Emlékező életörömmel a békétlenség ellen – Végigjártuk az Élet Menetét
Két évi kényszerű szünet után ismét elindulhatott Budapesten a holokauszt áldozataira és a vészkorszak embermentőire emlékező Élete Menete, hogy hangot adjon a kiolthatatlan béke- és toleranciavágynak, amelyekre napjainkban nagyobb szükség van, mint valaha.
A gyülekező idén a Pozsonyi úti református Hálaadás temploma előtt volt, amelyet Bereczky Albert püspök alapított, és amely a legsötétebb időkben ezreknek adott menedéket, vagy látott el hamis papírokkal, keresztlevelekkel. Éppen ezért adták itt át 2021-ben Kelemen Zenó alkotását, az Életmentők emlékművét.
Az Újpesti rakpart, a Jászai Mari tér, majd a Margit-híd után a cél a margitszigeti Hajós Alfréd uszoda volt, amely építője, az első magyar olimpiai bajnok nevét viseli. Őt is sújtották annak idején a kirekesztő törvények, de mint Gordon Gábor, az Élet Menete Alapítvány vezetője hangsúlyozta: Hajós egész életét a „cselekvő hazafiság” jellemezte.
Félő volt, hogy a szeszélyes időjárás közbeszól, a szervezők azonban még a délután folyamán üzenetet tettek közzé a Facebookon, mely szerint a főrabbi úr eredményes tárgyalásokat folytatott, hogy a résztvevőket gyönyörű tavaszi napsütés várja.
Közben a gyülekező tömegben azt láthattuk, hogy immár 4-5 nemzedék tagjai is itt vannak. Miután felhangzott a menetet elindító sófár hangja, néhány kisgyerek is megpróbálhatta megszólaltatni. Láttam sok-sok idős arcot, akik egészen kicsik lehettek, amikor át kellett élniük a borzalmakat, de szép számmal jöttek fiatalok, tizenévesek is. Voltak köztük szerelmespárok, akadtak, akik szelfiztek vonulás közben, jött egy lány a pólóján az „antisocial social club” felirattal, mások ez alkalomra sem vették le rocker-cuccukat, egy másik lány pedig egy fekete-fehér bulldogkölyökkel érkezett, akit Mózesnek szólított.
Azért akadtak most is torokszorító pillanatok:
A végállomás színpadán Igó Éva mondta el Horváth Noémi Rebeka megrázó versét, Léptek nyomán címmel. Tovább kell vinni a múlt megfáradt lábnyomát, mondja a vers, de ez már nem halálmenet lesz.
Az intolerancia ijesztő portréját festette meg Oláh Ibolya dalában: „Voltam már minden, csak megfelelő, rendes fehér ember nem, az nem, sohasem”. A Baltazár színház lelkes művészei pantomimot adtak elő a szív erejéről a maguk gyermeki tisztaságával, és ugyanez az életöröm csengett ki a Lauder Javne iskola Sirim kórusának előadásából, amellyel lezárult a 2022-es Élet Menete programja.
Gordon Gábor beszédében figyelmeztetett, hogy miközben a világban az elmúlt években felborultak az értékrendek, nem tehetünk úgy, mintha nem történne semmi. Felidézte az ukrajnai háborút, a fronton harcoló katonákat, a családjaikat, akik menekülnek és megpróbálnak túlélni, és bár nem akart a mai események és a holokauszt között párhuzamot vonni, emlékeztetett: mi jól tudjuk, hogy hová vezet a közöny. Az Élet Menetében két év szünetet okozó pandémiáról pedig azt a tanulságot kell levonnunk, mondta, hogy mindannyian ugyanolyan emberek vagyunk, akikkel a kor egyformán bánik.
Jó volt látni egy ekkora békés tömeget egy olyan világban, amikor csak akkor nem hallunk a gyűlöletről, az erőszakról, ha teljesen kivonjuk magunkat a médiából. Nemcsak Ukrajnára gondolhatunk, hanem a választásokat megelőző hónapok már-már elviselhetetlen hangulatára, arra, hogy egy radikális szélsőjobboldali párt bekerülhetett a magyar parlamentbe, vagy legújabban a budakeszi zsidó sírok barbár megrongálására. De miközben e sorokat írom, látom, hogy Franciaországban toronymagas győzelmet aratott a demokrácia, az európaiság….
Az Élet Menete számomra mindig a találkozásoké volt, most több hiányzóra is emlékeznem kell. Vámos Tibor akadémikus, a magyar számítástechnika atyja, aki tavaly májusban távozott el 96 évesen. Székhelyi József, a magyar Élet Menete egyik alapítója, akinek egyik utolsó szereplése éppen ezen a rendezvényen volt 2018-ban. Évekkel ezelőtt itt láttam utoljára színpadon kívül a néhány napja elhunyt Markó Ivánt is. És hadd említsem meg egykori kollégámat, Kovács Miklóst, akivel negyedszázadot lehúztunk együtt az állami hírügynökségnél, és nem volt olyan év, hogy itt ne találkoztunk volna, pedig soha nem beszéltük meg előre. Ő is tavaly ment el. De nagy örömömre ott volt két gyerekkori barátom, akikkel közel 60 éve tartjuk a kapcsolatot. Ők egy Pozsonyi úti hajdani „csillagos házban” nőttek fel, holokauszt-túlélő Édesanyjuk egy időben a legidősebb praktizáló ügyvéd volt Budapesten. Éva néni 96 évesen is jó egészségnek örvend. Már ezért a hírért is érdemes volt újra elmenni.
