Két évi kényszerű szünet után ismét elindulhatott Budapesten a holokauszt áldozataira és a vészkorszak embermentőire emlékező Élete Menete, hogy hangot adjon a kiolthatatlan béke- és toleranciavágynak, amelyekre napjainkban nagyobb szükség van, mint valaha.

A gyülekező idén a Pozsonyi úti református Hálaadás temploma előtt volt, amelyet Bereczky Albert püspök alapított, és amely a legsötétebb időkben ezreknek adott menedéket, vagy látott el hamis papírokkal, keresztlevelekkel. Éppen ezért adták itt át 2021-ben Kelemen Zenó alkotását, az Életmentők emlékművét.

Az Újpesti rakpart, a Jászai Mari tér, majd a Margit-híd után a cél a margitszigeti Hajós Alfréd uszoda volt, amely építője, az első magyar olimpiai bajnok nevét viseli. Őt is sújtották annak idején a kirekesztő törvények, de mint Gordon Gábor, az Élet Menete Alapítvány vezetője hangsúlyozta: Hajós egész életét a „cselekvő hazafiság” jellemezte.

Félő volt, hogy a szeszélyes időjárás közbeszól, a szervezők azonban még a délután folyamán üzenetet tettek közzé a Facebookon, mely szerint a főrabbi úr eredményes tárgyalásokat folytatott, hogy a résztvevőket gyönyörű tavaszi napsütés várja.

Közben a gyülekező tömegben azt láthattuk, hogy immár 4-5 nemzedék tagjai is itt vannak. Miután felhangzott a menetet elindító sófár hangja, néhány kisgyerek is megpróbálhatta megszólaltatni. Láttam sok-sok idős arcot, akik egészen kicsik lehettek, amikor át kellett élniük a borzalmakat, de szép számmal jöttek fiatalok, tizenévesek is. Voltak köztük szerelmespárok, akadtak, akik szelfiztek vonulás közben, jött egy lány a pólóján az „antisocial social club” felirattal, mások ez alkalomra sem vették le rocker-cuccukat, egy másik lány pedig egy fekete-fehér bulldogkölyökkel érkezett, akit Mózesnek szólított.

Azért akadtak most is torokszorító pillanatok:

A végállomás színpadán Igó Éva mondta el Horváth Noémi Rebeka megrázó versét, Léptek nyomán címmel. Tovább kell vinni a múlt megfáradt lábnyomát, mondja a vers, de ez már nem halálmenet lesz.

Az intolerancia ijesztő portréját festette meg Oláh Ibolya dalában: „Voltam már minden, csak megfelelő, rendes fehér ember nem, az nem, sohasem”. A Baltazár színház lelkes művészei pantomimot adtak elő a szív erejéről a maguk gyermeki tisztaságával, és ugyanez az életöröm csengett ki a Lauder Javne iskola Sirim kórusának előadásából, amellyel lezárult a 2022-es Élet Menete programja.

Gordon Gábor beszédében figyelmeztetett, hogy miközben a világban az elmúlt években felborultak az értékrendek, nem tehetünk úgy, mintha nem történne semmi. Felidézte az ukrajnai háborút, a fronton harcoló katonákat, a családjaikat, akik menekülnek és megpróbálnak túlélni, és bár nem akart a mai események és a holokauszt között párhuzamot vonni, emlékeztetett: mi jól tudjuk, hogy hová vezet a közöny. Az Élet Menetében két év szünetet okozó pandémiáról pedig azt a tanulságot kell levonnunk, mondta, hogy mindannyian ugyanolyan emberek vagyunk, akikkel a kor egyformán bánik.

Jó volt látni egy ekkora békés tömeget egy olyan világban, amikor csak akkor nem hallunk a gyűlöletről, az erőszakról, ha teljesen kivonjuk magunkat a médiából. Nemcsak Ukrajnára gondolhatunk, hanem a választásokat megelőző hónapok már-már elviselhetetlen hangulatára, arra, hogy egy radikális szélsőjobboldali párt bekerülhetett a magyar parlamentbe, vagy legújabban a budakeszi zsidó sírok barbár megrongálására. De miközben e sorokat írom, látom, hogy Franciaországban toronymagas győzelmet aratott a demokrácia, az európaiság….

Az Élet Menete számomra mindig a találkozásoké volt, most több hiányzóra is emlékeznem kell. Vámos Tibor akadémikus, a magyar számítástechnika atyja, aki tavaly májusban távozott el 96 évesen. Székhelyi József, a magyar Élet Menete egyik alapítója, akinek egyik utolsó szereplése éppen ezen a rendezvényen volt 2018-ban. Évekkel ezelőtt itt láttam utoljára színpadon kívül a néhány napja elhunyt Markó Ivánt is. És hadd említsem meg egykori kollégámat, Kovács Miklóst, akivel negyedszázadot lehúztunk együtt az állami hírügynökségnél, és nem volt olyan év, hogy itt ne találkoztunk volna, pedig soha nem beszéltük meg előre. Ő is tavaly ment el. De nagy örömömre ott volt két gyerekkori barátom, akikkel közel 60 éve tartjuk a kapcsolatot. Ők egy Pozsonyi úti hajdani „csillagos házban” nőttek fel, holokauszt-túlélő Édesanyjuk egy időben a legidősebb praktizáló ügyvéd volt Budapesten. Éva néni 96 évesen is jó egészségnek örvend. Már ezért a hírért is érdemes volt újra elmenni.

Legkevesebb 16-an vesztették életüket, több százan pedig földönfutók lettek, amikor a heves esőzések miatt árvíz öntötte el Kentucky állam keleti részét. Éppen csak megúszta az áradásokat egy 17 éves lány, aki kutyájával egy ház tetején keresett menedéket, amíg meg nem érkezett a segítség, írja a CNN.

Chloe Adams egyedül volt otthon csütörtökön kora reggel a kutyával, amikor arra ébredt, hogy mindenhonnan ömlik a víz a házba. Áttört a víz a konyhai csempék rései között és kiömlöttek a fürdőszobai lefolyók is. Akárhova nézett, mindenhol csak vizet látott, amitől szabályos pánikrohama lett. Ennek ellenére elhatározta, hogy a kutyájával együtt túl fogja élni.

A lány nagyszülei egy szomszédos házban voltak, és átkiabáltak neki, hogy maradjon az épületben, amíg megérkezik a segítség. Chloe azonban rájött, hogy hiába hívja a 911-et, szinte lehetetlen elérni a segélyhívót. Az egyetlen esélye a túlélésre az maradt, ha minél előbb kijut a házból.

Felkapta Sandyt, és elhatározta, hogy a kutyával együtt átúsznak a nagybátyja házához, ahol a család többi tagja volt. Mivel azonban fogalma sem volt, hogy az eb tud-e úszni, egy pillanatra beletette a vízbe, hogy lássa, hogyan reagál. Pechjére Sandynek fogalma sem volt, mit kell csinálni az egyre magasabb vízben, így a tinédzser visszament a házba, hogy kerítsen valamilyen dobozt, amiben a kutya a felszínen lebeghet. Végül egy fiókba tette Sandyt, amit egy kanapépárnára helyezett, így indultak el az otthonukból.

A lány úgy úszott, hogy közben maga előtt tolta a fiókot a kutyával, amíg el nem értek a közeli raktárépület keskeny tetejéhez, amit még épp nem lepett el a víz. Úgy döntött, hogy nem kockáztat tovább, ás inkább ott várják meg a segítséget, ami öt óra múlva érkezett csak meg. A nagyszülei közben a nagybátyja házának ablakából nézte végig a vérfagyasztó jelenetet, majd egészen a segítség megérkezésééig szóval tartották a fiatal lányt.

A háztetőn kuporgó lányról az apukája posztolt egy fotót a Facebookra. A posztban hősnek nevezi Chloét, és azt írja, hogy csütörtökön „mindent elvesztettek, kivéve ami a legfontosabb”.

Igazán hősies segítséget nyújtott egy autószervíz a bajba jutott gyermekmentőnek. Az esetről a Peter Cerny Alapítványi Mentőszolgálat a közösségi oldalán számolt be.

Beszámolójuk szerint

A pici ellátása után kezdtek neki a kerékcserének, de nem tudták a csavarokat meglazítani.

"Sajnos a mobil gumis éppen foglalt volt. Viszont a kerékben lévő minimális nyomással még sikerült elgurulni a közeli „CSOCSI GUMISZERVÍZBE”.

A géppel lélegeztetett kisbaba végig stabil volt. Hála a gyors és önzetlen segítségnek, szinte időveszteség nélkül, stabil állapotban adhattuk át a székesfehérvári intenzív osztályon."

Leírhatatlan örömben volt része annak az amerikai családnak, akik öt év után végre visszakaphatták szeretett kutyájukat. A CBS Austin számolt be arról, hogy egy baytowni család német juhászát 2018 januárjában ellopták otthonról, a gazdik pedig hiába keresték, nem találták meg.

– mondta az egyik gyerek, Anniston Malmstrom, aki csupán 3 éves volt, amikor a Sheba nevű ebnek nyoma veszett.

A család kedvence aztán négy és fél évvel később, 965 km-re, Borger városában tűnt fel. Egy gyepmester találta meg, aki leolvasta a kutya mikrochipjét, és felvette a kapcsolatot a gazdikkal. Az önkormányzat egy állatmentő szolgálattal és egy állatok szállításával foglalkozó nonprofit szervezettel összefogva repülővel eljuttatta Shebát Baytownba.

Stephanie Malmstrom és lányai izgatottan várták kedvencünket, amikor pedig leszállították a repülőről, nem győzték ölelgetni és simogatni.

– mesélte az édesanya.

Elmondása szerint a német juhász alig pár perc alatt felismerte rég látott gazdáit, akikkel boldogan ment végre haza. A család már aznap elkezdte bepótolni a kimaradt időt: grilleztek, medencéztek és persze rengeteget játszottak Shebával. Este pedig négy és fél év után először együtt tértek nyugovóra.

Egyre inkább megszokottá válik, hogy fiataljaink, akár kényszerből, akár a jobb lehetőségek reményében, vagy akár csak kalandvágyból, külföldön próbálnak szerencsét és az egyik kedvelt célállomás Nagy-Britannia. Akadnak, akik igyekeznek minél távolabb kerülni lélekben is szülőhazájuktól, mások viszont eljutnak odáig, hogy itt is, ott is otthon érzik magukat. Közéjük tartozik Kégl Ágnes, akinek élete nem szűkölködött mély és magas pontokban, míg saját erejének, kitartásának eredményeképpen egy nagy szigetországi multicég marketing-menedzsere lett. Találó címet adott önéletrajzi könyvének: Óriáskerék. Ez az egyszerre lenyűgöző és félelmetes látványosság mind Budapest, mind London közepén megtalálható, felülni rá szédülősöknek kifejezetten ellenjavalt. És Ági elmondhatja magáról, hogy lelki tériszonyban sem szenved.

A MOM Parkban találkozunk a szinte kamaszosan törékeny alkatú, nyílt mosolyú Kolleginával. Hamar kiderül, hogy mindketten Oroszlán jegyűek vagyunk, talán ezért is éltünk túl sok mindent, és a médiában is vannak közös ismerőseink, akikkel együtt dolgoztunk különböző időszakokban és akikre felnéztünk. De ne kalandozzunk el: hogy is van az az óriáskerék-dolog?

– Voltak olyan helyzetek, amikor kellett kapaszkodnom, de azt tapasztaltam ebben az elmúlt 40 évemben, hogy a mélységekből lehet a legjobban fejlődni, azok a leginkább karakterformáló pillanatai az életnek. Csodálatos dolog fent lenni, tudni kell megérkezni a jóba és élni a pillanatot, de én azt éreztem, hogy amikor átgyürkőztem magam egy viharon, kicsit más emberként jöttem ki belőle, mint ahogy belementem – kezdi nagy lendülettel Ági.

– Nyilván ebben benne van a Te erős karaktered, és úgy megedzett az élet kiskorod óta, hogy Téged a nehézségek inspirálnak.

– Igen, van bennem egy erős túlélési ösztön, és optimizmus, ezek velem született adományok. Ha mélyen vagyok, akkor próbálom nem azt a gödröt ásni, hanem keresem a kiutat belőle, és – lekopogom – eddig még mindig megtaláltam. Az utóbbi másfél évben intenzív személyiség-terápiát végeztem egy magyar pszichológussal, és ez megint emelt egyet az öntudatosságomon, az önmagammal való kapcsolaton.

– Érdekes sorsismétlődések vannak az életedben: az oxigénhiányos születés Nálad és Fiadnál is, mindketten „problémás” gyerekek voltatok, az elvált szülők.

– Abban, hogy Áron is hiperaktív figyelemzavaros lett, lehet valami örökletes dolog. Miután nála is fellépett születésekor oxigénhiány, nem volt nagy meglepetés, amikor kiderült az ADHD-tünetegyüttes. Ami az elvált szülőket illeti, én nagyon küzdöttem azért, hogy ez a kapcsolat, amelyben a gyermekünk született, kitartson. De aztán eljön az a pillanat, amikor annyira eltávolodnak egymás mellől az emberek, hogy már mindenkinek jobb a kapcsolaton kívül, beleértve a gyereket is. Már Angliában éltünk, amikor ez megtörtént, de nem éltem meg tragédiaként. Egy gyerek örökre összeköt két embert, mindig el is követtem mindent, hogy épüljön apa és fia kapcsolata, és ez meg is hálálta magát, mert jó a viszonyuk.

– Történetedet a könyvben mozaikszerűen meséled el.

– Párhuzamosan fut két történetszál. A szerkesztőmmel együtt találtuk ki ezt a nagyon feszes struktúrát, hogy ne egy „historikus”, unalmas történet legyen belőle. Van egy szál, amely a régmúltat meséli el a kora gyerekkortól haladva, és egy másik, ami rögtön a közelmúltnál kezd, amikor Angliába költöztünk. Ez a kettő váltakozik, és bekerül még egy harmadik sík, amikor egyes szám harmadik személyben írok az egészen kisgyerekkori élményekről, ezek bevillanásszerűen tesznek hozzá az összképhez.

– Kicsit „egyszer volt, hol nem volt” stílusban…

– Igen, mesél az apukámmal, anyukámmal való viszonyomról, kicsit a gyerekkori félelmeimről. Mindezt azért találtuk ki, hogy a könyv jobban olvastassa magát, és végig fenntartsuk az érdeklődést.

– Önmegvalósításodhoz számtalan vargabetűvel vezet az út. Gyerekszínészként játszottál A dzsungel könyvében, énekesi pályáról álmodtál, dolgoztál újságíróként itthon és Angliában, néhány éve pedig ugyancsak kint egészen más vonalon dolgozol.

– Én úgy érzem, hogy az egész életem mintázata egy önmegvalósítás. Kicsit megéltem a színpadi létet, de 18 évesen rájöttem, hogy nem nekem való. Azt a sors úgy akarta, hogy megéljem a Való Világ adta ismertséget, amiről szintén nagyon hamar megéreztem, hogy nem az én világom ebben a formában az üres sztárlét. Az újságírás a mai napig jelen van az életemben. Ez az a kifejezési forma, ami nem múlik el, de már nem ebből élek. Közben elkezdtem zongorázni tanulni, sokat fotózom. Folyamatosan keresem az önkifejezés különböző formáit. Jelenlegi munkaköröm is nagyon kreatív: tartalmakat hozunk létre, rengeteget gondolkodunk azon, hogy miképp lehetne izgalmasabbá tenni a közösségi médiafelületeket, cikkeket is írunk.

– Fiadnál látsz olyan kiemelkedő képességet, ami felé orientálni lehet?

– Áron nagyon intelligens. Kiskorában rengeteget olvasott, mostanában a filmek és a videójátékok felé fordult a figyelme, nagyon érdekli ezeknek a marketingje, a háttere. És tehetségesen ír. Tizenöt évesen még képlékeny, de ez az irány jó lehet, és jó helyen is vagyunk hozzá.

– Azzal együtt, hogy voltak olyan lépések az életedben, amelyeket a kényszer szült, Te alapvetően bátor vagy a döntéseidben. Például annak ellenére kimentetek Angliába, hogy nem vettek fel a kiszemelt laphoz.

– Ez a klasszikus esete volt a „ha kidobnak az ajtón, mássz vissza az ablakon”-nak. Én ezeket a helyzeteket soha nem vakmerő bátorságként éltem meg, hanem mindig arra mentem, amerre az ösztönöm vitt – sokszor nem a könnyebb útra. De nagyon meg kellett dolgozni ezért, az angliai első négy év életem egyik legnehezebb időszaka volt. Ott nagy kitartás és hit kellett ahhoz, hogy az ember napról napra túléljen, és aztán valóban elinduljon a kinti karrier.

De az ösztönösség mellett volt egy racionális rész: mindig odafigyeltem, hogy a gyereknek mindene meglegyen, hogy érzelmileg és anyagilag is biztonságban legyen.

– Saját tapasztalatomból is tudom, hogy az ember sokkal jobban megbecsüli azt, amiért megdolgozott, és nem a szerencse pottyantotta az ölébe.

– Ez nagyon igaz. Mi Angliában vidéken élünk, és akárhányszor kint sétálunk a Temze-parton, vagy körülnézek a kis házban, amit bérlünk, mindig megélem a hálaérzést, hogy eljutottunk idáig, hogy van itt egy élhető, szerethető életünk. És ez nem volt magától értetődő, én dolgoztam meg mindenért. A boldogságnak is az egyik kulcsa, hogy megtanuljunk hálásnak lenni azért, ami van. Én ezt napi szinten gyakorlom, átgondolom egy meditáció során vagy csak átfuttatom a fejemen, és rengeteget ad mentálisan, pozitív értelemben.

– Mint egykori résztvevőt, Téged is meghívtak a magyar valóságshow-k 20. évfordulójának megünneplésére. Őszinte leszek: én ezeket a műsorokat, a celebkultúrát egyfajta globális manipuláció részének tartom, mert amíg az foglalkoztatja az embereket, hogy kit szavaznak ki a műsorból, vagy hogy valamelyik angol hercegi pár éppen kivel veszik össze, addig sem háborodnak fel a közélet disznóságain.

– A valóságshow-k a mainstream szórakoztatóiparhoz tartoznak. A „szem rágógumija”. A legelső széria még arról szólt, hogy az emberek élvezzék a vadidegen emberek életébe való belekukkolást. Később persze ez már nem volt elég. Ennyi erővel az egész kereskedelmi televíziózást tekinthetjük egyfajta „elterelésnek”. Nyilván kell, amibe az emberek el tudnak merülni, és az is, ami elvonja a figyelmüket a mindennapi élet nehézségeiről. Az nagyon jó, ha egy ilyen műsor tudja szolgálni ezt a célt, más kérdés, hogy később mivé vált. A mi villánkban értékes, izgalmas emberek voltak, könyvekkel felszerelkezve érkeztünk, esténként a Dekameront olvasgattuk. Összességében vállalható volt, az árnyoldalait a nyakamba szakadt országos ismertséggel tanultam meg.

– Mi volt számodra a legfeltűnőbb különbség a magyar és a brit média között?

– Hihetetlen vagy nem, a magyar média még mindig sokkal barátságosabb, mint a brit. Utóbbi alulfizetett, kicsit nőgyűlölő, kicsit rasszista. Nem akarom ezt az egészre ráhúzni, mert csak egy kiadónál dolgoztam, de ott beleütköztem egy üvegplafonba, ahonnan nem volt tovább feljebb. Pedig itthon kommunikáció-magyar szakon végeztem a Szegedi Tudományegyetem Budapesti Tagozatán, és megszereztem a brit újságíró diplomát is, de nem engedtek előre haladni. Ezért is engedtem el, mert azt éreztem, hogy nem elég a magas szintű nyelvtudás, a közéleti és jogi jártasság, még az angol gyorsítást is megtanultam. Magyarországon könnyebb volt, mert magyar vagyok. Volt ugyan részem a kirekesztésben, mert akadtak főszerkesztők, akik nem is voltak rám kíváncsiak, miután megtudták, hogy a Való Világban szerepeltem, de a hazai szakma végül is elfogadott. Volt, hogy egyszerre hét orgánumnak „külsőztem”, és sikeresnek éltem meg a hazai karrieremet. Kint ez nem sikerült, de megalapozta a jelenemet. Kincset ért, hogy beleláttam a média működésébe, hogy vannak kapcsolataim, tudok cikket írni.

– Befogadás, elfogadás, tolerancia – életed kulcsszavai.

– Egész életemben küzdöttem az elfogadás hiányával. Gyerekként semmi másra nem vágytam, mint hogy szeressenek. Először a színházban, és ezzel párhuzamosan a zenei gimnáziumban éreztem, hogy olyan közegben vagyok, ahol mások is kicsit furcsák. Aztán fel kellett nőnöm, le kellett tisztulnom, saját magammal tisztába kellett jönnöm. hogy megtaláljam azokat a kapcsolódásokat, ahol engem tényleg elfogadnak és szeretnek. Most már vannak nagyon szoros jó barátságaim, a családban is, van egy szuper gyerekem. Tehát mindez megérkezett az életembe, de nekem nem adták könnyen. Angliában az újságíró szakmában nem fogadtak el, de ahol most dolgozom, az egy nemzetközi, nagyon befogadó, támogató közeg.

– Egy olyan világban sikerült előre jutnod, amely nem tud és nem is nagyon akar hímsovinizmusától megszabadulni.

– Ez nagyon helyfüggő is. Ahol most dolgozom, ott az egyik felsővezető egy bolgár nő, aki erős pozíciója mellett nagyon szerethető figura. Most már kezdenek ledőlni ezek a régi patriarchális rendszerek, de van, ahol még mindig kőkeményen működnek. Valószínűleg férfiként mindenhol egyszerűbb boldogulni. Amit kicsit irigylek a pasiktól, hogy ők nagyon magabiztosan tudják képviseli a saját érdekeiket, például egy fizetésemeléskor, vagy amikor a pozíciójukat tárgyalják. Én mindig nagyon törekedtem arra, hogy a nőiességemet ne veszítsem el, és hogy ölelő, szerető anya legyek – az is egy hatalmas női energia, de idestova 8 éve egyedülálló anyuka vagyok, és sok mindenben úgy kell működnöm, mint egy férfinak. Ezért próbálom ezt a két dolgot összegyúrni magamban: legyen meg mindenre való képességem, ami az élethez kell, de ne váljak férfiassá, sőt, inkább ezeket a női energiákat minél inkább kiemeljem.

– A párkapcsolataidban vársz még a nagy Őre?

– Én nagyon hiszek benne. E nagy belső munka után különösen, hogy eljött az ideje. Eddig Áron volt önkéntelenül is az első, a második, a harmadik. Most úgy érzem, hogy megérkeztem egy olyan lelkiállapotba, amikor időm, energiám, és lelkierőm is lett arra, aki majd belép. Nem sürgetem, de vágyom rá, hogy legyen mellettem partner, akivel megoszthatom az élet élményeit.

– Itthon és otthon. Milyen nyelven álmodsz?

– Most már mind a kettőn. Kilenc év után Anglia is otthon, de amikor hazajövök, azonnal itthon vagyok, minden átmenet nélkül, mert a család, a barátok, a gyerekkorom itt van, egészen 32 éves koromig itt éltem.

Áron különösen, hiszen kezdettől fogva ott járt iskolába, de már én sem érzem magam idegenül. Már megvannak azok a kulturális kapcsolódások, amelyekre éveket kellett várni, hogy értsük az ő szokásaikat, működésüket, ritmusukat, amit Magyarországon automatikusan tudunk. Aztán az ember rájön arra, hogy amikor külföldre költözik, az anyanyelvével együtt a személyiségének egy kis darabját is otthagyja. Minden más nyelven egy kicsit más emberekké válunk. De most már abban a személyiségben is otthon vagyok, amit az angol nyelv hozott.