Egyedülálló szülők megsegítésére hoznak létre központot Budapesten – iroda és játszóház is lesz benne
Hamarosan megnyílik Budapesten, az Üllői út 30-as szám alatt az Egyszülős Központ, ami nemcsak Magyarországon, de nemzetközi szinten is egyedülálló kezdeményezés. Olyan közösségi térként fog funkcionálni, ahol a rendszeres programokon kívül gyakorlati segítséget is kapnak az egyedülálló szülők, például jogi, pszichológiai és mediációs tanácsadást.
A gyerekeket ingyenes játszóház várja majd, a szülők számára pedig egy közösségi (co-working) iroda létesül, ahol az egyedülálló anyukák, apukák nyugodtan intézhetik ügyeiket, dolgozhatnak, miközben a kicsik felügyelete is megoldott lesz. Képzéseket, klubokat, önsegítő csoportfoglalkozásokat és különféle szabadidős tevékenységeket is szerveznek, emellett inkubációs programot is indul olyan egyedül nevelő szülők számára, akik önálló vállalkozásba szeretnének kezdeni.
A központ egyik alappillére a segítségnyújtás, de van még egy fontos küldetése: a közösségépítés. Az intézményt üzemeltető Egyedülálló Szülők Klubja Alapítvány a létrehozást megelőzően kutatást végzett a témában, amelynek eredményei azt mutatták, hogy
az egyedül nevelő szülők legnagyobb problémája az elmagányosodás.
Nagy Anna, az alapítvány elnöke elmondta: már 11 éve működtek, amikor megkapták azt az 500 milliós állami támogatást, amiből most létre hozzák a központot. A fejlesztés azonban nemcsak a létrehozást fedi le, de minimum egy évre a működését is garantálja – ez azt jelenti, hogy amíg tart,
minden szolgáltatást ingyen kapnak a szülők,
a későbbiekben is csak néhányért kell kedvezményes díjat fizetniük.
Habár a központ Budapesten lesz, hosszabb távon az a cél, hogy az ország többi pontján is létrejöjjön hasonló, mintegy hálózatot létrehozva, hogy mindenki ott helyben tudjon segítséget kapni, ahol él.
A legtöbb ilyen típusú civil szervezet azért jön létre, mert „valakivel történik valami és úgy érzi, hogy nem kap hozzá segítséget”. Legalábbis Annával ez történt, amikor egyedül maradt a kisfiával.
Minden család életében nehéz időszak, egy mély krízis, ha felbomlik egy kapcsolat – akár válás, akár más következtében (például haláleset) lesz vége.
Annának egy olyan közeg hiányzott, ahol elfogadott, ha valaki egyedül marad a gyerekével. Ahol azt érzi, nem csak vele esik meg ilyesmi, nem ő az egyetlen, aki „nem tudta rendesen végigvinni” a gyerekvállalást és a családalapítást. És azok is hiányoztak neki, akik segítettek volna átvészelni a kezdeti időszakot, ami talán a legnehezebb. Lelkileg is és praktikusan is.
„Az ember egy olyan szakaszba ér, amelyben gyakorlatilag az élete minden szegmense megváltozhat. Nem csak a családi állapot, de a munkahely, a lakhely, az, hogy egyáltalán milyen lesz a család napi működése. A sok változás ritkán pozitív, nem is könnyű őket megélni, feldolgozni”, mondja.
Annával 12 éve történt mindez. 11 évig nevelte egyedül a fiát. Minél több dolgot látott, tapasztalt egyedülálló anyaként, annál inkább körvonalazódott benne, milyen óriási problémahalmazról van szó. Az elején még csodálkozott is, azt gondolta, valamit rosszul lát a statisztikákban, amikor komolyabban beleásta magát a témába. Nem hitte el, hogy ha ennyi az érintett, ténylegesen soha senki nem kezdett el velük, a helyzetükkel foglalkozni. „Az egyszülős csoporton eddig valahogy mindig mindenki átlépett”, jegyzi meg, holott
300 ezer felnőttről és körülbelül félmillió gyerekről beszélünk.
„Itt nemcsak arról van szó, mit gondolunk az egyedül nevelő szülőkről. Gondolunk, amit gondolunk, de a félmillió gyerekkel muszáj valamit kezdeni. Ha nem erősítjük meg a szülőket ebben a helyzetben, akkor a gyerekek úgy fognak felnőni, hogy nem élnek egészséges életet.”
Abban a kutatásban, amit Annáék a központ létrehozását megelőzően végeztek, az egyedülálló szülők legelső és legnagyobb problémának az elszigetelődést jelölték meg. Amikor egyedül marad egy szülő, sok területen elindul egyfajta leválás-folyamat, magyarázza Anna. „A barátok például sokszor nem tudják, hogyan viszonyuljanak hozzájuk, kinek a pártját fogják egy válás esetén.
A közös programokra már nem olyan szívesen hívják meg az egyedülállókat, de ők se mennek teljesen felszabadultan olyan helyekre, ahova mindenki párosával érkezik. Sok olyan társas kapcsolat, ami a házasság alatt működött, a házasság felbomlása után már nem fog, vagy legalábbis fellazul.
Az informális hálók is meglazulnak egy egyedülálló szülő körül.”
Anna szerint ennek van egy egészen praktikus oka: az egyedülállókat a párok gyakran veszélyforrásként érzékelik, szabad kapacitású férfiként vagy nőként, és ez bizony sokszor furcsa, kínos szituációkat szül a társaságon belül. „A másik része, hogy ha az ember adott esetben kisebb gyereket nevel, nem mondhatja azt, hogy akkor ő most elmegy moziba este tízkor a barátnőjével, mert fogalma sincs, mi lesz addig vele otthon. Ez a fajta fizikai bezártság megint csak sokat hozzátesz ahhoz, hogy elmagányosodjanak, elszigetelődjenek a szülők.”
A kutatás eredményében a második legproblémásabb tényező, nem meglepő módon, az anyagi nehézségek voltak.
Egyszülősnek lenni egy vezető szegénységi kockázat.
Aki egyedül nevel, különösen az első időszakban nagyon könnyen lecsúszhat egzisztenciálisan, mivel felbomlik az a fajta egyensúly, amiben addig élt, éltek. Elvileg működik Magyarországon a tartásdíj-rendszer, a gyakorlatban Anna szerint azonban inkább hol igen, hol nem.
Akik akarnak fizetni, azoknál igen, akik nem akarnak, nem is fognak.
Emiatt nem véletlen, hogy az egyszülős családok fele szegénységben vagy mélyszegénységben él. Állami szinten nem sok plusz juttatásra számíthatnak: az egyedül nevelő szülőknek havonta ezer forinttal több a családi pótlék, illetve ha az egyik szülő meghalt, van árvaellátás, egy darabig özvegyi nyugdíj. Ezen kívül semmi.
Vannak, akik ténylegesen mélyszegénységben élnek, de azoknak a száma is kiugróan magas, akik ugyan kifelé teljesen átlagos életszínvonalat mutatnak, csakhogy olyan közegből jönnek, ahol
úgy érzik, szégyellniük kell, hogy lecsúsztak.
Sokukat néhány száz forint választja el attól, hogy szociális juttatásokra legyenek jogosultak, de mivel borzasztóan szégyellik, ami történt velük, gyakran a környezetük sem tud a helyzetükről.
A harmadik tényező, amit a kutatás igazolt, a mindennapi logisztikára vonatkozik. Hogy oldjuk meg az életet úgy, hogy adott egy két személyre méretezett feladatmennyiség, amit nekem egyedül kell megoldanom? Hogy jutok be úgy reggel a munkába, hogy ne késsek el, de a gyerekek már előtte beérjenek az óvodába, iskolába? Hogy tudok túlórázni, továbbképzésre járni, ha nincs, aki elmenjen érte? Hogy jut el edzésre, szakkörre, bárhova?
„Egy apuka, aki már pici koruk óta nevelte a két lányát egyedül, azt mondta: az egész élet olyan volt, mint egy logisztikai akrobatamutatvány”
- fogalmaz Anna. A gyerekvigyázásban rengeteget tudnak segíteni például a nagyszülők, de alapvetően azt, hogy hogyan folyjon tovább az élet, a szülőnek kell kitalálnia, megszerveznie, és ez bizony nem megy egyik napról a másikra.
Személyfüggő, hogy egyes munkahelyek, iskolák miben tudnak segíteni, könnyíteni a szülők dolgán, van-e szándékuk rá egyáltalán. Nem igazán tudnak mit kezdeni ezzel a helyzettel, mondja Anna, pedig nagyon sok egyszülős gyerek van ma már az iskolákban.
Amikor az ő fia elsős lett, a hét kisfiúból egynek voltak csupán együtt a szülei.
Ez is mutatja, hogy egyáltalán nem elszigetelt a jelenség, de valójában nem téma sem az iskolákban, sem az óvodákban, ami olykor nehéz és kellemetlen helyzetbe tudja hozni a szülőket. Anna például soha nem fogja elfelejteni, amikor anno kiscsoportos fia ovijában apák napját kezdtek el szervezni. „Elkezdtem gondolkodni, hogy most ezzel mit kezdjek, merthogy az én gyerekem apukája még csak nem is élt az országban. Az óvónő erre azt mondta:
hát akkor hozd el a szomszédot!
És még csak nem is arról van szó, hogy rosszindulatú lett volna, egyszerűen végig se gondolta, mit mond.”
Mi történik azokkal, akiknek nem sikerül az akrobatamutatvány?
Ahogy Anna is mondta, különösen az elején nehéz, amíg kialakul az új élet medre, az új rutin, a kapaszkodók. „Nagyon fontos, hogy legyen egy támogató közeg, például a család, vagy olyan barátok, ismerősök, akikre lehet számítani, ha baj van.
Mert mi van, ha te kidőlsz? Mi lesz a gyerekkel? Az borzalmas érzés, amikor mindkettőtök lázas, csak néztek egymásra és nincs, aki legalább egy bögre teát hozna.”
Nem véletlen, hogy a gyereküket egyedül nevelő szülők (többnyire anyukák) közül többen mentális problémákkal küzdenek. Van, aki rendkívül nehezen éli meg ezt a helyzetet, olyan is, aki soha nem tud belőle felállni. De Anna szerint a legtöbbeknek mégis sikerül. „Az ember nem tud mit csinálni, inkább előremenekül. Megtanulják, hogyan kell egyedül élni, ami nem mindenkinek evidencia. Megtapasztalják, milyen az, amikor egyedül is képesek vinni a sorsukat, a gyerekük sorsát.”
A legnehezebb azoknak a gyerekeknek, akiknek a szülei soha nem tudnak talpra állni, és azoknak, akiknek a szülei folyamatos háborút vívnak egymás ellen.
A válás nem jó a gyereknek, de az, hogy előtte-utána évekig háborúznak a szülők, többszörösen rossz.
Anna a maga részéről nem válás-párti. „Biztos, hogy van az a pokol, amiből csak kifelé lehet jönni, de szerintem sokszor történik meg, hogy úgy válnak el egymástól emberek, hogy lenne még keresni valójuk egymás mellett, valamit még meg lehetne menteni, új alapokra helyezni. Talán néha túl könnyen mondjuk ki, hogy elválok, én ezt nem csinálom tovább.”
A válások száma továbbra is iszonyúan magas, az elmúlt negyven évben megduplázódott a gyereküket egyedül nevelők száma. Ez nem magyar sajátosság, más országokban is hasonlóan alakul. „Biztosan több tényező játszik benne közre, de ha nem társadalmi folyamatokban gondolkozunk, hanem ember-ember viszonyokban, van ennek egy általánosabb tanulsága.
Jó lenne már kiskorunktól megtanulni és edzeni a konfliktuskezelés, a problémamegoldás, a nyílt kommunikáció képességét. Igen, ezek közhelyek, de hát mégiscsak arról van szó, hogy felnőtt emberek egy idő után képtelenek egymással szóba állni. És nem tehetik meg, mert van közös gyerekük. Attól, hogy a szülők elváltak egymástól, a gyerektől nem fognak, és kutyakötelességük megpróbálni, hogy mindketten benne maradjanak a gyerek életében.
Az egyedül nevelés nem azt jelenti, hogy a gyerek csak és kizárólag az enyém – azt jelenti, hogy velem él, többet van velem, mint a másikkal, de ugyanúgy szüksége van apára és anyára is, mint azelőtt.”
Csakhogy a csúnya játszmák, amik a szülők között elindulnak, rég nem a gyerekről szólnak – mégis rajtuk csapódnak le. Ugyan mindenki azzal érvel, hogy a gyerek érdekében cselekszik, de egy ilyen helyzetben mindkét fél telítve van súlyos érzelmekkel: megbántottsággal, sérelemmel, bosszúvággyal, csalódottsággal, amit egyszerűen képtelenek kezelni.
A korábban említett egzisztenciális lecsúszással kapcsolatos szégyenérzettel szorosan összefügg az is, ahogy a mai magyar társadalom kezeli az egyszülős családokat, magyarázza Anna, aki kereken kimondja:
stigmatizáltak az egyszülős családok
– habár azt ő is elismeri, hogy az elmúlt években-évtizedekben már javult a társadalmi megítélésük. Az alapítványnál nem is használják a „csonka család” kifejezést, mert úgy gondolják, hogy már az is egyfajta értékítéletet közvetít.
„Pontosan a javuló tendencia miatt is fontos, hogy a központ létrejön, ami állami támogatás nélkül nem történhetne meg. Egy civil szervezet önerőből akkor se tud ilyet létrehozni, ha ezer évig működik is.” Másrészt
a szülők, a családok felé is azt üzeni: a döntéshozók is észrevették őket, az érdemi segítségnyújtáshoz szükséges anyagi feltételeket pedig csak ők tudják biztosítani.
Anna úgy gondolja, egyáltalán az, hogy a közbeszédbe bekerülnek az egyszülős családok, foglalkoznak velük, már egy jelentős előre lépés a helyzetük jobbá tételében. „De ahhoz, hogy hathatósan lehessen segíteni, lépéseket tenni az érdekükben, sokkal többet kéne tudnunk róluk, a szükségleteikről, hogy hogyan élnek”, fejti ki.
„Jobban kellene ismernünk azokat a területeket, ahol segítségre szorulnak, ezt pedig társadalmi szinten kutatásokkal kellene megerősíteni. Meg kell tudnunk azt is, hogy mi a helyzet azokkal, akik apaként nevelnek egyedül, akik fogyatékkal élő gyereket nevelnek, ez a jövő év nagy feladata lesz.”