„Az ujjaid az enyéim közé fonódtak, az izmaid öntudatlanul is tudták, hogy mi már örökre össze vagyunk kapaszkodva”
Az ötödik emeletnél olyan fájdalom vágott a mellkasomba, hogy lerogytam a lépcsőre. Este háromnegyed nyolc volt, a kórházban fél kilencig engedték a látogatást. Szívszakadva rohantam fel a végtelen lépcsőkön, mert azt hittem, gyorsabb leszek az állandóan zsúfolt lifteknél, és egyetlen perccel sem akartam megrövidíteni a veled töltött időt.
A fájdalom, ami megakasztott az ötödiken, és a lépcsőre szegezett, új volt és félelmetes. Mintha valaki megmarkolt volna belülről, ökölbe szorítva a szívemet, az ereimet, minden csepp bennem lüktető vért és nehezen behápogott levegőfoszlányt, sőt, még az agyamat is. Bénító és blokkoló volt, de minden erőmmel felálltam, és tovább kaptattam a hetedikre.
A hajam csapzottan a homlokomra tapadt, a kezemben szétizzadt a celofánpapírba csomagolt, cserepes, sárga rózsa. A kórtermed előtt, a kivilágított nővérpultnál egy filigrán, kék köpenyes lány ült. Fürkészőn nézett rám: “A Farkas nénihez? Rosszul van, hölgyem?”. Ráztam a fejem, a rózsa lógott a kezemben, kétrét görnyedtem a fájdalomtól. "Olyan, mintha szívinfarktusom lenne. De legalább a legjobb helyen vagyok” – ziháltam erőltetett mosollyal, a tekintetem végigfutott a pult fölötti feliraton: “Kardiológiai Szubintenzív Osztály”.
A lány felállt, kikerült a pult mögül, figyelmesen nézett. “Mellkasi fájdalom? Rohant a lépcsőn, ugye? Lélegezzen lassan, ki, be, igen, és ezt vegye be. Már egy hónapja naponta jár be hozzá, ez magának is sok.” Egy kis, fehér pirula volt a tenyerén. El akartam utasítani, csak semmi gyógyszer, különben is, mi ez, hol egy orvos...de aztán eszembe jutott, hogy te vársz rám, és szó nélkül bevettem. A nővér megsimogatta a hátam, és én bementem hozzád.
A kórteremre már rásötétedett a májusi este. Nagy, tiszta helyiség volt, a városra néző ablakokkal, halványzöld linóleummal, három ággyal, és halkan pityegő, világító műszerekkel. Kifejezetten modern kórterem volt. Arra gondoltam, ez akár Amerikában is lehetne, milyen jó, hogy épp itt...nem, dehogy jó. Nem jó ez már sehogy.
Leültem melléd. Úgy tűnt, alszol, de már ébren sem lettél volna magadnál. Az orvos pár napja elmagyarázta, hogy egy ideje be vagy morfiumozva, mert csak a szíved 30 százaléka működik, szinte szétfoszlottak az ereid, és bár valószínűleg nincsenek fájdalmaid, a morfium ilyenkor orvosi előírás. Nem tudják, szenvedsz-e, de az esélyét se akarják megadni, hogy szenvedj.
Tulajdonképpen humánus dolog, még akkor is, ha a morfium megfosztott attól, hogy az utolsó napjaidban önmagad lehess, hogy elbúcsúzhass tőlünk, és viszonylag tiszta tudattal halj meg.
