütáló RTL+ streamingszolgáltató mindhárom induló sorozatában fontos szerepet kapott. A Nagy Fehér Főnökben a gyűlölködő és rasszista, de különféle kisebbségekkel körbevett Csikós Nándit, a Ki vagy te című produkcióban pedig egy verbálisan abuzáló, hideg „szektavezér”-szerű fotómestert alakít. De jutott egy hálás szerep neki A Király című Zámbó Jimmy-életrajzi sorozatban is. Ezekről a munkákról, a magyar sorozatok helyzetéről és társadalmi szerepvállalásairól is beszélgettünk vele.

– Ha a Munkaügyeket, a Válótársakat, A mi kis falunkat, A Nagy Fehér Főnököt, A Ki vagy te-t említjük, és hozzátesszük még a TikTokot, az „alternatív” kormányinfókat, közéleti megnyilvánulásaidat – színházi munkáidról nem is beszélve –, az embernek az az érzése, hogy az országban nem nagyon van olyan – kortól, társadalmi helyzettől, érdeklődéstől függetlenül –, aki ne ismerné Lengyel Tamást...

– Azért ez nem így van. Úgy tűnik, van egy közönség, akinek van fogadókészsége rám, tudják, ki Lengyel Tamás, mit csinál, és ezt követik, akár még tetszik is nekik. De most is BKV-val jöttem; az a fajta ismertség, amit mondtál, kicsit azt feltételezi, hogy nem tudok végigmenni az utcán sem... Múltkor bementem a benzinkútra, és azt mondta a pénztáros a pultnál, hogy „Téged valahonnan ismerlek”. Egy szélesebb rétegnek így vagyok ismerősebb. Számomra fontosabb, hogy most már lehetőségem van azokat a dolgokat csinálni, amik szórakoztatnak, és amikről azt gondolom, jól sikerülhetnek.

– A sok új, most bemutatott produkcióból kiindulva volt egy igen elfoglalt egy-másfél éved...

– Jellemzően annyira szerencsés vagyok, hogy 2014 óta, amikor a Válótársak első évada kijött, elég sűrű napjaim vannak. Persze ez kulminálódott az elmúlt időszakban. Kicsit mintha ez bizonyítaná, hogy élek. Sok minden felkelti az érdeklődésemet, nehezen mondok nemet, és néha én is egyszer csak úgy észreveszem, hogy minden napom munkával telik. De egy Jimmy-sorozatra, egy Nagy Fehér Főnökre, A mi kis falunkra, vagy egy Válótársakra Magyarországon az ember nem mondhat nemet. Főleg azért, mert ezek mind minőségi sorozatok. És van egy kis félelmem is, hogy ha az ember nincs ott a munka közelében minden pillanatban, amikor lehetősége van, előfordulhat, hogy előbb-utóbb elvesznek a lehetőségek is.

– Azt azért jól gondolom, hogy nem teljes az átfedés a sorozataid nézőközönsége között? Az újabbaknál ráadásul a platform is meghatározó lehet.

– Persze! A Ki vagy te a fiatal felnőtteket szólítja meg, mintákat és ellenpéldákat szolgáltat. És A Nagy Fehér Főnökkel és A Királlyal együtt azt a minőségi sorozatgyártást célozzák be, ami egy kicsit a környezet elvárása is, amióta be van csatornázva hazánkba is a Disney, a Netflix vagy az HBO Max. A magyar kereskedelmi csatornák nem tudnak olyan büdzséből sorozatokat létrehozni, mint a nagy streaminszolgáltatók, mégis a néző elvárása az, hogy úgy működjenek, úgy meséljenek történeteket és olyan látványuk legyen, mint a „nagyoknak”. Korábban még sok minden elfért az otthoni – akkor még kizárólag hagyományos tévés – palettán. Úgy érzem, ma a versenybe már kizárólag úgy lehet beszállni, ha minőségi tartalmat gyártasz. Ma már egyre kevesebben tévéznek lineárisan, folyamatosan nő az on demand tartalomfogyasztás, ezért állandóan meg kell küzdeni a nézők figyelméért. Ezeket a produkciókat mind ilyen irányú, nagyon pozitív törekvéseknek látom.

– Egyszer úgy nyilatkoztál A mi kis falunk és Gyuri szerepe kapcsán, hogy amikor ott feltetted a bajuszt és a melegítőt, az számodra a szabadság földje volt. Minden, amit benned a kontroll visszafog, az Gyuriban nincs meg. Mi a helyzet A Nagy Fehér Főnök főszereplőjével? Nála hogyan alakult át Lengyel Tamás Csikós Nándivá, és milyen szerepe van az életedben?

– Ő egy elég kirekesztő pasi, szélsőséges nézetekkel – itt tehát pont az ellenkezője érvényesül. Azokat a mondatokat, amiket Csikós mond, nagyon nem esett jól kimondani, sőt bizonyos helyzetekben kifejezetten rémisztő is volt. Inkább szemérem, az egyet nem értésből fakadó gátlás volt bennem, amit le kellett küzdenem ahhoz, hogy annyira szélsőségesen tudjak fogalmazni, ahogy Nándi teszi.

Mert szemérmesen nem lehetett volna cigányozni vagy buzizni, úgy nem lett volna hiteles a karakter. És főleg: úgy nem jött volna létre az az ív, ami a karakter fejlődését a későbbiekben jellemzi, és ami tulajdonképpen egy feladata ennek a sorozatnak.

A castingra csak egy kis részét kaptam meg a figurának, pont a legszókimondóbbakat. Én pedig fel is hívtam a casting directort, hogy ez mégis mi?! Akkor meséltek a figuráról, és később persze megkaptam a könyvet – az megnyugtató volt, mikor az egész figura és a történet fejlődési ívét láttam. Egyébként ezért is tartom nagyon jónak a sorozatot, mert nem didaktikusan változnak a szereplők, hanem lassan és kis mértékben, a megváltozott viszonyok alapján. Ezért nagyon furmányos is a mondanivaló. Mert aki elkezd jönni a Nándival, és azt mondja, hogy végre van egy karakter a magyar médiában, aki vállalja a véleményét és ki meri mondani az általa valósnak vélt igazságokat és problémákat, az esetleg szembesül azzal, amivel majd Nándi is. Vannak olyan fordulatok a sorozatban, amik nem csak azoknak meglepőek, akik esetleg előítéletekkel ülnek le megnézni.

– Az első részekben Nándi nagyon sok durva dolgot mond, nyelvileg nem finomkodva, nem hogy nem „píszí”, de kifejezetten sértő módon. Ezt honnan tudtad előszedni magadból? A te gondolkodásmódod, véleményed finoman szólva nem ez. Le kellett ásnod kommentszekciók legmélyére, vagy elég volt csak a mindennapok valóságában élni?

— Ahhoz, hogy el tudj játszani egy gyilkost, nem kell embert ölnöd. Nándinak rossz gyerekkora volt, rossz volt a viszonya az apjával, ő maga pedig egy eléggé elkeseredett, céltalan csávó, akinek nincs más öröme az életében, mint a kocsmában piálni a haverjaival, és a Tippmixet írogatni. Minden ember sokszor volt már dühös és elkeseredett, velem is előfordul, hogy elsőre mondjuk mást hibáztatok a dolgokért. Ezeket az indulatokat, általános emlékeket kell megkeresni, és rá lehet fűzni Nándi karakterét.

– Ezzel szemben ott van Brian Fox a Ki vagy te című sorozatból. Míg Nándi egy összetett, drámai és egyben kicsit komikus karakter, addig Brian egy kifejezetten abuzív személyiség, verbálisan bántja, sőt megalázza a körülötte lévő fiatalokat. Milyen érzés volt egy olyan embert játszanod, amilyennel bevallottan, korábbi elmondásaidból tudhatóan találkoztál már pályafutásod során?

– Brian Fox tele van titokkal, terhekkel, ami miatt ilyen ember lett.

Ettől a lehetőségtől azt reméltem, hogy mások is megismerhetik azt a nyelvi és magatartásbeli terrort, aminek az elszenvedője volt sok ember a Vígszínházban.

Azt gondoltam, ha hitelesen el tudom játszani, akkor ebben felismerhető lesz az, amiről 71 ember beszélt az elmúlt három évben. Örültem, hogy én lehettem, aki erről mesélhetett. Remélem, ez a sorozat feszes, gyors tempója mellett is átjött.

– Ez a feszesebb tempó, a kész sorozaton is érezhető pörgés jobban testhez állt a fiatalabb generáció színészeinek, mint neked?

– Ez attól függ, ki honnan érkezett. Aki egy napi sorozatból jött, annak ez a tempó valószínűleg megfelelő volt. Én a pályafutásomat egy olyan ellentmondással kezdtem, hogy egyszerre voltam a Radnótiban és a Jóban rosszban-ban, vagyis egy művészszínházban és egy napi szappanoperában. Utóbbiban nagyjából ez volt a tempó, ha onnan kerültem volna ide, akkor a Ki vagy te gyors tempójában semmi meglepő nem lett volna. A heti sorozat és a film világából kicsit vissza kellett szoknom. Voltak ugyanakkor a szereplőgárdában, akiknek ez volt az első vagy a második forgatásuk, nekik talán nem volt olyan meglepő ezzel lépést tartani.

– A most látható, fajsúlyosabb drámák (A Király, Ki vagy te) és egy szintén komolyabb témát érintő dramedy (A Nagy Fehér Főnök) mellett ott vannak a tematikában nem feltétlenül lazább, de formailag sokkal könnyedebb és viccesebb kormányinfó-paródiák. Ezek az évek óta futó, a közéletet kifigurázó projektjeid eleve hosszú távra voltak tervezve, vagy a siker és a közönség szeretet lendítette tovább?

– Két évvel ezelőtt, amikor az SZFE-t ledózerolták, öten (Rainer-Micsinyei Nóra, Horváth János, Molnár Áron, Janklovics Péter és én) elhatároztuk, hogy csinálunk egy közéleti műsort YouTube-ra, ahol ventillálni tudjuk azokat a problémákat, amik érintenek minket és az egész magyar közéletet. Erre találtunk egy együttműködő partnert, aki pont egy videós vállalkozást szeretett volna felfuttatni, és összekötöttük a kellemest a hasznossal. Egy idő után viszont nem tudtak erre több erőforrást fordítani. Így egyre több minden került ki a „repertoárból”, majd amikor jött a kata-törvény, teljesen kivonultak belőle.

Viszont én azt éreztem, hogy amit csinálunk, valamilyen szinten közszolgálat, amennyiben bizonyos problémákat felvillant, megmutat, kicsavar.

És azt is, hogy nekem is zsigerileg szükségem van erre, mert én nem tudok tüntetést összeszervezni, szöveget megírni, majd azt nagy tömeg előtt elmondani – nekem affinitásom ahhoz van, hogy egy ilyen műsort, akár egyedül is, legyártsak. És azokat a barátaimat, kollégáimat, akik nálam élesebb eszűek, esetleg szellemesebben írnak, kapacitáljam arra, hogy ezt érdemes csinálni. Van, aki szerint ez értelmetlen, mert csak egy szelep, amin keresztül a dühünket és haragunkat kiadjuk. És könnyen lehet, hogy tényleg egy szelep, mert ha nem csinálnám, előbb-utóbb valami felrobbanna a fejemben...

Amikor kiderült, hogy nem lesz több Hírcsárda-híradó, akkor tettem egy felajánlást a Hírcsárda íróinak, hogy megcsinálom egyedül, az összes kellékkel és technikai háttérrel, kizárólag csak a szövegre van szükségem. Remélem, az az átlag 70 ezres nézettség, amit most elérünk, elég ahhoz, hogy létjogosultsága legyen és a jövőben is folytatódhasson.

Az utóbbi hetekben azt tapasztalom, hogy nagyon sok anyázó és hazaárulózó üzenetet kapok – ami azt jelenti, hogy a tartalom kijutott a buborékból,

és eljutott azokhoz is, akikhez egyébként szerettem volna, ha eljut. Talán tükröt tudunk tartani eléjük, és hátha elérjük, hogy legalább néhányan kicsit szembenézzenek azzal, amit eddig gondoltak, sőt: hittek.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Az egész amerikai kontinenst egyesítő népünnepély lett a Trump által nyíltan megvetett Bad Bunny félidei show-ján
Ritka az, ahol amerikai elnök ennyire ellenzi a legnagyobb amerikai események kiemelt pontját, de Bad Bunny félidei koncertje pontosan ezt a kitüntetést kapta. Politikai hadszíntér, republikánus ellen-halftime show-val. A Puerto Ricó-i énekes pedig a legszebben válaszolt minderre.


Már a bejelentés pillanatában tudni lehetett, hogy a 2026-os Super Bowl félidei show-ja nem csak a zenéről fog szólni. Bad Bunny, a Puerto Ricó-i reggaeton-király ugyanis az első olyan szólóelőadó, aki úgy kapta meg a világ legnézettebb 13 percét, hogy nem volt hajlandó angolul énekelni.

Minden üzenet, minden nüansz elsősorban a történetmesélésen alapult: azokon az embereken, akik igazán naggyá teszik Amerikát.

Itt pedig nem az Egyesült Államokra, hanem magára a kontinensre fókuszálunk, ezt pedig különösebb nyelvtudás nélkül is megérthettük.

Spanyol nyelvű világuralom a pályán

Benito (ahogy a rajongók hívják) nem bízta a véletlenre: a show-t a Titi Me Preguntó-val indította, és az ígéretéhez híven egy hatalmas latin fiesztát varázsolt a Levi’s Stadium gyepére.

A látványvilág brutális volt, és sikeresen adaptált díszleteket Bad Bunny az egyébként futó turnéjáról, az albumborítója is megelevenedett, de az igazi sokkot a vendégfellépők okozták.

Bár sokan Cardi B-t várták, Bad Bunny két hatalmas nagyágyút húzott elő: Lady Gaga váratlanul bukkant fel, hogy aztán Bruno Mars nélkül, egy latinosított verzióban kerüljön elő legutóbbi klasszikusainak egyike. Ricky Martin pedig egyfajta generációs hidat képezve csatlakozott, és a „LO QUE LE PASÓ A HAWAii” előadásával emlékeztette a világot a latin zene erejére, ami bölcs húzásnak bizonyult, ugyanis két ekkora név nyomatékosítja az üzenetet, az valamit biztosan jelenthet.

Bad Bunny pedig egy generációkon átívelő sztorit tálal, miközben minden tökéletes – pontosabban majdnem minden: Bad Bunny élő hangja kicsit hasonlít a felvételen valaki olyanra, aki életében először hallotta a dalokat, majd emlékezetből megpróbálta reprodukálni őket.

Sajnos a korábbi évek félidei show-jához képest hangban nagyon csúnyán alulmarad a 2026-os, de hát a Patriots sem szokott nulla ponton állni három negyeden keresztül.

A bosszantó jelenség mellett a katasztrófaturizmus és az objektív újságírás jegyében megnéztük az “ellenbulit” is, amely az “All American Halftime Show” nevében a republikánus szavazóknak készült,

a Kid Rock fémjelezte show pedig öreges, izzadtságszagú, erősen kínos élményként sújt le ránk.

Kiemelkedő megemlékezést kapott Charlie Kirk, akinek a legacy-ját próbálják őrizni, jelen esetben inkább kevesebb sikerrel.

Visszatérve Bad Bunnyra, olyan titkos meglepikkel szolgáltak, ahol a casual bulizó arcok között Pedro Pascal, Cardi B, Karol G és Jessica Alba is felbukkant.

Az, hogy ők nem voltak előtérbe helyezve, és a korábbi halftime show-khoz mérten a kameramunka is sokkal több szerepet kapott, ami különösen jó ízt adott az egésznek.

A show igazi súlyát nem a flitterek, hanem a puszta időzítés adta. 2026-ban, egy olyan politikai klímában, ahol a bevándorláskérdés és az amerikai identitás meghatározása körül izzik a levegő, Bad Bunny fellépése felért egy békés, de határozott tüntetéssel.

Azzal, hogy Benito egyetlen angol szót sem volt hajlandó énekelni, egyértelművé tette: a spanyol nyelv nem „idegen” többé az Egyesült Államokban, hanem a kultúra szerves része. Míg a stadionon kívül a Trump-adminisztráció szigorú bevándorlási intézkedései és az ICE (Bevándorlási és Vámhivatal) razziái tartják félelemben a latin közösségeket, a színpadon Bad Bunny büszkén hirdette:

„Nem vagyunk állatok, nem vagyunk idegenek. Emberek vagyunk és amerikaiak.” Ez a mondat, amit már a Grammy-gálán is bedobott, a Super Bowl éjszakáján vált húsbavágóvá.

A Kid Rock-féle „ellenbuli” pedig pont azt a mély árkot mutatta meg, ami az országot kettészakítja: míg az egyik oldalon a „Faith, Family, Freedom” (Hit, Család, Szabadság) szentháromságára épített, kizárólag angol nyelvű patriotizmus dübörgött, addig a Super Bowl színpadán egy befogadóbb, multikulturális jövőkép jelent meg. Ez a 13 perc nemcsak szórakoztatás volt, hanem egy kulturális hitvallás amellett, hogy Amerika arca végérvényesen megváltozott.

Ugyanitt, a meccsből megelégedtünk volna sokkal kevesebbel, míg ezt a latin bulit tovább is bírtuk volna.

Az idei Super Bowlt, azaz az amerikaifutball-bajnokság (NFL) döntőjét a Seattle Seahawks nyerte, miután 29-13-ra legyőzte a New England Patriots csapatát. Ezzel története során másodszor lett bajnok.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
A Hét Királyság lovagja négy rész után visszaadta a hitemet a Trónok harca világában - Még csak most kezdődött és mindjárt vége…
Az HBO Max csendben ledobta az év egyik legjobb fantasy-sorozatát. A Hét Királyság lovagja úgy csap oda, hogy még a Sárkányok háza is pironkodhat.
B.M.; Fotók: imdb.com - szmo.hu
2026. február 10.



Az első négy epizód után nyugodtan kijelenthető: az HBO Max talán az eddigi legjobb döntését hozta, amikor George R. R. Martin kevésbé grandiózus, ám annál emberibb történeteihez nyúlt vissza. A Sárkányok harca vontatott, túlbonyolított fáradt története után igazi üdítő szomjoltó a fantasy kalandok világában.

A sorozat már az első két résszel meglepően erős nyitást produkált, de a harmadik és a negyedik felvonás az, ahol igazán megmutatja, mire képes.

Ezekben az epizódokban nemcsak felgyorsulnak az események, hanem olyan narratív fordulatok is érkeznek, amelyek új megvilágításba helyezik a korábban látottakat. Különösen a harmadik rész lezárása. Spoilerek nélkül annyi elárulható, hogy több addig homályos motiváció és apró történés is érthetővé válik a könyvet nem olvasók számára. Még azt is meg merem kockáztatni, hogy az ember hirtelen kedvet kap újranézni a korábbi részeket, immáron a friss információk tükrében.

A negyedik epizód pedig végre teljes erővel beemeli a fő történetszálat: a Hetek próbáját, azt a lovagi küzdelmet, amely nemcsak Duncan sorsát dönti el, hanem tulajdonképpen útjára indítja a későbbi kalandjait.

Ez a pont az, ahol világossá válik, hogy a sorozat nem pusztán egy hangulatos előjáték, hanem komolyan gondolja a konfliktusokat, a téteket, a morális dilemmákat és a karakterek fejlődését.

Mindezt úgy, hogy közben meglepően letisztult marad: nincs túlírva, nem akar mindenáron sokkolni, mégis folyamatosan fenntartja a feszültséget.

A tempó is figyelemre méltó, bár kellett is ez neki, mert nem egy hosszú sorozat. Némelyik epizód csupán félórás, tartalomban sokkal többet ad, egy pillanatig sem válik vontatottá a cselekmény.

A dialógusok pontosan kimértek, a jelenetek gördülékenyen követik egymást, a dramaturgia pedig olyan magabiztos, hogy az ember észre sem veszi, mennyire gyorsan lepereg egy rész.

Külön öröm, hogy a széria nem próbál modern frázisokat és kikacsintásokat erőltetni a középkorias miliőbe: a szereplők beszéde és viselkedése illeszkedik a világhoz, ami manapság, furcsa módon, már önmagában is üdítő. Lehet, hogy ez csak az új Star Trek sorozat után tűnik fel…

A két főszereplő közti dinamika továbbra is a produkció egyik legnagyobb aduásza. Peter Claffey és Dexter Sol Ansell remekül működik együtt: Duncan naiv, tiszta szándékú kóbor lovag és Egg meglepően érett, talpraesett fiatal inasa olyan párost alkotnak, akiknek minden közös jelenete kincs.

Ritka az olyan fantasy-kaland-sorozat, ahol ennyire könnyű szívből drukkolni a hősöknek, nem azért, mert muszáj, hanem mert valóban szerethetőek.

Dunk különösen érdekes figura a Trónok harca univerzumában: ő az a ritka kivétel, aki nem próbál ügyeskedni, nem akar a nagyhatalmúak sakktábláján előnyhöz jutni, egyszerűen csak tisztességes lovag szeretne lenni. Egg pedig kiváló ellenpont, fiatal kora ellenére józan ésszel és kíváncsisággal folyamatosan árnyalja a helyzeteket és voltaképp életben tartja az óriás lovagot.

A mellékszereplők sem maradnak csak a „bajuszpörgető” antagonisták szerepében. Imádtam utálni a gonoszokat. A családi viszályokkal terhelt nemesi családok épp annyira voltak érdekesek, mint főszereplőink.

A tétek ugyan kicsiknek látszanak egy Trónok harcához képest, de szeretett szereplőinknek az élete múlhat egy-egy döntésen.

Egy igazán élvezetes lovagi tornába csomagolt, belső konfliktusoktól feszülő családi csetepatét követhetünk végig az HBO Maxon.

Az egész sorozat legnagyobb erénye talán az őszinteség. Nem akar mindenáron trendeket kiszolgálni, nem próbál rálicitálni saját univerzumának legsötétebb pillanataira, hanem egy földhözragadt, emberközelibb fantasy-kalandot mesél el.

Ennek ellenére, vagy épp pont ezért, sokkal több érzelmet közvetít, mint első pillantásra gondolnánk.

Jó a forgatókönyv, működnek a karakterek, a fordulatok nem érződnek öncélúnak, és az intrikák is pont annyira összetettek, hogy lekössék a figyelmet anélkül, hogy elveszítenénk a fonalat. Persze azért itt is folyik a vér… mégis csak George R.R. Martin írta.

Négy rész után nehéz nem lelkesedni. Régen találkoztam olyan modern sorozattal, amelyről ennyire könnyedén írtam pozitív hangnemben, és amely ilyen magabiztosan találta el a saját tónusát.

Minden adott ahhoz, hogy a hatepizódos első etap valódi kincsként maradjon meg a nézők emlékezetében.

Nagyon remélem, hogy Ser Duncan the Tall története nem ér véget itt. Az HBO a további kötetekhez is bátran hozzányúlhat majd, csak addig jöjjön ki a pletykált negyedik kötet. Mert ha elfogy az alapanyag a Warner streaming szolgáltatója nem arról híres, hogy jó döntéseket hoz. Ha a folytatásban az utolsó két rész is tartja ezt a színvonalat, a Hét Királyság lovagja könnyen az év egyik legjobb új sorozata lesz. Az biztos, hogy a Trónok harca világának már most a legkedveltebb mellékága. Bocsi Sárkányok háza, de nem bocsi.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Az Északi-sarkvidéken tanult meg járni, gyerekkora óta jogilag siket volt, és a sírkövén is a fingással poénkodik – Leslie Nielsen ma lenne 100 éves
Erőszakos apja elől menekült a kanadai légierőhöz, és csak 62 évesen lett világhírű, miután drámai színészként képtelen volt befutni.


Leslie William Nielsen éppen 100 évvel ezelőtt, 1926. február 11-én született Kanadában, Saskatchewan tartomány Regina nevű városában. Édesanyja, Mabel Elizabeth Davies Walesből emigrált Kanadába, édesapja, Ingvard Eversen Nielsen pedig dán származású rendőr volt a Kanadai Királyi Lovasrendőrségnél. Volt egy bátjya is, Erik Nielsen, aki hosszú ideig kanadai parlamenti képviselő, kabinetminiszter, 1984-től 1986-ig pedig Kanada miniszterelnök-helyettese volt. Nielsen a gyermekkorát az Északi-sarkvidéken töltötte, mivel az apja ott szolgált. Egyszer elmesélte, hogy ott is tanult meg járni. A családfő, Ingvard állítólag erőszakos ember volt, gyakran verte a feleségét és a fiait is.

Leslie, hogy elmeneküljön a bántalmazásokkal teli gyerekkorából, 17 évesen belépett a Kanadai Királyi Légierőbe, annak ellenére, hogy jogilag siket volt, már gyerekkora óta hallókészüléket kellett viselnie.

„Nagyon nehéz színésznek lenni, mivel minden attól függ, hogy a megfelelő szöveget mondd a megfelelő időben, te viszont nem hallod a jelzéseket. El sem tudom mondani, hányszor kellett volna azt kérdeznem, hogy »Mi?«, ha nem lett volna hallókészülékem. Tehát ez a szerkentyű életmentő, és lehetővé teszi, hogy gyakoroljam a mesterségemet” – nyilatkozta erről egyszer Nielsen.

A második világháború alatt egyébként légi lövészként szolgált repülős bevetéseken. A háború után aztán a torontói Lorne Greene Academy of Radio Arts színművészeti akadémiára iratkozott be. A tanulmányai alatt ösztöndíjat kapott a New York-i Neighborhood Playhouse színházba, ahol színpadi és zenei tanulmányokat folytatott, mielőtt 1950-ben megkapta első komolyabb televíziós szerepét a Studio One című antológiasorozat egyik epizódjában.

Nem hajthatott fogatot

Az ötvenes évek elején számos kisebb szerepet kapott jóképű statisztaként, mellékszereplőként. Mivel már akkor is kiváló orgánuma volt, dokumentumfilmekben és reklámokban működött még közre narrátorként, hogy megkeresse a megélhetéshez szükséges pénzt. Ő azonban ennél többre vágyott, arról álmodozott, hogy Hollywood nagy nevű sztárja lesz. 1956-ban aztán kapott egy kis szerepet első játékfilmjében, a The Vagabond King című romantikus musicalben. A film bukás volt, de a producer, Nicholas Nayfack megkedvelte a fiatal és jóképű Nielsent, és felajánlotta neki, hogy beválogatja egy éppen készülő sci-fibe, a Tiltott bolygóba (1956). Nielsen természetesen kapva kapott az alkalmon, s ő lett az egyik főszereplő. A film (Shakespeare A vihara az űrben, ami valójában forradalmi volt, a Star Trek előfutárának tekintik) pedig nagy sikert aratott. Annyira, hogy Nielsen is népszerű lett, így szerződést kapott az MGM-nél.

Több évnyi kisebb szerepek és színészi küzdelmek után végre nevet szerzett magának. Pár évvel később nagyon szeretett volna szerepelni a Ben-Hurban (1959), így jelentkezett a meghallgatásra is, Messala szerepére, de nem járt sikerrel, Stephen Boyd lett a befutó. Ekkorra az MGM-mel kötött szerződése lejárt, így már szabadon dolgozhatott máshol, és így is tett.

Az 1960-as évektől kezdve a filmek iránti lelkesedése alábbhagyott, már sokkal szórakoztatóbbnak találta a tévés munkákat, ezért feladta az álmát, hogy hollywoodi sztár legyen, és inkább a képernyőkre költözött.
Akkoriban számos tévésorozatban szerepelt, például az Alfred Hitchcock bemutatjában, A szökevényben, a Peyton Place-ben vagy a The Wild Wild Westben. Ám ezekben is mindig mellékszerepekben tűnt fel, soha nem lehetett ő a főhős. Visszatért oda, ahol az ötvenes évek elején kezdte, a kisebb és másodlagos szerepekhez, csak most már a vászon helyett a tévében.

Hülyeség komolyan

Nielsent addig komoly drámai színészként tartották számon, ráadásul jóképű is volt, csupán nem kapott olyan szerepeket, amelyekkel bizonyíthatta volna a tehetségét és rátermettségét. 1969-ben aztán elcsípett egy főszerepet a The Bold Ones: The Protectors című kemény és nyers zsarusorozatban, ami azonban nem tartott sokáig, mindössze hét rész után levették a műsorról. A hetvenes években így visszatért a kisebb szerepekhez olyan sorozatokban, mint a San Francisco utcáin, a M.A.S.H., a Hawaii Five-O, a Kojak, a Kung Fu, a S.W.A.T., sőt, 1971-ben és 1975-ben a Columbóban is feltűnt. S persze azért akadtak mozifilmek is, például az évtized egyik népszerű katasztrófafilmje, a Poszeidon katasztrófa (1972), az 1977-es Az állatok napja (amiben többek között villámlások közepette félmeztelenül harcol egy medvével) vagy a Lángoló város (1979).

Majd 1980-ban jött a nagy áttörés! Egy testvérpár, David és Jerry Zucker, valamint írótársuk, Jim Abrahams (azaz a ZAZ trió) 1977-ben nagy sikert arattak a The Kentucky Fried Movie című vígjátékukkal, ezért egy újabb szokatlan komédiával akartak előállni. Akkoriban népszerűek voltak az Airport-filmek, ők pedig át szerették volna dolgozni a kevéssé ismert, 1957-es katasztrófadarabot, a Zero Hour!-t, méghozzá a sajátos abszurd humorukkal nyakon öntve.

Ebből született meg az 1980-as Airplane!, amelyben talán a film legemlékezetesebb karakterét éppen Leslie Nielsen játszotta az orvos Dr. Rumackként.

Zuckerék azért választották őt erre a tőle eddig felettébb szokatlan vígjátéki szerepre, mert olyan nagyszerű drámai színész volt, s úgy gondolták, széles körben nem ismert, de azért felismerhető arcokkal elhitethetik a nézőkkel, hogy az Airplane! komoly katasztrófafilmnek tűnik, és a hangulata is az, a poénok pedig sokkal nagyobbat ütnek, ha drámai színészek komoly, rezzenéstelen arccal mondják el azokat. A tervük bejött, az Airplane! új műfajt teremtett a komédián belül.

A paródiák fapofa királya

Nielsen pedig rákapott a vígjáték ízére, és sikerült később ebből karriert csinálnia. Ennek köszönhető az is, hogy manapság az egyik legnagyobb nevettetőként emlékezünk rá. A ZAZ trió 1982-ben előállt a Nagyon különleges ügyosztály című sorozattal, amelyben Leslie Nielsen játszotta Frank Drebin (a magyar szinkronban Drebil) detektívfelügyelőt, egy kifejezetten Nielsen számára megalkotott szerepet. Az Airplane!-től eltérően azonban a Nagyon különleges ügyosztály nem volt nagy siker a tévében. Csupán hat epizódot forgattak belőle, és ezek közül csak négy került adásba, mielőtt az ABC csatorna kaszálta a szériát. Aztán később levetítették az utolsó két részt is.

„Ez az a fajta humor, ami nem való a televízióba, mert oda kellett figyelni rá” – magyarázta később Nielsen a sikertelenség okát, utalva arra, hogy a televíziózás már akkoriban is csupán háttértevékenység volt, az emberek általában más dolgot csináltak közben.

Szerencsére a Nagyon különleges ügyosztály mégis kifizetődő lett, hiszen valami sokkal nagyobb született belőle később. A Paramount ugyanis megszerezte a sorozat VHS-forgalmazási jogait, és 1985-ben kiadta mind a hat epizódot. A kazetták nagy sikert arattak, a stúdió ezért felkereste Zuckeréket, hogy kérnek még ebből. Így végül 1988-ban megjelent a Csupasz pisztoly, az elkaszált tévésorozat egész estés filmváltozata.

Nielsen természetesen visszatért Frank Drebinként, s ez lett az első főszerepe egy mozifilmben több mint 30 év után. A közönség zabálta a Csupasz pisztolyt, ez a fajta humor a moziban sokkal nagyobb sikert aratott, nagyobbat az Airplane!-nél is. Nielsen pedig évtizedeken át tartó küzdelem után, 62 évesen végre világsztár lett.

Ezt követően a stúdiók kifejezetten Nielsen főszereplésével készülő paródiafilmeket rendeltek, így született meg a kilencvenes évek paródiafilmes őrülete. Jött a Bújj, bújj, ördög! (1990), a Csupasz pisztoly 2 ½ (1991), a Csupasz pisztoly 33 1/3 (1994), a Drakula halott és élvezi (1995), a Drágám, add az életed! (1996), a Sziki-szökevény (1998) vagy a Horrorra akadva harmadik (2003) és negyedik (2006) része.

Nielsent ugyanakkor a való életben sem lehetett komolyan venni. Például mindig felbukkant a világ különböző talk show-iban kedvenc poénjával, egy egyszerű fingógéppel, amelyet az interjú közepén sütött el általában.

Sosem állt le, világszerte milliókat nevettetett meg egészen a 2010-es, 84 éves korában bekövetkezett haláláig.

Szellentéssel a sírba

Nielsen összesen négyszer házasodott: Monica Boyer éjszakai klubénekesnővel 1950 és 1956 között voltak házasok, Alisande Ullmannal 1958 és 1973 között, Bobbye Brooks Oliverrel 1981-től 1983-ig, végül Barbaree Earllel 2001-től Leslie haláláig. Két lánya született a második, egyben leghosszabb házasságából: Thea és Maura. A kései éveiben Barbaree-vel az arizonai Paradise Valley-ben és a floridai Fort Lauderdale-ben éltek.

2010 novemberében Nielsen rosszul lett, így a Fort Lauderdale-ben található Holy Cross Kórházba szállították. November 28-án a színész unokaöccse, Doug a Winnipeg-i CJOB rádióállomásnak elmondta, hogy a nagybátyja 84 éves korában, a családja és a barátai körében örökre elaludt, a halálát tüdőgyulladás okozta, keleti parti idő szerint délután 5:30 körül. Nielsen holttestét a Fort Lauderdale-i Evergreen temetőben helyezték végső nyugalomra 2010. december 7-én, amelynek során elsüthette utolsó poénját: a síremlékére ugyanis még korábban a „Let 'er rip”, azaz „Ereszd ki!” feliratot választotta (az eredeti angol szöveg több szinten is megállja a helyét, hiszen a fingós poén mellett arra is utalhat, hogy hagyják őt nyugodni). A temetésen természetesen a Csupasz pisztoly zenéje szólt.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
„Az, hogy fájdalom nélkül nincs eredmény, egyszerűen nem igaz” – Jennifer Aniston 57 évesen átírta a fitnesz szabályait
A kor tényleg csak egy szám! A legjobb példa erre Jennifer Aniston akinek ma van a születésnapja, mert a korát meghazudtolóan jól néz ki. A színésznő elmondta, hogy a Pvolve-módszerrel tartja magát fitten.


Jennifer Aniston ma lett 57 éves, de a kilencvenes évek óta a fittség és a kortalan szépség szinonimája.

„A ‘fájdalom nélkül nincs eredmény’ egyszerűen nem igaz. Jennifer most nyíltan szembemegy ezzal a felfogással, hogy a test sanyargatását az eredményesség feltételének tekinti.

Lehet eredmény fájdalom nélkül is” – szögezte le egy exkluzív interjúban. Ez a felismerés vezette el a Pvolve nevű funkcionális programhoz, amely nemcsak a testét formálta át, de a mozgáshoz fűződő viszonyát is alapjaiban írta újra.

A Pvolve egy alacsony terhelésű, kontrollált mozdulatokra épülő rendszer, amely speciális, ellenálláson alapuló eszközökkel dolgozik.

A cél nem az ízületeket terhelő ugrálás vagy a súlyok emelgetése, hanem a teljes izomláncok aktiválása, a mobilitás és a stabilitás fejlesztése.

A koncepció tudományos hátterét egy, az Exeteri Egyetemmel közösen végzett kutatás is alátámasztja, amelynek kezdeti eredményei szerint 40 év feletti nők körében 12 hét alatt mérhetően javult az erőnlét, a rugalmasság és az egyensúly.

Aniston számára a valódi fordulópontot egy 2021-es hátsérülés hozta el.

Ekkor szembesült azzal, hogy a korábbi, nagy intenzitású edzései hosszú távon fenntarthatatlanok.

„A Pvolve tiszteletben tartja, hol tart a tested, és lehetővé teszi, hogy a korlátaid körül dolgozz” – magyarázta a színésznő, aki 2023 júniusában hivatalosan is partnerként csatlakozott a márkához.

„Egy 30 perces Pvolve-edzéstől is csurom vizes lehetek, és elképesztő eredményeim vannak – anélkül, hogy szó szerint összetörném a testemet” – mondta a People magazinnak.

Független tesztek szerint a program hatékony és rugalmas, de a fejlődéshez elengedhetetlen a progresszív terhelés és a speciális eszközök használata.

Aki követné Aniston példáját, annak elsősorban digitális úton van erre lehetősége. A Pvolve havi 24,99 dolláros, azaz nagyjából 8 ezer forintos streaming-előfizetéssel több ezer online órát kínál, míg a fizikai stúdiók egyelőre főként az Egyesült Államokban és Kanadában terjednek.

A fitneszprogram mellett a színésznő magánélete is rendeződni látszik; születésnapját új párjával, Jim Curtis hipnoterapeutával ünnepli, akivel a hírek szerint közel egy éve alkotnak egy párt. „Tényleg tisztelned kell, ahol a tested épp tart.”


Link másolása
KÖVESS MINKET: